Békés Megyei Hírlap, 1992. november (47. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-19 / 273. szám
iRÉKÉS MEGYEI EXKLUZÍV 1992. november 19., csütörtök é \ O Mesteridéző beszélgetés Csoóri Sándorral Magyarságról, igazságkeresésről, önismeretről, párbeszédről... Csoóri Sándor Illyés Gyula szellemi társa volt, a fénykörébe tartozott csaknem negyedszázadon át, és ma is mesterének vallja a költőfejedelmet. Arra kérem, játsszunk. Játsszuk azt, vajon mit mondana ma a mester a tanítványának bizonyos fogalmakról, történésekről, mi az, ami Illyés életművének, személyiségének ismeretében ma is élő, ma is érvényes. Szívesen belemegyek, hiszen Illyés szelleme mindig rákapatott a játékra. O például nem szerette a nagyon komor igazságokat. A mostani, róla szóló műsorok is bizonyos értelemben a kedve ellen lennének, mert ezeknél sokkal világosabb és változatosabb szellem volt. Nem szabadna csak azt sugallni, hogy ő a nemzet komor költője volt, hogy bús, könyöklő férfiú, aki állandóan a Dunát nézi, elmerengve a magyar történelem szörnyű eseményein... Ez egy vers, amit a maga helyén kell elmondani. Ellenkezőleg: Illyés a legkülönösebb pillanatokban is talált feloldást. Ez volt élete nagy ajándéka. Azt mondta: amikor már olyan nehéz a sors, hogy elviselhetetlen, akkor kell igazán nekifeküdni a gerendacipelésnek és mosolyogni. Nem kérkedésből, kényszerből —Kezdjük hát: mit mondana a mester, mit mond a tanítvány arról a fogalomról, hogy magyarság? — Ez a fogalom ma, a mai újságírásban elég robbanékony és kísérteties fogalom. Illyés szerint országunk mohácsi vész után három részre szakadása mindenünket meghatározta: a történetünket, a kultúránkat. Gondolja el, Franciaországban, a Loire mentén ott vannak a kastélyok, de elég, ha az ember csak Bécsig megy el... Ugyan a második világháborúban a Szent István dómot lerombolták, de előtte, szinte minden megmaradt. Nekünk majdnem minden olyan értékünk, amely a történelmet falakba zárva, termekben, képekben megőrizte volna, elveszett. Ha most magunkról gondolkodunk, akkor a képzeletünkben kell felépítenünk a lerombolt várakat, ott kell restaurálni az ellopott vagy eltüntetett képeket. És a képzeletünkben kell megírni a zeneműveket is, ahogy ezt Kodály próbálta... Nekünk visszafele is kell élni, és megint Illyésre hivatkozom: nekünk nem csak a jövőt, a múltat is kell építeni. Azok, akik a magyarság szó hallatán rögtön nacionalizmust értenek, fogalmuk nincs erről a nagy távolságról: nekünk a történelmünket egészen Mátyásig kell visszagondolnunk. Mi lehet az, ami ezt a sokfelé szakadt ország különféle részeit összetarthatja? Nem a vallás, mint például a lengyeleknél, hanem csak az a tudat, hogy a marosvásárhelyi ugyanúgy magyar, mint a kecskeméti vagy az ozorai. Tehát ezt nekünk nem kérkedésből, hanem kényszerből kell állandóan a tudatunkban tartani. Tulajdonképpen nem jó erről beszélni, mert az ember a piacra viszi a maga keserveit. Illyés az egyik versében, a Kézfogások kötet Bevezetőjében írja: „... magyar, ki már magyar csak mindenütt,/világjáró, kiművelt s ostoba, / vad pusztafi, ki nem okul soha, / annyi terv s út, ahányat vált agyunk, / de mégis egy sors, mert hisz meghalunk —...” Ez a gyönyörű idézet jellemzi Illyést, azt, hogy ő a magyarságát úgy vállalta, ahogy minden európai ember természetes módon vállalja a saját nemzetéhez való tartozást. Hogy ezt miért kell állandóan magyarázni, azt én nem tudom megérteni. A beteg népeket gyógyítani kell — Sokszor elhangzik mostanában Illyés Gyulára emlékezvén, hogy kereső ember volt, az igazságot kereső ember. Mit mondana erről ma a tanítványnak? — Tudja, soha nem úgy beszélt velem, mint mester a tanítványával. Nagyon különös, szemérmes férfi volt. Nem olyan értelemben, hogy nem mondta ki, amit gondolt, ellenkezőleg: az emberi viszonylatokban volt szemérmes. Másban kísérteties, metsző aggyal mondta mindig azt, amit gondolt. Hogy most mit mondana? Nyilván azt, hogy kezdjétek magatokkal: kezdjétek magatokat minél jobban megismerni, hogy meg tudjátok fogalmazni, mi történt veletek. Hozzá kell járulnotok a politikai élethez azzal a valósággal, amit magatokban fölfedeztetek. Tudniillik aki meg meri igazán ismerni saját magát, az a másikat is kíváncsibbá teszi önmaga iránt. És Illyésben hihetetlen kíváncsiság élt. Azt mondta: ha akárkit be akarok hozzá vinni, akár erdélyit, felvidékit, nem is kell megkérdeznem. „Maga olyan mint az én kamarásom, ha maga azt mondja, akkor bejöhet.” Tréfálkozott, de tudta, hogy én nem élek vissza az idejével, csak olyanokat viszek fel hozzá, akik az ó számára is fontosak. A leggyönyörűbb gesztus, ami egy embert érhetett, Janics Kálmánt érte. Ő a Hontalanság évei című kéziratát hozta át Magyarországra. Amikor Illyés elolvasta, azt mondta, ez a legfontosabb könyv, amit magyarul írtak az utóbbi időben és ezért a legféltettebb tárgyai közül a sárszentlőrinci orvos barátjától kapott botot adta Janicsnak ajándékba, melynek gyógyító erejében valaha hittek, amely még valószínű Petőfi édesanyja kezének érintését is őrzi. Illyés megtalálta azt a pontos metaforikus helyzetet, amelyben ezt Janics Kálmánnak ajándékba adhatta. Azt mondta: a könyved gyógyító erejű, és azért adom neked ezt a botot, hogy ne feledd, ezt kell folytatni, mert ebben a térségben a népek betegek, a beteg népeket pedig gyógyítani kell. Ne a babonák alapján ítéljetek! — Úgy a 60-as évektől kezdődően — úgy gondolom—rendkívül fontos volt a magyar szellemi életben — legalábbis annak bizonyos köreiben — az egymás pontosabb megismeréséhez szükséges párbeszéd. Nekem úgy tűnik, mára ez valahol megszakadt. — Ellehetetlenült. Sok minden miatt, amit csak hosszan lehetne elmondani. Ezért is utaltam rá, hogy az önvallomások segíthetnének föloldani ezt a helyzetet. A magyar irodalomban akár Ady A magyar Pimodánjára, akár Rákóczi Vallomásaira, akár Illyés egész életművére vagy Németh László Homályból homályba, Magam helyett című művére gondolok: azzal, hogy feltárták saját magukat, a levegőt tették szabaddá. Azt mondták, íme ilyen vagyok, tessék, ismerjetek meg, ne a babonák alapján ítéljetek! Akik nem folytatnak párbeszédet, akik nem találkoznak, azok fantomizálják a másikat. Akkor már nem az az igazság, amit ő képvisel, hanem az, hogy én rossz kedvemben vagy éppen némaságomban mit gondolok róla. Azok, akik vitatkoznak, vagyis akik még beszélgetnek, nem gyűlölhetik egymást. A magyar irodalomban egyébként éppen Illyés volt az, aki a legkülönfélébb szellemiségű embereket mindig oda tudta csalogatni, akár a Válaszba, akár a Nyugatba, akár a Magyar Csillagba, mert ha úgy tetszik, ő egyszerre volt urbánus és népi-nemzeti. Manapság pedig tele van a magyar szellemi élet babonákkal. Többek között azzal is, hogy a népi-nemzeti társaságnak az urbánusok az ellenfelei. Holott az igazi ellenfél az álnemzeti. Ugyanúgy, ahogy az urbánusoknak sem a népi-nemzeti az ellenfele, hanem a hamis urbánus, a provinciális urbánus. Mert sajnos egy részük az lett. Gondolja csak meg, hogy mennyire nem vették észre bizonyos urbánusnak mondott barátaink a nemzeti kérdések fontosságát. A környékben most ezek miatt folyik a vér. Ha idejében észreveszik, akkor esetleg felkészíthettük volna a nemzeteket, hogy vigyázzunk, mert ez lesz itt a legkínosabb és legkényesebb kérdés. Miért? Mert a világháborúk utáni békeszerződésekben rosszul intézték el ennek a térségnek az életét. Mindannyian, akik ezzel foglalkoztunk, tudtuk, hogy ezek a kérdések előjönnek, fel fognak robbanni. Urbánus barátaink java része azt mondta, ezek nem érdekesek. A nagy államnemzetek szétesnek, ebben egyetértettünk, csakhogy ettől még a nemzeti kérdés nem oldódik meg. — Ahhoz, hogy ezeket vagy ehhez hasonló kérdéseket a jelenben is — mégpedig idejében —felismerjünk, ahhoz azért vissza kellene egy kicsit tekinteni. Van erre idő, van erre valóban akarat? — Akarat bennem van, és kétségbeesés is: elhatározom, el is kezdem, de mindig visszazuhanok egy olyan állapotba, amikor lehetetlen folytatni. De elkerülhetetlen lesz, hogy éppen az Illyésék, Német Lászlóék, Cs. Szabóék, Máraiék után a nemzedékek közt megszakadt viszonyt újra összebogozzuk, mert a szellemi életben nem lehet megszakadás, ott nem eshetnek ki láncszemek. Vissza kellene kapcsolódnunk újra a Magyar Csillag, a Válasz, A Nyugat nemzedékeihez, és akkor azt mondhatnánk, hogy mi a magyar irodalom jogfolytonosságát lélekben is őrizzük és tartjuk. Illyés is ennek a képviselője volt. A történelem egyszer tesz ajánlatot — Engedjen meg végezetül egy személyesebb kérdést. Nem is olyan régen ön még a hatalom által ugyancsak mellőzött költő volt. Ma költő-politikus. Ami a változásokat illeti, óriási idő telt el azóta, bekerült a gyakorlati politikai életbe. Hogy érzi magát? — Nem tudom mennyire jól ítéli meg a helyzetemet. Ha én a Csoóri Sándor: „a világháborúk utáni békeszerződésekben rosszul intézték el ennek a térségnek az életét” fotó: mti gyakorlati politikai életbe kerültem volna be, akkor ma képviselő, miniszter vagy miniszterelnök lennék. Ezeket én elhárítottam magamtól. Mindegyiket. Természetesen nem álltam távol a politikától, főként kezdetben, amikor azt hittem, föl tudjuk gyorsítani azt a folyamatot, amivel ezt az országot valóban meg lehet változtatni, a kábulatból, a tompaságból ki lehet emelni. Az, hogy nem lehetett, annak egyaránt oka a kormány és az ellenzék. Mert nekem aztán ne mondja senki, hogy csupán egy oka lehet valaminek. De ezt ugyancsak végig kellene elemezni, a kerekasztal-tárgyalásoktól mostanáig. Hol zökkent ki a magyar történelem, a pártok egyike vagy másika hol vitte félre? Vissza kellene pörgetni az eseményeket, de én inkább íróként szeretnék ezzel foglalkozni. A Nappali hold kötetem utolsó részében már évekkel ezelőtt megírtam, hogy ez egy „veszélyeztetett kegyelmi idő”, ezért mennyire felelős az értelmiség, és vigyázzunk, mert amit a történelem egyszer fölajánlott, mégegyszer nem fogja fölajánlani. Kamarás Katalin Illyés Gyula: Bevezető Két hegy között, ha nyitott a terep s golyószórásba kerül a sereg, de csak vonul, mert nincsen útja más — s most célja sem — csak az a vonulás, igy jöttem, hoztam azt a csapatot, aki a szándékaimmal vagyok, aki hű eszményeimmel, konok gondjaimmal egy s mégis száz vagyok: ember, kinek a bolygók tere szűk, magyar, ki már magyar csak mindenütt, világjáró, kiművelt s ostoba, vad pusztafi, ki nem okul soha, annyi terv s út, ahányat vált agyunk, de mégis egy sors, mert hisz meghalunkHadként igy hoztam, mint mindannyian, számlál hatatlan s egyetlen magam, midőn elért az ólomförgeteg, mely megpróbál majd mindegy ötöket, ha majd a csupa lomb-domb ifjúság egyszer csak üres terepre bocsát és fedezék és védelem sehol, csak amit hajdan-magadból hozol — így meneteltünk — mi adott erőt? — szépkorom után, halálom előtt. Tizedelt kétely, gáncs, gúny, tévedés; hullt s halt az egy; de haladt az egész. De akárhány a sebesült s halott, de a had megvan, de én megvagyok. S mert öl halhatatlant is e halál, futott eszme is, gyáva ideál. De a haddal, mely fogytán sem fogyó, megvan az is, a régi lobogó, mit rámbizott egy nagyobb sors, talán egy nép, talán csak pásztor nagyapám, azzal, hogy bajban, szélben talpraállt lángként küzdve hogy űzte a homályt, tettel példázva, igazi vezér, mit kér becsület, hűség, tiszta cél attól, aki él! Hány sebem sajog, vércsorgásuk e buzgó verssorok, e szívből, melyet számadásra már a teljes idő, a jövő citál. Titkoljam, mit szenvedtem, értetek? Nem titkolom : hogy ti se féljetek! T
