Békés Megyei Hírlap, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-11 / 8. szám
EMLÉKEZÉS 1993. január 11.. hétfő Ötven esztendeje történt: Magyar tragédia a keleti hadszíntéren Magyar honvédek a keleti fronton Ötven esztendővel ezelőtt a 2. magyar hadsereg honvédéit nem csupán a mínusz harmincnegyven fokos orosz tél állította megoldhatatlan feladatok elé, hanem a többszörös szovjet túlerővel szemben, számukra a hadszíntéren — a fegyverek minden hófúvásnál kíméletlenebb viharában — is elérkezett a vég. A magyarság önszántából sohasem lett volna képes arra, hogy belépjen a második világégés harci cselekményeibe, a keleti front tragédiáinak legnagyobb osztaléka mégis nemzetünk fiainak jutott. A Don folyó keleti partján a 2. magyar hadsereg a szovjet Voronyezsi Front csapataival került szembe. A magyar— szovjet arcvonalon 1942. szeptember második fele óta nem folyt rendszeres harci tevékenység. A kormányzó rádióüzenete A Vörös Hadsereg vezérkara tudatában volt annak, hogy a harmadik birodalom szövetségébe tartozó ellenséges doni haderők harci értéke sokkal gyengébb, mint a német hadosztályoké. Sztálingrádnál is a román hadsereg ellenében valósult meg a szovjet áttörés. A német déli arc vonalszakasz széthúzásának folytatása érdekében a szovjet vezérkar úgy döndött, hogy most a magyar és az olasz csapatokra kíván megsemmisítő csapást mérni. A 2. magyar hadsereg elleni támadást legelőször 1942. november második felére tervezték, de végül elnapolták a hadműveletet. Majd Zsukov had- seregtábomok dolgozta ki a téli támadás irányelveit, s ezeket 1942. december 20-án Sztálin személyesen hagyta jóvá. A szovjetek elképzelése az volt, hogy a kétszázötven kilométer széles arcvonalon az ellenséges csoportosítás két szárnyára és közepén mérik a fő csapást. Az áttörési szakaszt három helyen jelölték ki: a 2. magyar hadsereg arcvonalán az urivi, illetve a scsucsjei hídfők képezték a kiindulási körzeteket, míg a 8. olasz hadsereg ellen Katyemirovka volt a kiindulási pont. Horthy Miklós 1942 karácsonyának szentestéjén rádióüzenetet intézett a keleti hadszíntéren tartózkodó magyar honvédekhez. Ennek szö- végből kitűnik, hogy a kormányzó is ráérzett a katonák nehéz helyzetére, ám azt is tudta, Magyarország számára a háború elől nincs visszaút, ezért a honvédekkel való lelki azonosuláson kívül nem sokat ígérhetett: „Honvédek! Kedves Fiaim! Karácsony estéjén, a Megváltó születésének és a családnak ünnepén, szeretettel és elismeréssel gondolok reátok. Ti ma a messzi orosz tél hidegében ünnepeltek, de idehaza minden magyar tudja, hogy a templomokban csak azért zenghet a karácsonyi ének, mert ti áldozatos, küzdő lélekkel biztosítjátok az otthon nyugalmát. A ti itthonmaradt, családotok körében is kigyúl ma a fenyőkön a szeretet melegítő fénye és a magyar társadalom minden telhetőt elkövet, hogy karácsony estéjén egy kis öröm költözzék a ti otthonotokba. Valamennyien értetek imádkozunk és hazánknak, a kereszténység ezeréves védőbástyájának igaz ügyéért. Lélekben veletek vagyok, és Isten áldását kérem harcoló honvédségünk minden tagjára!” (Új Magyarság, 1942. december 25., péntek, IX. évfolyam, 292. szám, 1. oldal.) A Vörös Hadsereg vezérkarának a csapatok teljes beérkezéséig többször is el kellett halasztania a támadás időpontját. Erős szovjet tűzcsapás után, végül 1943. január 12-én a reggeli órákban az urivi hídfőből indultak meg a támadók; az ott védő IV. magyar hadtest parancsnoka Heszlényi József altábornagy volt. A szovjeteknek csak nagy veszteségek árán sikerült a magyar vonalakat öt kilométer szélességben és hat kilométer mélységben benyomniuk, de az első napon döntő áttörést nem értek el. Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnoka a Cramer-hadtest bevetését kérte a németektől, de a B hadseregcsoport parancsnoka, Weichs megtagadta ezt, s csupán az 1938-as cseh zsákmányból Származó, elavult páncélosokkal rendelkező 700. páncélosköteléket küldte a magyarok segítségére. A következő nap a szovjetek tíz kilométer szélességében teljesen áttörték a IV. hadtest arcvonalát. A scsucsjei magyar állások ellen január 14-én kezdődött meg a szovjet támadás. Ezen a napon végleg teret nyert a Voronyezsi Front két hídfőből indított támadása, sőt a magyarokhoz délről csatlakozó olasz arcvonal ellen is offenzívát indított à Vörös Hadsereg. A következő nap reggelére a 2. magyár hadsereg arcvonala több helyen reménytelenül át volt szakítva. Néhány hadosztály teljesen megsemmisült, több seregtest pedig olyan érzékeny veszteséget szenvedett, hogy harci értéke már alig volt. Kiéhezve és megviselve A már korábban kért Cramer- hadtest január 16-án kapta meg a bevetési parancsot. Az I. magyar páncéloshadosztály Scsucsje irányában támadott, a Potudan folyónál és Temo- vojénél pedig a németek próbáltak helytállni. Ám minde- nik kísérlet kudarccal végződött, a szovjet túlerőt már nem lehetett megállítani. A 2. rnagyar hadsereg ekkor már több részre szakadt, és a kilátástalannak ítélt helyzetből kénytelen volt visszavonulni. A fegyelem fellazult, a fegyvereket eldobálták; ugyanakkor sok honvédnak azért nem volt fegyvere, mert az otthonról érkezett utánpótlás nem hozott fegyvert magával, hanem a felváltott katonáktól vették át, viszont időközben a felváltottak sem tudtak hazajutni Magyarországra. Jány vezérezredes hivatalosan csak január 17-én adta ki visszavonulási parancsát, de a csapatok visszavonulása hamarább megkezdődött, így január 18-ára, a III. hadtest kivételével, már nem voltak magyar állások a Donnál. A parancsnokság az Oszkol folyócska völgyét jelölte ki a 2. magyar hadsereg vissza- özönlő honvédéinek gyülekezési helyszínéül. A kiéhezett, lerongyolódott és lelkileg megviselt katonák alig minden negyedikénél volt fegyver; a többi ott maradt a Donnál vagy a nagy visszavonulás közben vesződött el. Az első- sikeres szovjet áttörést követő tizedik napon, 1943. január 24-én a 2. magyar hadsereg elvesztette fronthadsereg jellegét. Jány Gusztáv ezen a napon adta ki joggal hírhedtté vált hadseregparancsát, mely csak napok múlva lett ismeretes, ám osztatlan felháborodást keltett mindenütt, hisz sértő volt mind a katonákra, mind a magyarságra nézve, s pszichológiailag is a lehető legrosszabbkor hangzott el. íme néhány mondat ebből az ominózus hadseregparancsból: „...Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegséggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol a gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul vagy el nem pusztul. A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyítsa...” (Goszto- nyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban — Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992—105. oldal.) Hothy Miklós személyes utasítására Vitéz Jány Gusztávnak 1943. március 12-én, majd április 4-én két újabb hadseregparanccsal kellett jó- vátennie ezt a baljóslatú januári parancsot. 1943. január 24-e után csak a 2. német hadseregnek alárendelt 111. magyar hadtest maradt harci érintkezésbe a szovjetekkel, ám a január 27—28-án Kasztomoje közelében folytatott harcokban ez az alakulat is vereséget szenvedett. Ezt követően, Stomm Marcell vezérőrnagy irányításával a III. hadtest is megkezdte a visszavonulást, hisz a kiéhezett, összefagyott katonáktól komoly harci eredményeket nem lehetett várni. Stomm vezérőrnagy a németektől azt az utasítást kapta, hogy a magyar hadtest Tyim felé északi irányban törjön ki a szovjet katlanból. A vezérőrnagy humanitárius okokból szokatlan lépésre szánta el magát: megtagadta a parancsot, és feloszlatta a hadtestét. A feloszlatott III. magyar hadtest megmaradt katonáinak egy része, tisztjei vezetésével ki tudott jutni a szovjet gyűrűből, Stomm Marcell viszont huszonnégy társával — február 2-án — szovjet fogságba került. Haditudósítások a frontról Most pedig pillantsunk bele néhány korabeli haditudósításba. Az Új Magyarság egyik 1943. j anuári számában ezt ol- vashatjuk: „A honvédvezérkar főnöke a következő 40-es számú hadijelentést közli: az elmúlt hét folyamán csapataink tovább folytatták a mozgó háború keretén belül tervszerű hadműveleteiket. A szovjet súlyos veszteségeket szenvedett.” (Új Magyarság, 1943. január 23., vasárnap, X. évfolyam, 19. szám, 3. oldal.) Három hét elmúltával szintén hősies magyar harci cselekményekről számol be a honvédvezérkar főnöke, ugyanakkor ebben a 43-as hadijelentésben már több mint tizenötezer magyar sebesültről is említést tesz: „A kurszki térségban, a német csapatokkal szoros együttműködésben harcoló csapataink tovább folytatják hősies és elszánt mozgó hadműveleteiket. A magyar hadsereg zöménél nincs említésre méltó esemény. A veszteségekről teljes áttekintés még nincs. A sebesültek zöme már az anyaországba érkezett, s ezek száma 15 550 fő. (Új Magyarság, 1943. február 14., vasárnap, X. évfolyam, 36. szám, 3. oldal.) A következő heti hadijelentésből sem egészen, a valós helyzet tükröződik vissza: „A magyar hadsereg az utóbbi napok és hetekben lefolyt mozgó hadműveletek alatt különösen a páncélos és gépkocsizó alakulatok tüntették ki magukat hősies és önfeláldozó magatartásukkal. A hadsereg működési területén különben az elmúlt, héten nem történt említésre méltó esemény.” (Friss Újság, 1943. február 21., vasárnap, 48. évfolyam, 42. szám, 2. oldal.) Ugyanakkor ehhez a 44-es hadijelentéshez a honvédség részéről még egy tájékoztatót mellékeltek, mely bár szelíd változatban, de elismeri a szovjetek térnyerését: „...számolni kell azzal, hogy a szovjet hadvezetés még az olvadás beállta előtt igyekszik eddigi sikereit továbbmenően kiaknázni, és evégből minden még rendelkezésére álló erőt bevet... Katonai körökben nyomatékosan utalnak egyébiránt arra a körülményre, hogy a szovjet eddigi térnyerését nem annyira támadási sikerességének köszönheti, mint inkább annak a tervszerű területkiürítésnek, amelyet az arcvonal megrövidítése és tömörebbé tétele végett határozott el a német hadvezetőség.” (Friss Újság, 1943. február 21., vasárnap, 48. évfolyam, 42. szám, 2. oldal.) A hadijelentések szövegében újabb négy hét után (immár márciusban) sem következett be jelentős tartalmi változás; a 48-as sorszámú igencsak szűkszavú, és így hangzik: „A magyar hadseregtestek területén — kisebb méretű tisztogató műveletektől eltekintve — nyugalom volt.” (Friss Újság, 1943. március 21., vasárnap, 48. évfolyam, 65. szám, 2. oldal.) Viszont az ehhez a hadijelentéshez mellékelt kiegészítő tájékoztató, a hősies küzdelem mellett, már a magyar csapatok komoly megpróbáltatásairól és veszteségeiről is említést tesz. „...A nagy téli csata kezdő napjainak küzdelméről beérkezett jelentésekből mind szélesebb keretek között bontakozik ki a Don menti arcvonalon állott honvéd seregtestek hősiessége. Büszkén állapíthatjuk meg, hogy a Donról a magyar honvéd vált le utolsónak, és az egyik magyar seregtest csapatai csak január hó 26-án hagyták el állásaikat, hogy mint a szomszédos szövetséges erőcsoport utóvédjének utóvédjei vonuljanak a számukra kijelölt védelmi területre. Különben egyes dunántúli seregtestek, s ezeknek főként a Zala és Komárom vármegyék területéről származó ezredei érdemelnek dicséretet. Ezek a csapatok német kötelékekkel együtt 13 napon át egyre súlyosabb helyzetben küzdöttek páratlan szívóssággal, s ezzel lehetővé tették a voronyezsi hídfőrendszer tervszerű kiürítését. 13 napi hősi harc után felsőbb parancsra kezdték meg visszavonulásukat, és ekkor, valamint utóbb is, több ízben csak kemény áttörő harcokkal tudták magukat kivágni az ellenség gyűrűjéből. Teljesítményeik valóban emberfelettiek voltak, hiszen nemcsak az aránytalanul túlerőben lévő ellenséggel, hanem a 40 fok körüli hideggel, dermesztő hófúvásokkal, nélkülözésekkel, s nem egy esetben lőszerhiánnyal is küzdve kellett végrehajtaniok hadműveleteiket, amelyek természetesen súlyos áldozatokat követeltek tőlük. E harcok hevességét mutatja, hogy a zalai csapatokból alakult seregtest parancsnoka maga is kétszer sebesült meg az elkeseredett közelharcokban...” (Friss Újság, 1943. március 21., vasárnap, 48. évfolyam, 65. szám, 2. oldal.) A hadművelet vége A történészek becslései szerint a 2. magyar hadsereg teljes embervesztesége (a halottakkal, sebesültekkel, eltűntekkel és fogságba esettekkel együtt) százhúszezer fő, s ebből mintegy százezer honvéd az 1943- as doni csatában esett el. Az anyagi pusztulás szintén hatalmas: a hadfelszerelésnek körülbelül háromnegyede veszett oda. Horthy Miklós többször sürgette a 2. magyar hadsereg maradványainak mielőbbi hazaszállítását, végül 1943. március 31-én a Legfelső Honvédelmi Tanács is hasonló döntést hozott. A hazaszállítandó csapatokból két hadosztálynyi erőt (1943. július 1-jéig, az Ukrajnába kiküldött VIII. hadtestparancsnokság megérkezéséig) az ukrajnai magyar megszálló hadosztályok megerősítésére használtak fel. A megmaradt többi csapatok 1943 áprilisában tértek vissza Magyarországra. Jány Gusztáv vezérezredes — közvetlen munkatársaival — 1943. május 1-jén érkezett meg a budapesti Keleti pályaudvarra. A hazatért hadseregparancsnok a 2. magyar hadsereg téli harcairól a következőket nyilatkozta: „A legfontosabb az orosz téli tömegtámadás során vívott harcunk volt. Ezekben a küzdelmekben nemcsak óriási túlerő állott velünk szemben, hanem a természet is ellenünk fordult, hiszen az egész télen csupán akkor volt 45 fokos hideg. S ezekben a harcokban a honvéd hadsereg, ha nem is tudta feltartóztatni' az óriási túlerőt, a végsőkig kitartva 15 hadosztályt és 4-5 páncélosdandárt morzsolt fel. Ránk nézve voltaképpen a délen áttört és a hátunkba került ellenséges erő volt veszélyes.” (Friss Újság, 1943. május 2., vasárnap, 48. évfolyam, 98. szám, 3. oldal.) Arra a kérdésre pedig, hogy a 2. magyar hadsereg harci cselekményei vajon lezárultnak tekinthetők-e, Vitéz Jány Gusztáv így válaszolta: „Ennek a hadműveleti szakasznak vége.” Magyari Barna A 2. magyar hadsereg honvédéi a Don menti visszavonulás egyik pihenőhelyénél (1943. január)
