Békés Megyei Hírlap, 1992. december (47. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-19-20 / 299. szám
1992. december 19-20., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM „Nem élhetünk háttal a világnak...” Adventi vendégség Vésztőn színes üvegablakszerű neo- szecessziója vagy Kákonyi Csilla reneszánsz nosztalgiájú szuperrealista kísérletei. Művészettörténetileg talán leginkább arra volt jó a kisebbségi létforma, hogy megőrizte az alkotás szertartás jellegét s a tárlatlátogatók áhitatát a mű iránt. S különös módon: az évek során Vásárhelyre telepedett román művészek java is átvette ezt a magatartást, annál is inkább, mivel a magyar közönség az ő szerepvállalásukat is elfogadta, ha a szándék őszintesége átvilágított műveiken. Amikor most három éve, Sütő Andrással az élen gyer- tyás felvonulással próbálta a város lakossága megóvni magyar iskoláit, az én emlékezetemben azoknak a fényeknek a lobogása elevenedett meg, amelyeket e város fél évszázados szellemi eseményei gyújtottak a lelkekben; s a gyertyák igen — de a lelkek nem oltha- tóak ki. Jó lenne, ha ezzel a tudattal, meggyőződéssel állnánk körül Magyarország megtépázott karácsonyfáját, művészek és nem művészek egyaránt, hátha jövőre több gyertya gyúlna ágain. Banner Zoltán Gaál András: Színes üvegablak a tusnádi új katolikus templomban Szorító Abel a rengetegben Magyar—román koprodukcióban film készül Tamási Áron: Ábel a rengetegben című regényéből. Várhatóan jövő év augusztusában láthatjuk majd a moziban, azt követően pedig karácsonykor a kétrészes televíziós változatát is megtekinthetjük — hangzott el kedden a Budapest Filmstúdió Vállalat sajtótájékoztatóján. Mihályfy Sándor, a film rendezője elmondta, hogy Kányádi Sándor forgatókönyvével több mint 10 évvel ezelőtt találkozott, de csak az utóbbi években nyílt lehetőség arra, hogy a regény eredeti helyszínén, a Hargitán forgathassanak. Lukács Árpád, a Budapest Filmstúdió gazdasági igazgatója szólt arról, hogy az igen költséges film elkészítéséhez támogatást nyújt a Magyar Mozgókép Alapítvány is, és még több szponzor járul hozzá a film költségeihez. A főszerepet Ilyés Levente 14 éves szászré- geni fiú alakítja, akire magyar szakos tanárnője hívta fel a stáb figyelmét. Fesztiválsikerek Különlegesen sikeres évet zárhat a Pannónia legelső vidéki stúdiójaként több mint két évtizede alakult, s két esztendeje önálló Kecskeméti Animációs Filmvállalat. Cannes-ban az idén csak egyetlen magyar rajzfilmet, Az utat választották be a versenyprogramba, amelyet műfajában a zsűri a legkiemelkedőbbnek minősített. Bolgár alkotója: Nikolai Ivanov Kecskeméten, a stúdió ösztöndíjasaként készítette a produkciót. Novemberben Portugáliában, az Espinhói Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon két kecskeméti rajzfilmes szerepelt a díjazottak között: a legjobb gyermek- és ifjúsági filmért járó elismerést Horváth Mária Zöldfa utca 66. című alkotása, az öt-tízperces kis animációs mozik kategóriájában a legjobb filmért járó díjat Szilágyi V. Zoltán Éjszakai kultúrtörténeti hadgyakorlat című műve érdemelte ki. A Művészetek—Társadalom oldalpárt Niedzielsky Katalin szerkeszti Magyari Barna versei: ű.hatós kérdések láttál-e már kérdőjelet gézen szűrni kétségeket nem könnyű-e mondd a hited hogy a hónod alatt viszed jártál-e már könnyes szemmel hol a bánat házat emel sétáltál-e temetőbe halottak közt főbelőve voltál-e már fogkefével szónoklati emelvényen szaladtál-e klottgatyába’ szív körüli Szaharába Valóság fürdógatyában a huszadik század peremén dioptriás szemüvegében már alig Iát egy-két olvasót a vers a könyvtárakban kékes lánggal még ég egy-egy lángész de meglehet nemsoká ez is csak emlékezés telefaxon leküldik hozzám a délutánt s én a hogy elé (meg vécézéskor) kiteszem a vesszőt amúgy meg lassan teljesen hidegen hagy hogy egyesek detektorral keresik rögeszméimet életrajzomból sokdminden kimaradt négy éve Erdélyből jöttem hol csöndemből mindig kivágták azt a jelenetet amikor pont úgy hallgattam mint Horthy Miklós Karácsonyi meglepetésként aggattuk a szarvasi Tessedik Sámuel Múzeum kiállítócsamo- kának'a falaira annak a vándor- kiállításnak az anyagát, amely március óta járja az országot, s Budapest és Debrecen után, mert éppen volt egy szabad hónapja, megállítottuk az ország hajdani középpontjában. E rögtönzésszerű megrendezés miatt nem nyílott lehetőség ünnepélyes megnyitásra sem, s ezért ezúton hozzuk tudomására a szarvasiaknak s mindazoknak, akik ebben az időszakban arra járnak, hogy december 15— január 15. között tekinthetik meg a 12 erdélyi képzőművész című kiállítást, amelyen Fekete Miklós, Kákonyi Csilla, Ser- ban-Chira Adrian, Simon Endre festményeivel, Gaál András és Márton Árpád pasztelljeivel, Haller József, Kopacz Mária, Simon Zsolt grafikáival, valamint Köröndi Jenő, Gheorghe Muresan és Sánta Csaba szobraival találkozhatnak. Ezt a tizenkét művészt mindenekelőtt az a tény fűzte össze erre a vándorkiállításra, hogy valamennyien Marosvásárhelyen születtek vagy oda telepedtek az évek folyamán, illetve életük valamely meghatározó szakaszában ehhez a városhoz kapcsolódtak. Vagy sokkal inkább az, amit katalógusuk előszavában Sebestyén Mihály fogalmazott meg: „Tizenkét erdélyi művész hatvan alkotása az időre emlékeztet, melyben »öszvetanako- dék« tizenkét szándék, hogy felépítik szobraikból, festményeiből és rajzaikból azt a Déva várát, mely dacolhat a közönnyel és az ellenséges indulatokkal, a perccel és a történelemmel, az elmúlással és a folyton újjászülető lemondással... S hogy a falakat, melyeknek meg kell állniok az idő könyörtelen rombolásával vetekedve, múlhatatlanná tegyék, saját veszendő lelkűket építették bele alkotásaikba. Mert nem hisznek a csodavárásban, csak az áldozatban.” Marosvásárhely mindenképpen megújító szerepet játszott az utóbbi fél század erdélyi magyar kultúrájában. (És Kolozsvár s Temesvár mellett a harmadik legjelentősebb Köröndi Jenó': Könyörgés központnak számított a romániai művészeti élet erdélyi régiójában.) A háború után lüktető szellemi életet teremtett a székely főváros; a Székely Színház előadásai (olyan színészekkel és rendezőkkel, mint Szabó Ernő, Delly Ferenc, Kőszegi Margit, Kovács György, Tompa Miklós és mások), a Filharmónia világjáró kamarazenekarának a hangversenyei, az erdélyi folklórt és tánchagyományt (nemzetiségre való tekintet nélkül) megelevenítő Székely Népi Együttes, az Igaz Szó irodalmi pódiumestjei, a „Szentgyör- gyi István” Színművészeti Főiskola bemutatói és a Bordi András—Izsák Márton— Incze István—Piskolti Gábor, majd a tragikusan korán elhunyt Nagy Pál szellemi-szakmai vezetésével működő, országos hírű művészeti szakközépiskola mellett Marosvásárhely legfőbb vonzerejének az évenként megnyíló (nem hód- mező-, hanem maros)váráshe- lyi őszi tárlatok bizonyultak. Áz ötvenes évek végétől minden marosvásárhelyi őszi tárlatnak (amelyre hosszú ideig az egész Székelyföld, tehát a mai Hargita és Kovászna megye területéről is ide küldték be évi termésüket a magyar és román művészek) volt szenzációja, esetleg éppen a most Szarvason kiállító, de akkor még szobrász Haller József bálványa, Gaál András pogány szépségű csíki leányfeje, Márton Árpád szimbolista kenyérkompozíciói, Simon Endre Faluhelyen karácsony közeledtével a legelterjedtebb magyar szokás a leölt hízó fölötti dí- nom-dánom, a hétvégi vendégeskedés, ahol rokoni-baráti társaság, kicsi és nagy együtt készíti elő az ünnepvárás finom falatjait. Ezt tetézi még a készülődés, a „mindent megmozgatok” címszavú nagytakarítás, a lakáscsinosítás, az ajándékok csomagolása, netán egykét lakodalmi hívogató. Rendezvény vagy ember legyen a talpán, ami-aki kulturális kínálatával el tudja ilyenkor csábítani foglalatosságuktól a tisztes honpolgárokat. Pedig lehet, hogy közülük való a „csábító”, csak éppen a tehetsége és a szerencséje (vagy szerencsétlensége?) folytán ma már nem kőműveskanállal, hanem mondjuk hidegtűvel vagy rajzceruzával keresi meg a mindennapiját. Egyenesen kultúrtörténeti eseménynek számít egy település életében, ha a szülőföldjéről elszármazott művész „gyermekeivel”, a szobrokkal, rézkarcokkal, grafikákkal egykori környezetébe visszatér, s ott kiállítás formájában vállalja a megméretés kiszámíthatatlan kimenetelű össztüzét. Kaszai János Vésztő nemrég megválasztott polgármestere most éppen azon töri a fejét, hogy a nagyközség egykori szülötteit: Búza Barna szobrászművészt, Domokos Zsuzsa, Garabuczi Agnes, Müller Géza, Ökrös Géza festőművészeket, Szilágyi János grafikusművészt és Bérezi László fotóművészt egy kiállítás-sorozat keretében meghívja a református templom frissen megnyílt toronygalériájába. A galéria avatóünnepségén, december 5-én figyelemreméltó cselekedetként értékelte a református egyházközség kezdeméA harang alatti szinteken alakították ki a galériát nyezését, mely a kétszáz éves épületben olyan művészetközvetítő központot teremtett, mely a Sárréten gyökeredzett művészeket Sárrét lakóival kívánja összemelegíteni, s az itt lelhető helyi, kulturális színfoltokkal igyekszik ezt a kapcsolatot ki- teljesítni. A szombati megnyitón Rajki László Szentendrén alkotó szobrászművész állította ki a toronygalériában munkásságának legérdekesebb darabjait, kisalakú szobrait, bronzérmeit. A vésztői születésű, majd világot megjárt grafikusművész, Szilágyi János (aki 30 éves koráig kétkezi munkásként, autodidakta módon ismerkedett a képzőművészettel, brigádtársai biztatására érettségizett le és nyert felvételt a főiskolára) légiesen könnyed rézkarcaival és grafikáival gondolkodtatta el a nézelődőt. A kiállítást követően a vendégeket — Vésztőn ritkán hallható — zenei esemény várta. A békési zeneiskola vonószenekara, tanári együttesei, valamint a környező települések zenét tanuló fiataljai adtak a templomban az advent hangulatához illő hangversenyt. Az értéket a közreműködők szándékában kell keresni, hisz a bélmegyeri fiatalok együtt furulyázhattak 'áfás- pusztai nevelőotthon lakóival, a kamud iskolások közösen énekelhettek a muronyi énekkar tagjaival, végre láthatták, hallhatták egymást, s a közönséggel együtt felfedezhettek valamit az „egymás tudásával többek vagyunk” gondolatából. Lesz köztük talán, aki egyszer művészként tér vissza szűkebb pátriájába. A nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskola főigazgatója, Nagy István vendéglelkész a szavaival igazolta a hallottakat: — Isten a templom falain kívül is munkálkodik. A művészetek, a szépség Isten ajándékai. Nem élhetünk háttal a világnak, minden értékes alkotást fel kell fedeznünk! A vésztői templom padsoraiban egyszerű emberek ültek, a pásztori szózat mellett őket szólította meg Bach és Beethoven zenéje, feléjük sugárzott a márványszobrok nyugalma, a rajzok derűje vagy drámaisága. Juhász Sándor református lelkész, a vendéglátó jól fogalmazott: — Nem csupán egy kis település összefogása volt ez az advent, hanem kitágult a kör, a nehezen mozduló vidék közös szárnypróbálgatása, olyan ünnep, melyet a belső kényszer, a szeretet égető szükségszerűsége hozott létre. Őrizzük továbbra is! F.P.Zs. Képek - gyertyafények
