Békés Megyei Hírlap, 1992. december (47. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24-27 / 303. szám
KARÁCSONY 1992. december 24-27., csütörtök-vasárnap Családok, ünnepek csillagszóró- és gyertyafényben „Szegényebbek és mégis boldogabbak voltunk” Ahány ember, annyi féle! — mondogatjuk, ha az emberi magatartásról, a szokásokról, a mindennapokról és az emberi életformáról esik szó. És valóban igaz, hogy sok tekintetben különbözünk egymástól, de egy dologban mindannyian megegyezünk: boldogok szeretnénk lenni. Ha a hétköznapok nem is mindig nyújtanak a hőn áhított boldogság megvalósulásához elegendő alapot, az ünnepek, a családi összejövetelek azok, amelyekben át- és megélhetjük a szeretet minden bajt eltakaró, s egyben új erőt adó érzéseit. Mi sem alkalmasabb a boldogság érzésének átélésére, mint az év legszebb ünnepe, a karácsony. A játékosan sziporkázó csillagszóró és az el-ellobbanó gyertyafény mellett adódik leginkább alkalom arra, hogy a hétköznapi gondok mérlegelése helyett gondtalanul ünnepelhessünk, együtt lehessünk a családdal, a gyerekekkel, a rokonokkal, együtt örüljünk és hogy örömet szerezzünk egymásnak. A riportjainkban véletlenszerűen kiválasztott három család Mezőkovácsházán, Végegyházán és Pusztaottlakán mesélt életéről, s bár a beszélgetések egy keveset visszatükröznek a hétköznapokból is, de nem utolsósorban felvillantják a régi karácsonyok hangulatát. „Az emlékek nem múlnak el nyomtalanul, de mi Déván és itt is magyarok vagyunk. Szeretnénk megőrizni magyar szokásainkat és egészségben, boldogságban ünnepelni a karácsonyt” — mondja a Molnár család Végegyházán Megduplázódott örömmel Ötven év együtt, szeretetben, boldogságban. Idősebb Szász Pál és felesége a legkedvesebb, s egyetlen dédunokával a reformátuskovácsházi otthonában várja a karácsonyt Nem mindennapi módon kezdődött ez a karácsony az idősebb Szász Pálnak és feleségének, mert nem sokkal év vége előtt ünnepelhették 50. házassági évfordulójukat. így nemcsak az ün- nepvárás hangulata szépítette meg napjaikat, de megduplázódott örömmel várták, hogy a család, az unokák körülülhessék a feldíszített kis fenyőt. Szász néni 1924-ben született Batto- nyán, majd 4 évesen Mezőhegyesre került. Tizenkét évig élt az 56-os majorban. Szülei cselédek voltak, így rá is ez a sors osztatott. Tizenkét évesen állt munkába és igen sokféle mezőgazdasági munkát „kipróbált”. A férj 1917-es születésű, Újkígyóson éltek a szülei, ott is dolgoztak, mint szorgalmas dohánykertészek. A munka apáról fiúra szállt, így Pali bácsi is ezt a „mesterséget” tanulta ki. Egészen 1940-ig dohánykertészkedéssel foglalkozott. Mindketten a negyvenes években kerültek Mezőkovácshá- zára. Ott ismerkedtek meg, majd félévi udvarlás után, 1942-ben összeházasodtak. — Aztán jöttek a háborús évek — folytatja Pali bácsi —, engem is bevittek katonának. Voltam sokfelé: román fogságban, jártam Jászberényben, a Délvidéken, az orosz fronton, Szerbiában és ki tudja még merre. Az asszony akkor még két gyerekkel, de egyedül volt itthon. Amikor hazajöttem, ott folytattuk, ahol abbahagytuk: dolgoztunk látástól késő estig. A kovácsházi Babó majorba hurcolkodtunk be 1950-ben, majd az úgynevezett Oncsa-házban kaptunk helyet. Ezt kimondottan nagycsaládosoknak adták, 24 ezer forintot fizettünk érte, ami igen nagy pénz volt akkor. Csak érdekességként: 800 forint volt a havi fizetésem, a kölcsönünk pedig 32 ezer a kamattal együtt. A lakásnak nagyon örültünk. A forradalom itt ért bennünket. Kivettük a földet és 3 évig masze- koskodtunk. Újra dohánnyal foglalkoztunk. Rengeteget kellett dolgozni. A gyerekek sem voltak .kivételek. Amikor újra beléptünk a té- eszbe, aztán már nyugdíjazásig ott maradtunk. Most itt lakunk Reformátuskovácsházán, s a közben férjhez ment, megnősült gyermekeink közül 3 család is itt lakik. Szokták is ezt az utcarészt „Szász-saroknak” nevezni az idevalósiak. — Szegényen, de rendes családi körben éltünk — mondja Szász néni —, pedig elhiheti, hogy öt gyerekkel nem volt könnyű. A 3 fiút és 2 lányt saját életünk mintájára neveltük fel. Megtanítottuk őket a mezőgazdasági munkára, hogy boldogulni tudjanak. Igyekeztünk megszerettetni a munkát, mert nekünk akkor ez jelentette az életet. Egyszerű földházban laktunk és nagyon szerényen éltünk, csak a legszükségesebbekre futotta. így volt ez a nagy ünnepekkel is. Mindig azt vettük, ami nagyon kellett: ruhát, cipőt, ennivalót. A karácsonyokról Pali bácsiék elmesélték, hogy bizony fenyőre nem mindig futotta, de egy pici zöld ágat mindig feldíszítettek pár szem cukorral, almával a jelkép és a gyerekek kedvéért. Mint mondják, bár szegények voltak, azonban a szeretettel sok minden baj elfelejtődött. Az utóbbi időben már többre is tellett és az unokák ajándékot is kapnak a „mai divat” szerint. Büszkén mesélik, hogy a karácsonyok mellett legszebb emlékük a gyerekek 200 ven- déges lakodalmai, pedig ki kellett ám nyitni a pénztárcát. A 60-as években volt, hogy két év alatt három lakodalmat is tartottak. De mégiscsak a karácsony az, amikor együtt van a család és együtt ünnepelhetnek. Az idén, mint az előzőekben írtuk, ez a karácsony kettős ünnep lesz. Mit is kívánhatnánk ilyenkor mást, mint sok boldogságot! „Boldogabbak voltunk” Hegedűs Józsefet és feleségét nem nehéz megtalálnom Pusztaottlakán, mivel a főutcán laknak egy takaros, régi kis parasztházban.—Menjen csak be kedveském, mert a mama jobban el tudja mesélni a családi dolgokat — invitál beljebb Józsi bácsi a tisztaszobába. Hegedűs néninek pedig nem kell kétszer mondani, máris sorolja az eseményeket: — Itt születtem Pusztaottlakán 73 évvel ezelőtt, csak akkor kint laktunk a faluból kivezető dűlőút végénél egy tanyán. Saját földünk volt, összesen 20 hold. Mindent magunk végeztünk. Ha lehetett kapálni, a gyerekeket beraktuk a szekérderékba, kivittük magunkkal. Nem csak a mi gyerekeink voltak ott, így sok gyerek játszott együtt. Ha éhesek voltak, ettek, ha szomjasak, ittak. Nem zavart, mert olyan jó, szófogadó gyerekek voltak, nem úgy, mint mostanában. De hogy a szavamat ne felejtsem, 1946-ban házasodtunk össze a férjemmel, aki aztán később meghalt. A gyerekek ebből a házasságból születtek. A mostani a második „Mindennek örülni tudtunk és nagyon boldogok voltunk” — mondja Hegedűs József és felesége a régi időkre emlékezve házasságom és itt már nem lett több gyerek. Első férjemmel februárban esküdtünk, az oroszok éppen előtte jöttek ide. Nem lehetett lakodalmat tartani, majd csak később ősszel. Akkor aztán csináltunk akkora lagzit, hogy ma is emlegetik. Mivel a tanyán sok jószág volt, nem panaszkodhattunk az ételek felől. Volt liba, kacsa, disznó, ló, tehén, minden, amiből vágni lehetett. Ahogy visszaemlékszem, mindennek örülni tudtunk. Akkor még nem volt tévé, rádió. Néha olvastunk egy kicsit az újságból. De nem is. nagyon értünk rá. Sokat dolgoztunk. Aztán meg sorba születtek, kétévenként—mert akkor így volt szokás! — a gyerekek. Először a Gyuri fiam, utána a Veronka lányom, a Marika és később 4 évre a Péter. Lánykoromban gondoltam, hogy jó lenne két lány és két fiú, hát úgy is lett. Ennek nagyon megörültem. Nem volt könnyű, de kitaníttattam mindegyiket — mondja elgondolkodva, majd újabb témára vált. — Ez a falu tiszta román nemzetiségű volt mielőtt idejöttek az oroszok. A román birtokos adta bérbe a földeket és mindenki épített rá egy kis házat. Később települtek be a tótok, magyarok, de minket ez soha nem zavart. Vallásos, templomjáró emberek voltunk, így szeretetben éltünk mindenkivel. A gyerekeimet is így neveltem megértésre, szeretetre. S bár régen nehezebb sorunk volt, sokat dolgoztunk, mégis úgy érzem, boldogabban éltünk. Ezt fejezték ki a karácsonyi, újévi ünnepek is. A Mikulás után már kérdezgették a gyerekek, hogy mikor jön a Jézuska. Nálunk az volt a szokás, hogy levelet írtunk a Jézuskának, aki aztán karácsonykor lóháton jött el hozzánk. A patkóval még olyan „igazi” nyomokat is tettem a hóba, mintha valóban arra járt volna. Állítottunk szép kis fát, becsomagoltuk ezüstpapírba a diót, almát tettünk rá meg szaloncukrot. Nagy öröm volt, mert akkor még hittek benne. Az asztalra raktunk egy tányérra kalácsot és ott hagytuk reggelig, hogy ha megéhezik a Jézuska, enni tudjon. A lovának pedig az asztal alá zabot, szénát raktunk. Nem maradhatott el az imakönyv sem az asztalról. Nálunk nagyon összetart a család, igaz egyik fiam meghalt, de ma is mindig összejövünk valamelyikünknél, ahol az unokák is ott vannak. Általában vágunk disznót, s van sok ennivaló. Sütünk hurkát, kolbászt, finom oldalast, van sok sütemény és együtt énekelünk. Azt hiszem így lesz ez most ebben az évben is, mert az egymás iránti szeretet nem pótolja semmi, az mindennél nagyobb kincs. Déváról jöttünk... A végegyházi Molnár János és Molnár Katalin második éve lakik a településen. Mivel Déváról települtek át Magyarországra, gondoltuk, van összehasonlítási alapjuk a karácsonyi szokásokat illetően, másrészt kíváncsiak voltunk, hogyan ünnepel egy romániai magyar család itthon. A bemutatkozást a férj kezdi: — Magyarlapádon és Maroskoppándon születtünk, amely települések Nagyenyed környékén találhatók. Elvégeztem a 7 elemit, s onnan kerültem Aranyosgyieresre 3 éves szakiskolába. Kihelyeztek Bánfihunyadra, majd Dévára mentem. A bányászatnál dolgoztam 25 évet lakatosként, később 5 évet egy kórháznál. Hivatalos útlevéllel 1991-ben települtünk át Magyarországra. — Egyéves koromban Nagyenyedre költöztünk, ott végeztem 8 osztályt. Később á postán dolgoztam. 1969-ben megismerkedtünk a férjemmel és a házasság után én is Dévára kerültem — folytatja a feleség. Itt 20 évig egy boltban dolgoztam, mint eladó. Van egy 16 éves fiunk és egy 22 éves lányunk, aki már férjnél van. Tulajdonképpen az ő kezdeményezésükre költözködtünk. Mindig is dolgoztunk — folytatja—, elég jól kerestünk, így futotta erre-arra. Mindkettőnknek sok testvére van, ezért az ünnepekre volt kivel összejönni iszogatni, beszélgetni. Ahol laktunk, ott karácsony első napján az volt a szokás, hogy a fiatal fiúk beöltöztek mindenféle maskarába, hogy ne lehessen felismerni őket, illetve volt, aki katonaruhába. Sorra felkeresték az ismerős lányos házakat. Ezt úgy nevezték, hogy zsidózás. Bár tiltva volt, de a katonasapkák elejére egy pici nemzeti színű szalagot is fel varrtak. Több ilyen csoport is járta a települést. Bementek az udvarra, ott zenéltek, táncoltak, énekeltek, játékosan elkapták azt a lányt, aki éppen tetszett. Viszonzásul bort, süteményt kaptak. Volt, hogy egy este ugyanott több csoport is megfordult. A végén a közeli rokonhoz, ismerőshöz visszamentek és reggelig mulattak. Karácsonyfánk mindig volt és vettünk ajándékokat egymásnak. Elmentünk a rokonokhoz, ahol karácsonyi éneket énekeltünk. Szokás volt beköszöntőt mondani, majd iszogattunk, beszélgettünk. Ezek nagyon szép emlékek ma is. — Mi nem azért jöttünk el, mert nem volt jó. Szerencsére mindig dolgoztunk, így elég jól éltünk, még kirándulásra is futotta más országokba. Itt Magyarországon is többfelé jártunk, ismerjük a Balatont, a Dunántúlt. Kint csupán az volt rossz, hogy nem beszélhettük az anyanyelvűnket — folytatják a visszaemlékezést. A boltban meg se szólalhattunk magyarul. Példaként említjük, hogy 1959-ben Dévának 39 ezer a lakosa, amelyből 20 ezer magyar volt. Eljöttünkkor 140 ezer ember lakta, amelyből sok a betelepített. Le is bontották a Csángó telepet sorba. A testvéreink is azért jöttek át, mert a szép házaikat elvették. Helyette emeleteseket építettek, amelyben bérleti díjért lakhattunk. Nekünk egy 5 szobás, nagy, kertes házunk volt 7 garázzsal, amit bérbe adtunk másoknak. De jött a bulldózer és nem számított semmi —mutatják a fényképalbumban, amelyben rengeteg kép őrzi az elmúlt időket. Mint kiderül a szülők se nagyon beszélték a nyelvet, valamint a nagymama egyetlen szót sem tudott románul. Ezzel szemben az unokák már két nyelven beszélnek. Átköltözésük után a végegyházi téesz szolgálati lakásában laktak, most pedig a megüresedett parókián. Feltalálták magukat. A feleség kétórás munkát vállalt a közeli ABC-ben, a férj lakatos a téeszben, a fiú tanul, a lányuk a férjével saját lakásban lakik. Állatokat tartanak, kertészkednek, de — mint mondják —jobban éreznék magukat egy saját lakásban. A karácsonyt az elmúlt évhez hasonlóan fenyővel, ajándékokkal ünnepelik. Mivel a településen is vannak rokonaik, ez évben sem kétséges, hogy együtt gyújtják meg a csillagszórót és a gyertyákat az ünnepi vacsora után. Remélik, hogy az idén is boldog karácsonyuk lesz! Az oldalt írta és szerkesztette: Halasi Mária. A fotókat a féltve őrzött családi albumokból kölcsönöztük
