Békés Megyei Hírlap, 1992. december (47. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24-27 / 303. szám
1992. december 24-27., csütörtök-vasárnap KARÁCSONY iRÉKÉS megyei hírlap Az Ecserin minden eladó. Vásárol itt dáma és szegény asszony egyaránt Ez a kirándulás rosszul végződött: kirámolták fotós kollégám kocsiját, amíg benn, az Ecseri piacon dolgoztunk. Délelőtt 10 órakor. Világos nappal! Node tartsunk sort... A vak asszony Gondoltuk, hasznos lehet karácsony előtt szétnézni a híres (hírhedt) Ecserin. Bevallom — talán nem szégyen —, de sohasem jártam ezen a fővárosi, Nagykőrösi úton lévő bolhapiacon. Szédelegtem is, mint az őszi légy chemotoxszal lefújva. Ennyi giccset és ennyi értéket talán csak a hasonló jellegű brüsszeli piacon láttam. — Hierarchiája van ennek a helynek — így a magas, bajszos, jóképű fiatalember, akit Ecseri-szerte csak Fennek hívnak. — A csarnok első részében — tudja — a legjobban kereső régiségkereskedők árulnak. Többen közülük nem a felső tízezer, hanem az első ötezer közé tartoznak. Almélkodásomat látva Feri rámutat S. úrra, aki kopott, műbőr kabátban, piros sálban grasszál. — Most még elég jólöltözött, legtöbbször úgy néz ki, mint egy rossz csöves... Megfigyelem S. urat, majd később megkeresem őt. Piros kabátos, szakadt, alacsony, vak nénit köszönt kísérőm, a „Feri”, és kezébe nyom egy fém húszast. Kedélyesen váltanak néhány szót. A vak asszony egy kislány kíséretében eltűnik a forgatagban. Szárnyal a képzeletem, vajon mi történhetett a vak asszonnyal? Talán gyönyörű fiatal lány volt valaha Olga néni. Udvarlók garmada vette körül. 18 is alig lehetett, amikor egy gazdag üzletember feleségül vette. Két gyermekük született, amikor megtörtént a baj. Olga nénit egy korábbi udvarlója bosszúból, féltékenységből sósavval öntötte le. Mindkét szemére megvakult. És a tragédiája ezzel nem ért véget. A férjét — aki zsidó volt — a gyerekekkel együtt deportálták. Mindhárman a gázkamrában haltak meg. Senkije nem maradt. Az élete az, hogy szinte itt él az Ecserin... Beszélgetésünket egy olasz férfi szakítja meg, aki különleges lakat ára iránt érdeklődik. Feri olaszul válaszol. —Olaszul is tud? — ...meg németül, angolul és héberül. Sajnos csak négy nyelven értek szót, ellentétben az anyámmal, aki hat nyelven beszél. — Édesanyjától tanulta a nyelveket? — Részben. De életem folyamán annyi mindent csináltam, hogy rá voltam kényszerülve a nyelvtanulásra. —Például mi mindent? — Autószerelőként szabadultam, raliztam, voltam benzinkutas, majd taxiztam; a No- votel Szálló volt a törzshelyem. Innen vittem városnézésre az olaszokat, németeket. Felkészültnek kellett lennem a nyelvekben... Egy férfi odaköszön beszélgetőpartnerünknek és egy Lotz-képre kezd alkudni. 45 ezerig elmennek. — Tegyél rá még 25 ezret — így Feri, de az üzlet nem jön össze. * Az üzlethelyiségek legtöbbje nem nagyobb, mint másfél- szer-három méter. Besétálok az egyikbe, a tulaj nem fordul hátra, pedig leemelhetnék valami apróságot a polcról. — Sohasem lopták még meg? — kérdezem a középkoHárom férfi a hatástalanított fegyverekkel Van köztük ezüstrókában pompázó, jólöltözött dáma és kopott kabátos mamóka. Az előbbi drága régiségeket keres, a másik meg olcsó cipőt. Mindkettő megtalálja a magáét. Idős, valamikor jobb napokat látott férfi egy kucsmára alkuszik. A vevő nem enged. — Ötven forint, amennyit Ón alkuszik. Sokat jelentene, ha a félszáz forintot megspórolhatná? —- Bevallom, most igen. Jön a karácsony, minden fillért meg kell fogjak. Hat unokám várja, hogy valamit kapjon a Jézuskától. Ötven forintból az egyiknek meg is oldom az ajándékát. A gazdagok csarnoka Utoljára a „gazdagok csarnokában” szerettem volna sztorikat felcsípni. Kerestem a milliomos urat. Megtaláltam. Az üzletében csupa régiség. Egyetlen értéktelen darabot sem láttam. — Azt csiripelik a verebek itt az Ecserin, hogy Ön multimilliomos! — Honnan veszi? —Mondtam... — Na ne vicceljen. Még hogy multimilliomos? Van kenyérre-, meg tejrevalóm. Nincsenek napi gondjaim, ez igaz. Ennyi... —Az emberek többsége szeret arról olvasni, hogyan élnek a gazdagok. Nem beszélne erről? — Nem! S. úr már el is fordul tőlem, mintha halaszthatatlan dolga lenne az egyik bronzszoborral. A többiekkel sincs szerencsém. Mereven elzárkóznak a nyilatkozattételtől, még attól is, hogy fotót készítsünk egy- egy képről vagy szoborról. Ők tudják, miért. * Dél felé jár, amikor esni kezd. Hazafelé indulnánk. A fotós kolléga Wartburg kocsija előtt a földön a térképem fekszik, amit emlékezetem szerint az autóban hagytam. Kollegám felkiált: ellopták a táskámat vakustól, tele- objektívestől, igazolványostól. Puff neki. Nem hiába figyelmeztettek: vigyázni kell ma hazánkban világos nappal, az Ecseri közelében (is)! Béla Vali egy eldobott vagy már használaton kívüli alkatrészét. Mindig megegyezünk. Olyan is van, aki így szerez pénzt a gyerekeinek kenyérre. Bizony, vegyes kép alakul ki az Ecserin az emberekről. De így volt ez már annak idején az Ecseri elődjénél, a Telekin is. * Három férfi hatástalanított fegyvereket árul. A pletyka szerint lehet persze az Ecserin olyan fegyvert is kapni, ami „élesbe lő”, de ahhoz nyilván bennfentesnek kell lenni, tudni, kitől és mennyiért... —Nincs annyi rendőr a fővárú férfit, akit szomszédja az előbb „lebélázott”. — Menjen már! Ismerem én annyira ránézésre az embereket. Micsoda udvariatlanság lenne, ha én a kezét figyelném a kuncsaftjaimnak...-—Hány éve él az Ecserin ? — Hét. —Jól megy az üzlet? — Annak igen, aki 10 milliót tudott befektetni. De az, aki csak 500 ezret, vegetál, mint én — Ruszki áru, drága kincs, jó ha van, de jobb, ha nincs — így Józsi bá, aki ránézésre megállapítja egy-egy kerékpár- vagy motoralkatrészről, melyik égtájon készült. Kifizeti az eladónak az 50 forintot egy „elbocsátó szép üzenettel”: — Menjen, osztán húzza le a mai adag fröccsét... Mert hogy arra kell neki — fordul felém, hogy az 50 forint sorsát megmagyarázza. — Van, aki cserére hozza egyrosban, de talán az országban sem, amennyi arra kellene, hogy kiszűrje a sok illegális árut, amit itt kapni lehet—tájékoztat a piacőr. — Hú, de sokan lebuknának, ha itt egy általános nagy razziát tartanának. Az asztalon, a három férfi társaságában mindenesetre II. világháborúból megmaradt géppisztolyok, sport- és légpisztolyok várják új gazdájukat. Van itt még AMP puskagránát- lövő géppisztoly, meg puskagolyók, szintén hatástalanítva. Alig pár méterrel odébb jól megférnek a golyószórók potom 20 ezerért a fényképezőgépekkel és az írógépekkel. — Az isten rogyassza le rám az eget, ha ez a váza nem 200 éves —esküdözik mellettem a sokszoknyás cigányasszony egy jólöltözött középkorú hölgynek, aki kételkedni mer a váza korát illetően. A hölgy aztán előveszi a pénztárcáját és fizet, mint a katonatiszt. — Ne haragudjon asszonyom, de láttam, 15 000forintot adott ezért a vázáért. Szép, szép, de ér annyit? — Hogy ér-e? — húzza ki magát magabiztosan. — Nem most vagyok először az Ecserin. Értek is valamit a régiségekhez. Ez a váza, asszonyom, minimum a dupláját éri. * ' Úgy érzem, nem tudom feldolgozni a látottakat; van itt ezüst meg herendi „dögivel”. Mázol- mányok és márkás festmények, gyönyörű bronzszobrok és öntött vasáruk, órák és miniatűrök, barokk bútorok és ócska, ötvenes évekbeli világító rekamiék és szétesőben lévő székek. Égig érő tükrök az 1700-as évekből és tíz évvel ezelőtt készült kopott foncsorúak. Vannak bőrkabátok olyan minőségben és mennyiségben, mint az isztambuli bazárban. Vannak orosz katonai ruhák, tartozékok, jelvények meg Lenin-szobrok. — Senkinek nem kellenek. Ma még egy fillért sem árultam — panaszolja a hölgy, aki a szovjet szuveníreket árulja. — Sok van belőlük. Kollegám felfedezi a helikopter műszerfalát — szóval még ez is kapható az Ecserin. Nézem az áramló tömeget. Józsi bácsi kerékpáralkatrész-birodalma Bye, bye Szása... a kabátod és a jelvényeid maradtak... is. Tudja, magyar vevőnk már alig van. Százból egy, a többi német, olasz meg osztrák. Józsi bácsi Kerékpárok garmada veszi körül. Bütyköli, javítgatja azokat. Azt mondják, Józsi bá hozzá tartozik az Ecseri képéhez. — Azt mondják, nagysád? Talán igazuk van. 50 éve, hogy piacozok — kezdi az „öreg”, amikor szóra kérem. Rekedt hangján úgy beszél az 1932-es esztendőtől napjainkig, mintha az események három nappal ezelőtt történtek volna. — A Horthy-rendszer alatt 3,5 millióan éheztek. Volt idő, amikor Újpestről 1800-an indultunk munkát, kenyeret követelve, aztán 240 ezerre duzzadt az elégedetlenek sora. — Tán’ most nem így állunk? — szólal meg mellettem egy alacsony, ötven év körüli férfi. — Dehogy állunk — repri- kázik Józsi bá —, munkanélküli-segélyre nyújtja markát sok százezer az igaz, de nem hal éhen, mert a segély mellett még feketemunkát is talál. Elbeszélésében meg-meg- szakítják az érdeklődők, akik nemcsak visznek, hoznak is. Idősebb férfi egy versenykerékpár kormányát ajánlja potom 100 forintért.
