Békés Megyei Hírlap, 1992. december (47. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-22 / 301. szám

Karácsony harangja hívott, hogy végre hazamehetünk TÖRTÉNELEM 1992. december 22., kedd Egy kiürített falu kálváriája anno 1944 Vannak karácsonyok, amelyeknek fénylő em­lékaranya egy életen át világít bennünk. Mint anyánk mosolyát, a szerelmünk haja illatát vagy a gyerekeink nevetését ott őrizzük a lelkünk belső „mozijában”. Vannak köztünk szépek, vidámak, keserédesek vegyesen. Amíg élünk és emlékezünk, végigkísérnek minket, s az idő rostáján nem hullhatnak ki soha. így vannak a békésszentandrási öregek, a maguk 1944-es karácsonyával. Akkor egy ártatlan fa­lu 4—5 ezer lakosa együtt járta meg a lélek poklait. így nem csoda, hogy háborús kálvá­riájuk emléke a sírig kíséri őket. Az egykori Horváth kúria Az advent karácsonyváró han­gulatában szelíden áll a Holt- Körös vize a két szentandrási híd alatt. A község felől véges végig szebbnél szebb családi házak sorakoznak. Az öreg híd mellett a szőnyegszövő épüle­te ódon várkastély hangulatát idézi. Túl a másik parton ví- kendházak sorakoznak szoro­san egymás mellett. Imitt- amott éjszakánként a víz már hártyásodni kezd, csend van errefelé. A falu várja az ünne­pet. Nem így 48 esztendővel ezelőtt. Akkor csak mérhetet­len sírás és emberi szenvedés járt e tájon. A falu három templomának ünnep előtti or­gonaszava helyett a háború is­tene játszott a halál orgonáin. A falun kívül ezt ma még keve­sen tudják, mert ami itt történt, arról évtizedekig nemhogy ír­ni, de még beszélni sem lehe­tett. Történelem dióhéjban A falu környéke már évezre­dek óta lakott hely, ami kedve­ző fekvésének köszönhető. A Körös itt mindig áldó menedé­ket és kenyeret adott az idete- lepülőknek. Békésszentandrás az 1100-as években volt már királyi szálláshely, majd 1287-ben neve a krónikákban is olvasható. Királyi ado­mányként Zsigmond király 1384-ben Hunyadi János erdé­lyi vajdának adta. 1463-ban Szentandrás már mezővárosi rangot kapott. Később Korvin János kapta meg apjától, Má­tyás királytól. 1596-ban tatár csapatok megsemmisítették. Az alighogy újratelepülő falu 1689-ben teljesen elpusztult egy pestisjárvány következté­ben. Nem sokkal azután hogy újratelepült, 1735-ben akkori bírája, Vértessy Mihály veze­tésével fellázadt földesurai el­len. Azután békésebb évszáza­dok következtek. A dolgos szentandrási iparosok 1918- ban az Erdélyből ide menekült Farkas János irányításával megalapozták az azóta méltán világhírűvé vált békésszent­andrási szőnyegszövést. A fa­lu neve történetében többször is változott. A legenda szerint a Szentandrás név az utolsó Árpád-házi király, III. Endre nevéhez fűződik, akinek ado­mánylevele három templomot említ itt a Körös mentén, me­lyek közül az egyik Szent And­rás apostol nevét viselte. Ké­sőbb hívták Körös-Szentand- rásnak,majd 1945-ben már ja­vában folyt a II. világháború, amikor itt a szentandrási határ­ban Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó felavatta az akkori Magyarország leg­nagyobb duzzasztóművét. Ez a falu története dióhéjban az 1944-es tragédiáig. Rémült menekülés Nem sokkal a rendszerváltás után, 1991. július 22-én Bé­késszentandrás képviselő­testülete akkori ülésén úgy ha­tározott, hogy kérelemmel fordul a kárpótlási hivatalhoz. A kérelemben kiemelten kéri az itteni lakosság háborús ká­rainak rendezését, továbbá a lakosság ingóságaiban bekö­vetkezett károk rendezését. Mert a károk miatt Békésszent­andrás többszörösen hátrá­nyos helyzetbe került. Az az­óta eltelt több, mint egy esz­tendőben számtalan levéltá­rat, és más intézeti dokumen­tumgyűjteményt kerestünk meg. A szomorú történet első vezérfonalát egy békésszent­andrási, 1946. február 19-én megtartott rendkívüli közgyű­lés jegyzőkönyvéhez csatolt orvosi jelentésben találtuk. „Az év második felében a közegészségügyi intézmé­nyek a vármegyei és az állami hozzájárulást már csak késve, vagy egyáltalán nem kapták meg. Működésüket azonban ennek dacára is folytatták. Október hó 7-én, az orosz csa­patok bevonulásakor is öt nő feküdt a szülőotthonban. így érkezett el az ősz, s a háború minden borzalmával végig­szántott községünkön is. Nyo­mában hadiárvák és özvegyek sírása, sebesültek fájdalmas sóhajai, női erényeikben meg­alázónak keservei, sőt a női tisztaságért mártírhalált halt teteme, kifosztott családok, feldúlt és beszennyezett, kira­bolt otthonok jelezték a vihar elvonulásának útját.” Különösen megrázó a pilla­nat, amikor a témáról leülök beszélgetni Békésszentandrás polgármesterével, Bencsik Imrével dolgozószobájában, az szinte szó szerint idézi ugyanennek a dokumentum­nak egy másik részét: „Nincs szó, amely elmon­daná, mely leírni tudná azt a siralmas látványt, ahogy zuho­gó esőben, bokáig érő sárban, hátán a menteni szándékolt kis batyuval, arcán a kétségbeesés rémületével hurcolkodott ki a lakosság a községből a tanya­világba. Ott fűtetlen kamrák­ban, istállókban, kocsiszínek­ben húzódtak meg nagyon so­kan. Az öt-tíz napra számított eleség hamar elfogyott, a befo­gadó gazdák készleteivel együtt. így élelem nélkül, fű­tetlen helyiségekben, nagy tö­megben zsúfolódtak össze, mert 1944. november 8-án az orosz katonai parancsnokság kilakoltatta az egész községet. Az öt-tíz napra tervezett kila­koltatásból mint tudjuk ötven nap lett.” — Hogy emlékszik vissza a ’44 telén történtekre Kozák Ferenc technika-pedagógia szakos tanár ? — Hatan voltunk tetvérek, a szomjuháti dűlőben gazdálko­dott az apám. Hozzánk három család jött. Susányiék, Patkó­sék és Kiss Imre családja. Úgy éltünk velük, mint a testvérek. Az isteni gondviselésnek kö­szönhetően ’44 nyarán és őszén hihetetlenül gazdag ter­mést takarítottunk be. így ha a bentieknek elfogyott az ott­honról hozott, kimenekített, szegényes kis tartalékja, tud­tunk nekik segíteni. Persze ak­koriban bőségesen volt na­gyobb és aprójószág is a tanyá­kon. Nyugodtan állíthatom, hogy Magyarországot 1944— 45 fordulóján a parasztembe­rek mentették meg az éhhalál­tól. A megszálló csapatok többszöri hulláma ellenére a gazdák mindig tudtak egy kis tartalékot eltenni, nemegy­szer a találékonyság segített rajtuk. A szomszédunk Pityi- Bencsik és fiaik 8—10 lovat rejtettek el a kukoricaszárkú- pokban, tőlük egy lovat sem tudtak elrabolni. — Voltak-e vidéki me­nekülők a tanyákon? — Bármennyire hihetetlen, a szentandrásiakon kívül még egy Medgyesegyházán szét­vert magyar egység 50—60 ci­vil ruhába bújt katonája vá­lasztotta a fogolytábor helyett a mi tanyáinkat. Ok a front- mozgást figyelve, egészen ta­vaszig maradtak velünk. Em­lékszem egy fiatal német tiszt­re, aki szintén nálunk talált menedéket. Karácsony szen­testéjén, hogy valamennyire mégis érezzük a karácsonyi történet melegét, édesanyám fenyő híján egy papírdíszekkel teli nyárfaágat tett az asztalra, s akkor a német tiszt a megőr­zött adóvevőjén fogta Pest elestét. Valóságosan őrjön­gött, annyira hitt a Budapest- erőd erejében. —A tanyákról elhajtották-e málenkij robotra az ott élőket? — Nem, a cserebökény-te­rehalmi reptér építésére és más munkákra a mozgatható em­bereket a kiürítés után már nem zaklatták. A legnagyobb veszélyt a reguláris alakula­toktól leszakadt, kóbor orosz és román katonák jelentették. Éjszakánként részeg röhögés, lövöldözés és kétségbeesett si­kolyok verték fel a máskor bé­kés tanyai csendet. Délután a két nővéremet majdnem a sze­mem láttára lőtték agyon az udvarunkon. Hál’ istennek ré­szegek voltak és nem volt ná­luk csak puska a géppisztoly helyett. A nővéremre támadó oroszok nem hagyták annyi­ban a dolgot, átmentek a szen­tesi úti iskolába. A szolgálati lakásban lakott a szép, bájos, fiatal tanítónő, Nagy Izabella. Brutális kegyetlenséggel ba­rátnője, Kozák Mancika jelen­létében végeztek vele. Azóta már az ő neve is felkerült a közel 170 szentandrási hábo­rús áldozat emlékét megörökí­tő emléktáblára. — Milyen emléke maradt meg a hazatérésről? — A benti házunkba érve, ahova apám szánkóval kül­dött, döbbenetes látvány foga­dott, de nem is a szétvert ottho­nunk látványa volt a legrette­netesebb. A melléképületben egy vérbe fagyott orosz cse­csemőt találtam, a sors számá­ra talán csak pillanatokat en­gedélyezett. Még arra emlék­szem, a lakosság visszatérte után a sebtében felálló nemzeti bizottság 30 napig engedélye­zett szabad bejárást bárki laká­sába, hátha megtalálják elve­szett, ide-oda hurcolt bútorai­kat a családok. Persze ezeknek csak a töredéke lett meg, leg­nagyobb részük elégett vagy szétverték. Kivonat Békésszentandrás nagyközség képviselő-testü­letének 1991. július 22-ei jegyzőkönyvéből: 57/1991. július 22. sz. képviselő- testületi határozat BNK Bé­késszentandrás nagyközség képviselő-testülete dr. Paljak János alpolgármester által el­mondott közérdekű bejelen­téssel kapcsolatosan úgy hatá­roz, hogy Békésszentandrás nagyközséget az 1944. októ­ber 24—1944. december 24- éig tartó kitelepítés miatt ért kár rendezése, kárpótlása ügyében kérelmet terjeszt elő a kárpótlási hivatalhoz, melyben kiemelten kéri a la­kóházaik felgyújtása miatt kárt szenvedett családok kárá­nak rendezését, továbbá az egész falu lakosságának az in­góságaiban bekövetkezett kár rendezését. Határidő: 1991. augusztus 10.” Érdemleges válasz a fenti határozatra mind a mai napig nem érke­zett. Menedékünk a tanyavilág — 18 éves voltam akkor — meséli Bencsik Imre. — Ab­ban az időben már a velem egykorú leventéket is bevo­nultatták SAS behívóval. Én nem mentem el a barátaimmal, mert légóügyeletesként a pos­tán láttam el szolgálatot, de sosem felejtem el azt a torok­szorító érzést, amikor az egyik nap délelőttjén át kellett ke­rékpároznom Öcsödre. Ott az öcsödi laposban vitték a velem egyidős fiúkat parasztszekere­ken, György Jakab tanító úr felügyelete alatt. — Te nem jösz velünk, Imre? — kiabálták sírva a kocsiról. Az orosz bevonulás délelőtt­jén aztán az én asztalomra is odatettek egy zárt borítékot. Akkor már egy, a visszavonu­lást fedező német tank ágyú­csövét az öreg hídra szögezve beállt a szőnyeggyár elé. A nemzetőr parancsnok könyör­gésére később a tank elvonult. A zűrös hajnali órákban meg­kaptam az utolsó morzét Me­zőtúr felől. „Azonnal bontsa fel a borítékot, az abban fog­laltakat hajtsa végre!” Esze­rint meg kellett semmisíte­nem a távbeszélőt, elvágni a kapcsolatot Szarvas felé és Dunaföldvárra vonulni az ak­kor már végeláthatatlan so­rokban menekülő német és magyar csapatokkal. Ezek egyszerre csak eltűntek és az orosz tankok átdübörögtek a falun. Már nem mehettem se­hova. — Mi történt a bevonulás után? — November 8-áig még különösebb attrocitások nem értek minket. Akkor itt a köz­ségháza előtt — itt volt az orosz parancsnokság — dob­szóval hirdették ki a kiürítési parancsot. Rettenetes kétség- beesés közepette mindenki a hátára vette a kis motyóját, kézen fogták a gyerekeket, fé­lelem és rettegés közepette elindultunk ki a tanyákra. Ki gondolta volna, hogy csak hosszú hetek múlva térhetünk vissza? —Mi volt a kiürítés oka? — A legenda szerint maga Malinovszkij marsall rendezte be itt főhadiszállását. De azt is beszélték, hogy az Klárafal- ván volt. Később kiderült, egy hadosztálynyi seregtest átvo­nuló, illetve pihenőhelyét ren­dezték itt be. Az oroszok a Pest környéki harcok előtt egy-egy hetet itt pihentek. A parancs úgy szólt, hogy az ágyneműt, bútort itt kellett hagyjuk bent a házakban. Ezt ők használták, a szekrényajtókat letépték, jár­dát építettek belőle, a kerítése­ket feltüzelték, a portákon ke­resztül pedig valóságosan új utcákat nyitottak a mostani 44- es számú főúttal párhuzamo­san. Volt olyan ház, amelyet kifejezetten csak azért gyúj­tottak fel, mert nem találtak benne elég tüzelőt. Volt né­hány szerencsétlen kísérlet, hogy ruhát, étkészleteket, csa­ládi dokumentumokat elás­sunk az udvarokon. Bár ne tettük volna, nem volt egy te­nyérnyi hely, amit fel nem túr­tak. A családi emlékeket szét­verték, a fényképeket vagy eltüzelték, vagy azokon tapos­tak. —Milyen élet folyt a tanyá­kon? — Amikor testileg-lelkileg összetörve kivánszorogtunk a dűlőkre, a tanyákban 40—50- en is összezsúfolódtunk. Volt, akinek a padlás, az istálló ju­tott. Én a szüleimmel idősebb Fazekas István és Kiss Imre tanyájában húzódtam meg. —A külvilággal volt-e vala­mi kapcsolata? — Nem sokat tudtunk, mert a rádiókat még jóval a kiürítés előtt összeszedték. Igaz, az sem volt sok, csodák csodája, ezeket nem bántották, megta­láltuk őket a Nemzeti mozi­ban. Emlékszem, egyszer a szomszédasszonyommal be­merészkedtünk a faluba. Ez elég veszélyes volt, mert az utcák végét géppuskás őr vi­gyázta mindenütt. A fiatal- asszony férfiruhába bújt, mert azelőtt néhány nappal egyik barátnőjét megerőszakolták. Vödörrel, lapáttal a kezünk­ben, mintha közmunkára in­dulnánk, settenkedtünk be a házunkig. Leírhatatlan lát­vány fogadott. Az egyik szek­rényünk lábát még megtalál­tuk a kályha előtt, a többi búto­runkat széthordták vagy szét­verték. — Mikor mehettek végül is haza, Szentandrásra az embe­rek? — Néhány tanyai iskolában titokban éjszakánként talál- kozgattunk, beszélgettünk. Most is előttem van, ahogy karácsony szentestéjén az egyik tanyán hihetetlenül nagy tömeg előtt Bordács Pál plébános úr tartja a szentmisét. Ne féljetek, az Isten kegyelme hazavezet minket..., s aztán karácsony másnapján mintegy csoda történt: megszólaltak a harangok — a maradék haran­gok, mert nem egyet közülük már ’44 nyarán beöntöttek ágyúnak—és hazamehettünk. Haza, ha még a feldúlt, felége­tett, kirabolt otthonunkat ha­zának lehetett nevezni. Zo­kogva borultak egymás nyaká­ba az emberek, amikor meg­látták az iszonyú barbár pusz­títás nyomait. Emlékezünk karácsonykor 1992 karácsonyán a Szent András templomban az éjféli szentmisén a gyertyák nem­csak a megváltóért égnek, ott lobognak a szentandrási öre­gek lelkében a 48 évvel ezelőtt a tanyákon titkon pokrócba és szőnyegbe temetett halotta­kért is. Kifelé menet a templomból néhány nénike megsimogatja a II. világháborús emlékmű korlátját. Hátha ilyenkor ka­rácsonykor a messzi hómező­kön elesett fia vagy férje az Ünnep harangszavára sok tíz­ezer társával együtt egyetlen néma óriásként feláll és haza­indul. Szenes János Az oldalt szerkesztette: Papp János A szőnyegszövő a ’40-es évek elején

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents