Békés Megyei Hírlap, 1992. december (47. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24-27 / 303. szám
A gróf és a falu ugyanazt az Istent imádta (24. oldal) 1A HAZA MINDEN ELŐTT! MES MEGYEI HÍRLAP 1992. DECEMBER 24-27., CSUTORTOK-VASARNAP Ára: 13,80 forint XLVII. ÉVFOLYAM 303. SZÁM KARÁCSONY melléklet 4-32. oldal Öröm is, üröm is A ’60-as években fogalmazódott meg a gondolat, hogy a sokszorosan hátrányos helyzetű Békés megye egészség- ügyi ellátásán javítani kellene... Számtalan tárgyalás, egyéztetés, presztízsviták után végre 1989 őszén a Békés Megyei Tervezőiroda elképzelései alapján megkezdődhetett az építkezés. Tegnap pedig a műszaki átadáson lehettünk jelen, amelynek részleteiről a 2. oldalon számolunk be. Az év sportolói Majdhogynem ismétlődött a múlt évi végeredmény az „Év sportolója”-választás győzteseit tekintve. Merthogy a nőknél újból Egerszegi Krisztina, a férfiaknál Damyi Tamás, az edzőknél pedig Kiss lászló nyert... (16. oldal) Arra az ötvennyolcas karácsonyra emlékszem legtisztábban. Nem a dátum miatt, fontosabb okból. Először írtam a Jézuskának úgy, hogy tudtam, nem egyedül ő gondoskodik a fenyő alá kerülő ajándékokról. Nem voltam telhetetlen, amikor levélbe formáltam álmaim netovábbját, egy sakk-készletet. Cipelték a sorok szegénységünket is! Akkortájt költöztünk be a tanyavilágból, nekünk egy kicsivel még drágább lett az élet. A szépen pácolt sakktábla, mellette külön kis tasakban a fekete és fehér bábok természetesen ott voltak a fa alatt. Barna csomagolópapír rejtette őket. Cifra szalagok helyett — jobb híján — a fadoboz belsejének egyik sarkára írta tintával anyukám a köszöntőt. Örültünk, hogyne örültünk volna, csak valahogy éreztük mindannyian, azért szebb is lehetne ez a karácsony. Csak jóval később, évek múltán tudtam meg: nem volt könnyű megvenni azt a sakkot. Hatvan forint nagy pénz volt akkor! Ez a kis történet itt-ott elejtett félmondatok kapcsán jutott csupán eszembe. Az elmúlt hetekben valahogy sok családban megnőtt a belátás, amikor a Télapóhoz küldött levél szóba került. És hiszem, hogy egyáltalán nem ritkák a közös családi ajándékok, az együtt élvezett „meglepetések”. Tudom akadnak, akik éppen luxuskocsinak örülhetnek, mások esetleg afrikai utazásnál nem adják alább. Isten őrizz, hogy elkívánjam tőlük! Sokkal többen vannak azonban, akik azért keresgéltek hetekig az Aranykapuk, olcsóboltok és kágéesté-piacok környékén, hogy az áramdíjra, lakbérre félretett pénzből az utolsó pillanatban mégis inkább az ünnepre költsék pénzüket, mert a minden esztendőben egyszerit, a karácsonyi ajándékot tartották fontosabbnak. Meg tudom érteni őket. Már az erdőszélen fenyőfát „privatizálókra” sem tudtunk annyira haragudni, és megadóan legyintünk a pirospaprikát téglaporral dúsítókra... Lám, még a népszerű államtitkár is azt mesélte a minap a tévében, hogy ő bizony megelőlegezte magának a télikabátot, az lesz a fa alatt. Hát ilyen az idei karácsony. Csak keveseknek csillog, fénye fakóbb, mint szeretnénk. Ha ez az ára, hogy a stabilitást megőrizzük (mint eddig), akkor nincs más dolgunk, mint bizakodni. Magunkénak tudni a felénk nyújtott kéz erejét, melegségét. És várni, hogy hátha, mégis, legalább szép fehér ünnepünk lesz. Hiszen a fehér szín valami belső tisztaságot is sugall s nemcsak ott, a hópehelypaplan-borítá- sú háztetők hegyi csendjében. A dobkályha mellett is lehámlasztja a belül felgyülemlett szürkét, nem engedi befészkelődni a hamis hangokat, tompítja a csak átkozódásokkal előbbre tülekvők, az asztalra kifordított kabátban felugrálók zaját. A sunyi és hangos érdekhuszárokat. Még nem tudni, itt nálunk is megfe- hérül-e a karácsony, mint a múlt héten a Bakony lejtőin láttam. De lehet, hogy csak én gondolom, olyan fontos a hó fehérsége karácsonykor. Különben is, jól érzékelteti a természet: fehér is, fekete is ez a karácsony. Mint mindennapjaink valója. Mindenesetre addig könnyebb szegénységünkben is örülni, amíg nálunk csak G. I. Joe játékkatonákkal háborúzunk a fenyőfa alatt. Fábián István Családi ajándék Szent János áldása Karácsony elmúltával, de még Szilveszter pápa napja előtt bújik meg a naptárban Szent Jápos evangélista ünnepe (december 27.). Gazdag szokásvilága valaha falvaink jellegzetes színfoltja volt, de még ma is, városon is mondják mulatság végeztével az utolsó pohárra, hogy „igyuk meg Szent János áldását”. Ennek a rövid szólásnak sok évszázados múltja van. Az ókor pogány népei italaikból is bemutattak áldozatot isteneiknek. A középkori templomokban nagyobb ünnepeken áldomást ittak a szentek egészségére. Szent János legendáriuma nyomán ebből lett az ilyenkor szokásos boráldás. Történt ugyanis, hogy az evangélistát térítő útja során pogány hallgatói Diána istennő tiszteletére próbálták kényszeríteni. Mivel ő erre nem volt hajlandó, mérgezett borral akarták elveszejteni. Mielőtt azonban felhajtotta volna az italt, a serleg fölé a keresztjeiét rajzolta, így nem érte bántódás. Ennek emlékére ábrázolják őt sokszor kehellyel.
