Békés Megyei Hírlap, 1992. december (47. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-07 / 288. szám
MS MEGYEI HÍRLAP EXKLUZÍV 1992. december 7., hétfő Mindszenty József kiszabadításának hiteles története 1955. július 17-én Mindszenty József esztergomi érseket börtönéből háziőrizetbe helyezték. Rövid püspökszentlászlói fogvatartás után, november 2- án hozták Felsőpeténybe, az Almássy grófok egykori kastélyába, azzal az előtte sem titkolt szándékkal, hogy köny- nyebbé tegyék a vele való esetleges érintkezést. Az őrnagy goromba volt Az esztergomi érsek felsőpetényi tartózkodása tulajdonképpen mindvégig nyílt titok volt. Tudott róla a püspöki kar, sőt a Szabad Európa Rádió több alkalommal is említette a tényt. Érthető tehát, hogy az 1956- os forradalmi események előrehaladtával a kormánynál mind több küldöttség érdeklődött a prímás helyzete, sorsa felől, követelte a fővárosba hozatalát. Dudás József már október 28-án a bécsi „Pressédben kiállt a bíboros azonnali szabadon engedése mellett. Maga Nagy Imre is érzékelte az ügy fontosságát. Erre sarkallta őt Horváth Jánosnak, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének a pártközpontban tett jelentése, mely szerint, ha nem történik semmi, akkor a falusiak kiszabadítják Mindszentyt. Nagy az ügyet először a pártban tárgyalta meg Kádárral, Kiss Károllyal és másokkal. Úgy döntöttek, hogy a prímást Budapestre kell hozni, mivel székének visszaszerzésében már valószínűleg nem lehet megakadályozni. Vélhetőleg a kérdést 28-án kormányszinten is felvetették. Ezután még több fórum is tárgyalt róla, utoljára állítólag október 30-án a Forradalmi Karhatalmi Bizottság. Tildy Zoltán államminisz- temek — az államelnöki poszt esélyes várományosának — harmincadika délelőttjén, egy munkásküldöttség előtt tett kijelentését pedig már a rádió is ismertette: kívánatosnak tartaná, ha Mindszenty József herceg- prímás visszatérne Esztergomba és a prímási leendők ellátásával részt venne abban a nemes küzdelemben, amely hazánknak ebben a történelmi napjaiban minden igaz hazafira vár!" A mikor és a hogyan kérdése azonban Nógrádban dőlt el. Mindszenty felsőpetényi tartózkodása tudott volt a környező falvakban is, részben a Szabad Európa Rádió, részben a környékbeli ávósok által (a prímás őrzői között voltak felsőpetényiek, szendehelyiek, patvarciak és hugyagiak is). A forradalmi tanácsválasztással végezve, a nőtincsiek mindannyian kivonultak az Almássy-kastélyhoz, hogy Mindszentyt kiszabadítsák. À mintegy 200—250 fős tömeg a kastélykert előtt állapodott meg és hangos tüntetéssel követelte a prímás kiadását. Németh Hugó parancsnok kijött eléjük és közölte: a kastély az IM hatáskörébe tartozik és ő nem ad ki senkit, amíg utasítást nem kap. Ekkor hangos vita támadt a két fél között. Különösen a nőtincsi fiatalok voltak harciasak, többen azzal fenyegették a parancsnokot, hogy a rétsági páncélosokkal fogják kiszabadíttatni az érseket. Az objektumot ekkor a parancsnokon kívül három operatív tiszt és tizenegy tiszthelyettes védte, de szerencsére Németh nem adott tűzparan- csot. Körülbelül egyórás vita után a tüntetők végül elvonultak. Az őrnagy visszatérve az épületbe, felszólította a prímást, hogy készüljön, mert tekintettel a helyzetre, elszállítják. Mindszenty azonban többszöri felszólítás ellenére sem volt hajlandó készülődni. Joggal félt attól, hogy személyét valakik valamire felhasználják vagy kényszerítik majd. Németh őrnagy ekkor erőszakhoz folyamodott. Rövid dulakodás kezdődött, a prímás ellenállt. (Mindszenty kiszabadulásakor az esetet elmesélte Pálinkásnak is. Talán ezért is kerültek később a beszállított ávósok a laktanya fogdájára). Végül is — a BM-mel egyetértve.— az őrnagy elállt a szándékától. Az érsek nem mozdult Október 29-én megérkezett Felsőpeténybe Horváth János, az Állami Égyházügyi Hivatal elnöke. Horváthot — hu- szonnyolcadikán — Nagy Imre azzal a feladattal bízta meg, hogy próbálja rábírni Mindszentyt arra, hogy költözzön el az édesanyjához vagy a budapesti hittudományi karra. Nagy Imre hangsúlyozta, hogy a kiengedés nem jelenti a her- cegprímási cím elismerését! Egyben utasította Horváthot, hogy a prímással szemben semmiféle nyomást ne gyakoroljon. A legszerencsétlenebb megoldásként Horváthot négy rendőr, két civil és négy szovjet katona kísérte a prímáshoz, ráadásul egy szovjet páncélautón. Az aznapi tárgyalás teljes kudarccal végződött. Mindszenty nem volt hajlandó mozdulni. Részben, mert bizalmatlan volt az ÁEH elnökével szemben — sértésnek vette, hogy az új kormány ennek a gyűlölt hivatalnak a vezetőjét küldte hozzá — részben pedig azért, mert csakis a teljes rehabilitációt tekintette tárgyalási alapnak. Még a tárgyalás alatt újabb tüntető tömeg érkezett, melyben már szép számmal voltak helybéliek is. A parancsnok ismét kiment a mintegy félezres tömeg elé és kijelentette: egy hat főből álló küldöttséget beenged, hogy saját maguk győződjenek meg arról, milyen körülmények között tartják az érseket. A küldöttség találkozott és beszélgetett is vele. Másnap Horváth még egyszer megpróbálta Mindszentyt meggyőzni: ismét sikertelenül. Telefonon igyekezett elérni Budapestet, de az összeköttetés nem jött létre, sőt 10 óra körül teljesen megszakadt (a vonal Rétságon keresztül futott be Pestre!) Németh ekkor azzal a javaslattal állt elő, hogy Horváth — mint a kormány kiküldöttje — maga engedje szabadon Mindszentyt, hiszen már nyilvánvaló volt, hogy a fogvatartása lehetetlen. Horváth azonban ezt nem merte vállalni és 17 óra körül visszautazott azzal az ígérettel, hogy este visszatér és a parancsnok lelkére kötve, hogy ha a nép újra Mindszentyt követeli, akkor adja ki nekik. Ekkor az őrnagy és állománya, némi tanakodás után sebtiben létrehozta a maga „forradalmi tanácsát”, mely aztán közös döntéssel, jegyzőkönyvileg megszüntette a bíboros őrzését. Délután már-már pontosan tudták, hogy a község lakosai a páncélosokhoz fordultak Mindszenty ügyében, akinek Németh 18 óra körül jelentette, hogy szabad. „A hercegprímás szabad!” 30-án, a felsőpetényi forradalmi tanács szinte azonnal tudomást szerzett arról, hogy az ÁVH beszüntette Mindszenty őrzését. Janecskó és a tanács elnöke, Vidovszki András telefonon (!) hívta fel a járási rendőrkapitányságot, majd a laktanyát. Itt a telefont Deli József főhadnagy (az aznap megválasztott forradalmi katonai tanács elnökhelyettese) vette föl, aki végighallgatta a történteket, majd hangosan jelentette azokat Garaminak. Ezek után a parancsnok állítólag fölhívta a HM-et, de az nem jelentkezett és így a miniszterelnökség titkárságához fordult, ahol azt az utasítást kapta, hogy Mindszentyt hozzák be, majd reggel érte küldenek. Garami ezután az irodája előtt álló tisztekhez fordult, és önként jelentkezőket kért a feladat végrehajtásához. Ekkor jelentkezett Stifft, Galajda és Vajtai, később Tóth. Mindszenty éppen vacsorázott, amint a katonatisztek, Janecskó és Németh Hugó beléptek hozzá. Galajda jelentette az érseknek megbízóik nevét és jövetelük célját. Pálinkás neve mellett megemlítette annak régi nevét és családjának rangját is. Mindszenty láthatóan örült, azonban még mindig látszott rajta a bizonytalanság. Végül rövid gondolkodás után igent mondott. Az indulással azonMTI-FOTÓ ban várni kellett, mert az őrség felszerelésének és fegyverzetének átvétele időbe telt. Mindszenty személyes holmiját is be kellett csomagolni, ráadásul bőröndöket, telefonkérésre, Petrovics hadnagynak kellett utánuk hozni. Csak este tíz után indult meg a két gépkocsi Rétság felé. A járási székhelyen, a forradalmi tanács vezetőivel az élen már nagy tömeg várta őket. Kérték, hogy a bíboros misézéssel tisztelje meg templomukat. Mindszenty azonban csak rövid beszédet intézett hozzájuk, melyben intette őket a nemzeti zászló őrzésére, majd mintegy tíz percre bement a rétsági parókiára, ahol az utána tóduló tömeggel beszélgetett. (Szavairól dr. Lukács tájékoztatta később az MTI-t, ami alapján a napilapok is megfogalmazták első, rövid tudósításaikat. Ekkor említette Lukács Mindszenty híressé vált mondatát: „Fiaim! Ott fogom folytatni, ahol nyolc évvel ezelőtt abba kellett hagynom.”) A parókiáról a laktanyába vitték a bíborost. Itt bevezették Pálinkás Antal irodájába, ahol az őrnagy mindkét nevén bemutatkozott neki. Jó negyed óráig a szobában csak Mindszenty, a felsőpetényi fogságában mellete mindvégig kitartó gyóntató, Tóth János plébános és Pálinkás voltak. Beszélgettek. Később belépett Garami. Tőle a bíboros még mindig aggodalommal érdeklődött további sorsa felől. Garami megnyugtatta: „Én kommunista vagyok! Ha tud hinni egy kommunista szavának, kérem higgye el, hogy holnap reggel Budapestre fogjuk szállítani Önt." Mindszentyt a válasz láthatóan megnyugtatta. Később még fogadta az újonnan látására érkező rétságiakat és megáldotta a folyosón várakozó katonákat. Csak hajnalban tért nyugovóra. Harangszóval fogadták Garami ezután Stifft-tel és Végeli törzsőrmesterrel Budapestre távozott, részben, hogy magával vigye az aznap alakult forradalmi katonatanács üzenetét a felső parancsnokságnak, részben pedig, hogy tájékozódjon Mindszenty ügyében. (Találkozott is Vára- di vezérőrnaggyal, de állítólag szót sem ejtett neki a bíborosról!^ Útközben Megyéméi találkoztak három harckocsival, amelyeket még régebben Kapui százados vezetése alatt ide, a dunai flottillához vezényeltek Rétságról. Kapui jelentette ezredparancsnokának, hogy a páncélosparancsnokság utasítása szerint most indulnak kiszabadítani Mindszenty bíborost, Felsőpeténybe. (Mint kiderült, az történt, hogy a főváros felé igyekvő Horváth Jánost az újpesti felkelők elfogták és az újpesti forradalmi bizottság így megtudta tőle útjának célját, lefolyását. A bizottság vezetői a flottillaőrséghez fordultak segítségért, ahol a felsőbb engedély megérkezte után három harckocsit biztosítottak a számukra.). Garami közölte Kapuiék- kal, hogy a bíboros már Rétságon van, oda menjenek érte. Az újpestiek, Lichtenstein Gábor és Vanyek Antal vezetésével el is indultak Rétság felé. Nógrádverőcénél összetalálkoztak Kovács váci püspökkel és fegyveres kíséretével, akik viszont Rétság felől jöttek. A püspök valamilyen módon hírt szerzett a szabadítás tényéről és kíséretével ment Rétságra, hogy magával vigye Mindszentyt. Ehhez azonban Pálinkás nem járult hozzá. A törzsfőnök éjjel hívni próbálta a HM-et, de az állítólag nem jelentkezett. Ezután egy rádióban hallott telefonszámon Nagy Imrét szerette volna elérni, de ott sem vették fel a kagylót, végül dr. Hámory Zoltán, Tildy titkára jelentkezett, s a jelentés után türelmet kért, tanácskozott Tildyvel, aki azt az utasítást adta, hogy Mindszentyt reggel Pálinkásék szállítsák Budára, az Úri utcába. (Itt állt az érseki palota.) Ezután Pálinkás intézkedett Mindszenty és a laktanya fegyveres biztosításáról (ez oly jól sikerült, hogy a közben Rétság határához érkező újpestieket majdnem szétlőtték) és a Mindszentyt kísérő önkéntesek kiválogatásáról. Másnap reggel hat órára állt össze a menetoszlop, mely elöl két harckocsiból, majd két teherkocsiból, két Pobeda típusú gépkocsiból (az elsőben az újpestiek, a másodikban Mindszenty, Tóth plébános és Pálinkás ültek) egy tehergépkocsiból és utóvédül még egy harckocsiból állt. Az út híre gyorsan terjedt. Szendehelyen már harangszó fogadta a menetet. Vácon pedig Mindszenty áldást is osztott a hatalmas tömegnek. A megérkezés után Pálinkás harmadmagával bement a Parlamentbe, ahol Tildy fogadta őt és azt üzente az érseknek, hogy hamarosan felkeresik. Visszatérte és az üzenet átadása után Pálinkás rendelkezett Mindszenty további védelméről. Erre a célra Budán maradt a rétsági alakulattól Galajda, Vajtai, Stifft, Mátra- völgyi, Csanádi, Rezső, Schmidt és Tóth százados, illetve főhadnagy, valamint körülbelül 20 tiszthelyettes (továbbá négy újpesti felkelő is). Közülük Galajda, Vajtai és Tóth a prímás személyi testőrei lettek, egészen november 4. hajnaláig, amikor is Mindszentyt átadták azoknak, akik az amerikai nagykövetségre kísérték át. Véget ért a forradalom 1956. november 4-én, Nagy Imre felhívása után az ezrednél általános riadót rendeltek el. Garami és Pálinkás irányításával a páncélosok védelmi állást foglaltak el részben Szendehely—Berkenye— Diósjenő irányában, részben pedig — miután hírét vették, hogy Vác—Kösd—Nőtincs irányából szovjet páncélos oszlop közeledik —, a nőtincsi elágazóval szemben. Ezekben az órákban a rétsági páncélos ezred minden bizonnyal a forradalom legnagyobb méretű tankcsatájára készülődött. Már a szovjetek megérkeztek az elágazóhoz és hadrendbe nyíltak szét, amikor Garaminak sikerült kapcsolatot teremtenie Váradi vezérőrnaggyal, aki közölte velük: tilos harcba bocsátkozniuk. A két parancsnok ekkor, előzetes megbeszélések után, a lövegek csövét felemeltette és a teljes tisztikarral átvonult a szovjetekhez. A legénység nagy része szétszaladt. Véget ért a forradalom. Mikor Andrássy Borbála boldog sorait a naplójába írta, még nem tudta, hogy fiát alig harminc nap múlva — karácsony másnapján — három fiatal hadnagy, Devcsics Miklós, Biczó Józseféi Bányai János letartóztatja. (Devcsics a forradalom előtt ezredagitátor volt. November 1-jén Deli főhadnagy vezetésével, társaihoz hasonlóan a feladatra önként jelentkezve, egy különítménnyel Salgótarjánba távozott, ahol a szakasszal részt vett ÁVH-sok lefegyverzésében, járőrözésben és egyéb rendfenntartó feladatok ellátásában. Csak decemberben tért vissza Rétságra. A tiszti eskü letétele után lépett be a karhatalomba, ahol a rétsági szakasz politikai helyettese lett. Biczó József szintén sokáig volt távol az alakulattól, ő november 2- án tért vissza Vácról, ahol három harckocsival az ottani laktanyát biztosította.) Pálinkás letartóztatásának ötlete állítólag akkor jutott a fiatal tisztek eszébe, amikor karácsony előtt —jelszavakat meszeltek Rétság közfalaira. Mindszenty bíboros kiszabadítok közös perben ítélték el. Garami Lajos másodfokon 10 év, Stifft Róbert 1 év hat hónap, Galajda Béla és Vajtai Gyula 3—3 év és végül Tóth József 1 év börtönbüntetést kapott. Pálinkás Antalnak, ha a Salgótarjánba vitelt túl is élte, a sors és a vérbíróság nem kegyelmezett: 1957 december 10-én reggel 6 óra 43 perckor „törvényes keretek között" kivégezték. Tvekvioka ÁtsMe Mindszenty József kiszabadulásának első perceiben
