Békés Megyei Hírlap, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-28 / 254. szám

1992. október 28., szerda MINDENT BELE .BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Vetkőzés után egymást ruházták a pofonosztó amazonok A „munkához” Szandra és Bianka igazán nincs túlöltözve FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER — Valaki vegye már le a bugyi­mat! — sipákolt az egyik ifjú hölgy, majd miután óhaját telje­sítették, a békési Libresso tánc­parkettjén egy másik amazon­nal szombaton éjfél tájban po­fonosztó partiba kezdtek. A rendőrség pedig... ha netán ott volt valaki a testületből, bizo­nyára jól szórakozott, mert nem kellett közbeavatkoznia. Előre meghirdetett program része­ként, westling-show keretében csinos lányok „kesztyűs kéz­zel” léptek ringbe. Egy négy­menetes ökölvívómeccsen mérték össze erejüket. Persze, ez esetben a box olyan messze volt a sporttól, mint mondjuk a kutyaugatás az operaáriától. Szóval a két hölgy az erotika és a küzdelem furcsa keverékét vitte színre. No, de ne vágjunk a dol­gok elejébe. A nyáron teljesen felújított, exkluzív éjszakai szórakozó­helyként is üzemel a békési Lib­resso. Nappal presszóként szol­gál, este színes kavalkádjával várja a nagyérdeműt. így volt ez az utóbbi két hét végén is. Az üzletvezető közönségcsaloga­tóként sok mindennel, több-ke­vesebb sikerrel próbálkozik, így kerültek topless lányok is­mét a bárba, vagyis a Libresso ’99 Diszkóba. Este tíz órakor egyszerre fu­tott be a csoport: élen a mene­dzser, vagyis Nyíri Kálmán, aki most a fővárosban él, eszten­dőkkel ezelőtt köröstarcsai ille­tőségű volt, s egykoron a város gimnáziumának padjait nyűtte. A nyurga, bőrdzsekis, farmer- nadrágos ifjút a hölgykoszorú követi, akik pillanatok alatt „munkaruhára” vetkőznek, nem zavartatva magukat má­sok jelenlététől. Megigazítják lenge felsőjüket, tangabugyi- jukat, az arasznyi magas sarkú topánkába lépnek, s az első máris színpadra perdül. Az öl­tözőben maradottakkal próbá­lok beszélgetni, de udvariasan elhárítják: „Kálmán engedé­lye nélkül nem nyilatkozha­tunk” — mondják. S időköz­ben megérkezik Kálmán, ke­zében whiskyvel. Már csupa megjelenése tiszteletet paran­csol a lányoknak, szemével irányítja menedzseltjeit. — Tegezó'djünk, így könnyebb a beszélgetés—java­solja. Rábólintok, miközben kortyint egyet italából. — Tu­dod, úgy 40-50 lánnyal dolgo­zom, s közülük mindig azzal vál­lalunk fellépést, aki ráér, s a műsorba legjobban beleillik. Toplesz, sztriptíztáncosokkal dolgozom, ezenkívül bemuta­tunk erotikus és leszbishow-t. — Hogy lehet bekerülni a csapatba? — A külsők alapján — hal­lom, miközben szippant ciga­rettájából. —Rengeteget számít a külső, mert a lányok állandó­an a kirakatban vannak. No és az alkalmasság: fontos még, hogy jó táncosok legyenek. Tánctudásukat fejlesztjük, s egy sor dologra megtanítjuk őket... — Például? — Frizurákészítésre, smin­kelésre s így tovább. — Mi a fő attrakciótok? — Most éppen a topless- boksz. Ennek lényege: két lány négy menetben küzd egymással. A dolog pikantériáját az adja, hogy minden menet végén egy- egy ruhadarabjuktól megszaba­dulnak, az utolsó menetben már csak a bokszkesztyű és a fejvédő van rajtuk — magyarázza, mi­közben a két küzdőfél telepszik mellém. Fiatalok, csinosak, egyforma termetűek: 160 centi­méter magasak és 50 kilogram­mosak. Egyikük szökés, mási­kuk barna hajú. — Ez nem sport, nem is boksz, hanem show-műsor. Nem imitált, begyakorolt verekedést produkálunk— magyarázza az éppen tizennyolcon túl lévő, bőrdíszművesként dolgozó Bi­anka. Az ellenfele más vélemé­nyen van. — Majd kiderül, hogy mennyire lesz barátságos... — veszi szájába cigarettáját az egészségügyi szakközépiskolát végzett \ 9 éves Szandra. — Szoktatok verekedni? — Öcsémet nevelem — vála­szol Szandra. — Ritkán pofozkodom. Két hete egy pasinak néhányat leke­vertem, mert szemétkedett ve­lem — így Bianka, majd meg­toldja: — Egymás ellen még nem léptünk ringbe. S amíg a mérkőzésre készül­nek, a menedzsertől megtu­dom: akikkel dolgozik, azok között van óvónő, titkárnő, ta­nuló, közértpénztáros, varrónő, hivatásos táncos és munka- nélküli. Sokan a jó pénz remé­nyében lépnek a világot jelentő deszkákra, ahol keményen helyt kell állni: tűmé, fellépés, utazás, éjszakázás vár rájuk. —Ok akkor dolgoznak, ami­kor mások szórakoznak, a fellé­pésre az elsők között érkeznek, s utolsóként mennek haza. Rá­adásul órákat táncolnak a szín­padon. — Szakmai féltékenység van közöttük? — Mit szépítsem: van — de ezt már a közgáz egyetemen tanuló Roberta mondja. O sportból táncol, rendszeresen gyakorol. Egyszercsak hirtelen lekapja melltartóját, mert vala­mi gubanc van a pántjával, s máris férceli. Cipőjéből kilépve lábfejét tornáztatja, s időnként vádliját masszírozgatja. — Szó­rakozva jutok egy kis pénzhez— summázza, miközben a nagy attrakcióhoz szólítják a küzdő feleket. A színpadról lelibben a szőke, sudár termetű Éva, aki tavaly érettségizett s most mun­kanélküli. Piros körömcipőjét hanyag eleganciával lerúgja, miközben legyezi magát. — Imádok táncolni, s most azt csinálom, amit szeretek. En­nek ellenére nem akarok a tánc­ból megélni, csak addig válla­lok fellépéseket, ameddig örö­mömet lelem benne. Nyelveket tanulok, egy felsőfokú nyelv­vizsgám már van, most újabbra készülök. Tolmácsként, fordító­ként szeretnék dolgozni — hal­lom, miközben a felek bevetés­re készen állnak. Elhalkul a zene, a két lány kerül a figyelem középpontjá­ba. S elkezdődik az első menet, mely amolyan erőfelmérő. Szünetben lekerülnek a pólók, s máris folytatódik a bunyó. S hogy ki a hunyó? Nos, egy hatal­mas ütés pihen meg egyikük orrán. Innentől cséphadaróként jár a kezük. Az utolsó menetben már csak a fejvédő és a boksz­kesztyű a ruházatuk. A férfisze­mek felcsillannak, egyre szapo­rábbak a fotóapparátok villanói, mert sokan szeretnék megörö­kíteni ezt a nem mindennapi eseményt. Egy-egy szaftos megjegyzést is elejtenek itt-ott. S vége a derbinek, mely döntet­lennel zárult. Az öltözőbe vo­nulnak a versenyzők, s a tükör­ben nézegetik a verekedés nyo­mait. Lehet, hogy éppen azon gondolkodnak, hogy otthon ho­gyan számolnak majd el a fol­tokkal? De ez már üzlet. A pofo­nok völgyében újra dübörög a zene, a színpadon Éva—a Sző­ke Ciklon, ahogyan helyben el­keresztelték — lép a publikum elé, kebleiben, formás tomporá­ban (is) gyönyörködhet a férfi­nép. Szekeres András Éva, a Szőke Ciklon Mufi Úgy kezdődött, mint a mesé­ben: a jó elnyerte jutalmát. A jó a szorgalmam volt, a juta­lom pedig ötezer forint. — Költsd magadra ezt a pénzt, amivel a szakma meg­becsült! Adnak érte egy pár csizmát! — rendelkezett feje­delmi gesztussal a férjem. Mi kifogása lehet életem párjának a régi csizmám ellen? — töprengtem. Kezes jószág, maholnap önmagától elindul a cipőjavítóba, úgy ismeri az utat. Kibír az még egy telet. Másféle tervet dédelgettem én a lelkem mélyén! Ha este ágyba zuhantam, a napi törté­nések hívatlanul visszapergő filmkockáit ez a gondolat ol­dotta szelíd álmossággá; s amikor a vekker csörömpölése visszarántott az ébrenlét álla­potába, a reggeli kapkodás gé­pies egyhangúságát beara­nyozta a titkos terv napsugara. Még csak ábrándoztam róla, még csak a gondolataimban élt, máris éreztem jótékony hatását. Eljött a nap, amikor színt kellett vallanom. — Egy perzsacicát veszek a pénzből — közöltem a család­dal elhatározásomat. Anyám és férjem szeme összevillant. Ama ritka pilla­natok egyike volt ez, amikor ők ketten a teljes nézetazonos­ság talaján álltak. Úgy vélték: mpahihhíinram Önvád i*; volt a tekintetükben: talán ha idejé­ben odafigyelnek rám, a baj nem fajul idáig. — Az egyre nehezedő élet- körülményekhez nekünk már csak egy luxusmacska hiány­zik ! Sose nő be a fejed lágya— korholt anyu, aki abban a tév­hitben él, hogy még nevelhető vagyok, s naponta megpróbál­ja korrigálni hajdani pedagó­giai melléfogásait. — Hozok neked házimacs­kát ingyen! — nyilvánult meg férjemben a homo ökonomi- kusz —, de mindjárt meg is bánta. — No, persze, panella­kásba egyáltalán nem való macska. Egy állatnak tágas felségterület kell: kert, fák, le­vegő, napfény. — Ezen az alapon panella­kásba ember se való — for- tyantam fel —, hiszen az em­ber is kertre, jó levegőre, csendre vágyik. Számunkra azonban panel rendeltetett, meg kipufogógázzal dúsított levegő, meg arzénes víz. Leg­alább igyekezzünk visszalop­ni a száműzött természetet az életünkbe! — Nézz körül — érveltem —, az emberek muskátlit ül­tetnek ablakládákba, vadsző­lővel futtatják be az erkélyt, aranyhalat, kanárit, tengeri­malacot tartanak. Tudod mi­ért? Mert tudják, hogy nö­vények és állatok nélkül csak lakásuk Iphpt otthonuk nem* A vita és a győzködés még hetekig tartott. A gyerekekben szövetségesekre találtam, el­szánt macskapárti brancsot al­kottunk. A névadás gondja al­kotóműhellyé kovácsolta együttlétünket. — Hívjuk Kacorbajszi Felí­rnának — javasolta a fiú, aki a kandúrok tartásának előnyeit bizonygatta. — Legyen inkább Kuckóla­ki Picur Macu — csacsogott a kislány, aki a nősténycicák gyöngédségét ajánlotta figyel­membe. — Ciromboy Marci! — Puszedli Princessza! — Dorombovics Cuki Mó­ric! — Bumfordy Makrancka! — Zegzugi-Nyikorogi Kuksi! — Tündibündi Prüntyő! — Májlesi Dönci! — Cukorfalat Durmi! — Rakoncai Bence! — Vagy legalább: Macera Ceremónia! Kikérdezés? Házi feladat? Ráér! Elárasztottak az ötletek, ne­vek, tanácsok, szenzációs in­formációk, lelkes készülődés az örömre, ami már ott bujkált a szemünkben, a mosolyunk­ban, a várakozás izgalmában. A férjem ellenvetései romok­ban hevertek. Utoljára a kárpi­tosgarnitúra védelmében be­ásta magát a konok ellenállás sáncába, ő volt a rendíthetet­len ólomkatona, akit nem lá­gyítanak meg holmi szívreha- tó érvek. A macska élesíti a karmát: tönkreteszi, szétcin­cálja, miszlikbe aprítja a bú­torhuzatot! Az ülőgarnitúránkat megvá­sárlása pillanatától kezdve in­tenzíven utáltam, mint kény­szerű megalkuvásaim szimbó­lumát. Bútort kellett vennünk, ilyet lehetett kapni, hát meg­vettük. Mintás szőnyeghez, min­tás tapétához min­tás huzatú bútort, pfúj. Athúzatni azóta se tudtuk, tíz év alatt kétszer be­lerúgtam, öne­rőmből csak erre futotta. Most ez a vacak szövet lett a végvár, a döntő érv. Mondjunk le inkább az örömről s a szépségről, amit egy cica va­rázslatos lénye je­lenthet? Soha! Az elkövetke­zendő napokban bevásárlószaty­rom bugyraiban lécet, deszkát, fa­rönköt cipeltem haza, hogy ka­romkoptató al­kalmatosságot bütyköljek belőlük, s ezzel el­gördítsem az utolsó akadályt is a kismacska útjából. A férjem rezzenetlen kö­zönnyel nézte verejtékem hul­lását az első vérig. Akkor ki­vette sérült kezemből a fű­részt. — Puhafa kell ide, fenyő — mondta, és munkához látott. Harmadnapra kész lett a virág­tartóval kombinált mászófa, körömkoptatóval, játszó- és búvóhellyel, egy szeleburdi kölyökmacska összkomfortjá­val. Végre hazahozhattuk az új családtagot, akit Kócipor Obe­ron néven törzskönyveztek. — Melyik az eleje? — vizs­gáltuk a csöppnyi szőrgombó­cot, amint kigurult a fedeles ko­sárból. Olyan volt, mint egy ezüstös, selymesen meleg, puha muff. —Mufi ! Mufi lesz a neve ! — tettünk pontot a névadási huza­vona végére, majd ellágyulva figyeltük, amint apró tappan- csain eldöcögött, hogy élénk szimatolással felfedezze és bir­tokba vegye otthonát. Mindent megfigyelt, és azon­nal tudta, amit tudnia kellett. Azóta is próbáljuk ellesni tőle a kedvesség, a feltétel nélküli sze­retet, s az alkalmazkodás tudo­mányát. Nehéz a dolgunk, mert az ember mindent túlkomplikál, ami egyszerűen szép és termé­szetes lehetne az életében. De ez már egy másik törté­net. Mohácsiné Zima Ibolya FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET

Next

/
Thumbnails
Contents