Békés Megyei Hírlap, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-28 / 254. szám
1992. október 28., szerda MINDENT BELE .BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Vetkőzés után egymást ruházták a pofonosztó amazonok A „munkához” Szandra és Bianka igazán nincs túlöltözve FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER — Valaki vegye már le a bugyimat! — sipákolt az egyik ifjú hölgy, majd miután óhaját teljesítették, a békési Libresso táncparkettjén egy másik amazonnal szombaton éjfél tájban pofonosztó partiba kezdtek. A rendőrség pedig... ha netán ott volt valaki a testületből, bizonyára jól szórakozott, mert nem kellett közbeavatkoznia. Előre meghirdetett program részeként, westling-show keretében csinos lányok „kesztyűs kézzel” léptek ringbe. Egy négymenetes ökölvívómeccsen mérték össze erejüket. Persze, ez esetben a box olyan messze volt a sporttól, mint mondjuk a kutyaugatás az operaáriától. Szóval a két hölgy az erotika és a küzdelem furcsa keverékét vitte színre. No, de ne vágjunk a dolgok elejébe. A nyáron teljesen felújított, exkluzív éjszakai szórakozóhelyként is üzemel a békési Libresso. Nappal presszóként szolgál, este színes kavalkádjával várja a nagyérdeműt. így volt ez az utóbbi két hét végén is. Az üzletvezető közönségcsalogatóként sok mindennel, több-kevesebb sikerrel próbálkozik, így kerültek topless lányok ismét a bárba, vagyis a Libresso ’99 Diszkóba. Este tíz órakor egyszerre futott be a csoport: élen a menedzser, vagyis Nyíri Kálmán, aki most a fővárosban él, esztendőkkel ezelőtt köröstarcsai illetőségű volt, s egykoron a város gimnáziumának padjait nyűtte. A nyurga, bőrdzsekis, farmer- nadrágos ifjút a hölgykoszorú követi, akik pillanatok alatt „munkaruhára” vetkőznek, nem zavartatva magukat mások jelenlététől. Megigazítják lenge felsőjüket, tangabugyi- jukat, az arasznyi magas sarkú topánkába lépnek, s az első máris színpadra perdül. Az öltözőben maradottakkal próbálok beszélgetni, de udvariasan elhárítják: „Kálmán engedélye nélkül nem nyilatkozhatunk” — mondják. S időközben megérkezik Kálmán, kezében whiskyvel. Már csupa megjelenése tiszteletet parancsol a lányoknak, szemével irányítja menedzseltjeit. — Tegezó'djünk, így könnyebb a beszélgetés—javasolja. Rábólintok, miközben kortyint egyet italából. — Tudod, úgy 40-50 lánnyal dolgozom, s közülük mindig azzal vállalunk fellépést, aki ráér, s a műsorba legjobban beleillik. Toplesz, sztriptíztáncosokkal dolgozom, ezenkívül bemutatunk erotikus és leszbishow-t. — Hogy lehet bekerülni a csapatba? — A külsők alapján — hallom, miközben szippant cigarettájából. —Rengeteget számít a külső, mert a lányok állandóan a kirakatban vannak. No és az alkalmasság: fontos még, hogy jó táncosok legyenek. Tánctudásukat fejlesztjük, s egy sor dologra megtanítjuk őket... — Például? — Frizurákészítésre, sminkelésre s így tovább. — Mi a fő attrakciótok? — Most éppen a topless- boksz. Ennek lényege: két lány négy menetben küzd egymással. A dolog pikantériáját az adja, hogy minden menet végén egy- egy ruhadarabjuktól megszabadulnak, az utolsó menetben már csak a bokszkesztyű és a fejvédő van rajtuk — magyarázza, miközben a két küzdőfél telepszik mellém. Fiatalok, csinosak, egyforma termetűek: 160 centiméter magasak és 50 kilogrammosak. Egyikük szökés, másikuk barna hajú. — Ez nem sport, nem is boksz, hanem show-műsor. Nem imitált, begyakorolt verekedést produkálunk— magyarázza az éppen tizennyolcon túl lévő, bőrdíszművesként dolgozó Bianka. Az ellenfele más véleményen van. — Majd kiderül, hogy mennyire lesz barátságos... — veszi szájába cigarettáját az egészségügyi szakközépiskolát végzett \ 9 éves Szandra. — Szoktatok verekedni? — Öcsémet nevelem — válaszol Szandra. — Ritkán pofozkodom. Két hete egy pasinak néhányat lekevertem, mert szemétkedett velem — így Bianka, majd megtoldja: — Egymás ellen még nem léptünk ringbe. S amíg a mérkőzésre készülnek, a menedzsertől megtudom: akikkel dolgozik, azok között van óvónő, titkárnő, tanuló, közértpénztáros, varrónő, hivatásos táncos és munka- nélküli. Sokan a jó pénz reményében lépnek a világot jelentő deszkákra, ahol keményen helyt kell állni: tűmé, fellépés, utazás, éjszakázás vár rájuk. —Ok akkor dolgoznak, amikor mások szórakoznak, a fellépésre az elsők között érkeznek, s utolsóként mennek haza. Ráadásul órákat táncolnak a színpadon. — Szakmai féltékenység van közöttük? — Mit szépítsem: van — de ezt már a közgáz egyetemen tanuló Roberta mondja. O sportból táncol, rendszeresen gyakorol. Egyszercsak hirtelen lekapja melltartóját, mert valami gubanc van a pántjával, s máris férceli. Cipőjéből kilépve lábfejét tornáztatja, s időnként vádliját masszírozgatja. — Szórakozva jutok egy kis pénzhez— summázza, miközben a nagy attrakcióhoz szólítják a küzdő feleket. A színpadról lelibben a szőke, sudár termetű Éva, aki tavaly érettségizett s most munkanélküli. Piros körömcipőjét hanyag eleganciával lerúgja, miközben legyezi magát. — Imádok táncolni, s most azt csinálom, amit szeretek. Ennek ellenére nem akarok a táncból megélni, csak addig vállalok fellépéseket, ameddig örömömet lelem benne. Nyelveket tanulok, egy felsőfokú nyelvvizsgám már van, most újabbra készülök. Tolmácsként, fordítóként szeretnék dolgozni — hallom, miközben a felek bevetésre készen állnak. Elhalkul a zene, a két lány kerül a figyelem középpontjába. S elkezdődik az első menet, mely amolyan erőfelmérő. Szünetben lekerülnek a pólók, s máris folytatódik a bunyó. S hogy ki a hunyó? Nos, egy hatalmas ütés pihen meg egyikük orrán. Innentől cséphadaróként jár a kezük. Az utolsó menetben már csak a fejvédő és a bokszkesztyű a ruházatuk. A férfiszemek felcsillannak, egyre szaporábbak a fotóapparátok villanói, mert sokan szeretnék megörökíteni ezt a nem mindennapi eseményt. Egy-egy szaftos megjegyzést is elejtenek itt-ott. S vége a derbinek, mely döntetlennel zárult. Az öltözőbe vonulnak a versenyzők, s a tükörben nézegetik a verekedés nyomait. Lehet, hogy éppen azon gondolkodnak, hogy otthon hogyan számolnak majd el a foltokkal? De ez már üzlet. A pofonok völgyében újra dübörög a zene, a színpadon Éva—a Szőke Ciklon, ahogyan helyben elkeresztelték — lép a publikum elé, kebleiben, formás tomporában (is) gyönyörködhet a férfinép. Szekeres András Éva, a Szőke Ciklon Mufi Úgy kezdődött, mint a mesében: a jó elnyerte jutalmát. A jó a szorgalmam volt, a jutalom pedig ötezer forint. — Költsd magadra ezt a pénzt, amivel a szakma megbecsült! Adnak érte egy pár csizmát! — rendelkezett fejedelmi gesztussal a férjem. Mi kifogása lehet életem párjának a régi csizmám ellen? — töprengtem. Kezes jószág, maholnap önmagától elindul a cipőjavítóba, úgy ismeri az utat. Kibír az még egy telet. Másféle tervet dédelgettem én a lelkem mélyén! Ha este ágyba zuhantam, a napi történések hívatlanul visszapergő filmkockáit ez a gondolat oldotta szelíd álmossággá; s amikor a vekker csörömpölése visszarántott az ébrenlét állapotába, a reggeli kapkodás gépies egyhangúságát bearanyozta a titkos terv napsugara. Még csak ábrándoztam róla, még csak a gondolataimban élt, máris éreztem jótékony hatását. Eljött a nap, amikor színt kellett vallanom. — Egy perzsacicát veszek a pénzből — közöltem a családdal elhatározásomat. Anyám és férjem szeme összevillant. Ama ritka pillanatok egyike volt ez, amikor ők ketten a teljes nézetazonosság talaján álltak. Úgy vélték: mpahihhíinram Önvád i*; volt a tekintetükben: talán ha idejében odafigyelnek rám, a baj nem fajul idáig. — Az egyre nehezedő élet- körülményekhez nekünk már csak egy luxusmacska hiányzik ! Sose nő be a fejed lágya— korholt anyu, aki abban a tévhitben él, hogy még nevelhető vagyok, s naponta megpróbálja korrigálni hajdani pedagógiai melléfogásait. — Hozok neked házimacskát ingyen! — nyilvánult meg férjemben a homo ökonomi- kusz —, de mindjárt meg is bánta. — No, persze, panellakásba egyáltalán nem való macska. Egy állatnak tágas felségterület kell: kert, fák, levegő, napfény. — Ezen az alapon panellakásba ember se való — for- tyantam fel —, hiszen az ember is kertre, jó levegőre, csendre vágyik. Számunkra azonban panel rendeltetett, meg kipufogógázzal dúsított levegő, meg arzénes víz. Legalább igyekezzünk visszalopni a száműzött természetet az életünkbe! — Nézz körül — érveltem —, az emberek muskátlit ültetnek ablakládákba, vadszőlővel futtatják be az erkélyt, aranyhalat, kanárit, tengerimalacot tartanak. Tudod miért? Mert tudják, hogy növények és állatok nélkül csak lakásuk Iphpt otthonuk nem* A vita és a győzködés még hetekig tartott. A gyerekekben szövetségesekre találtam, elszánt macskapárti brancsot alkottunk. A névadás gondja alkotóműhellyé kovácsolta együttlétünket. — Hívjuk Kacorbajszi Felírnának — javasolta a fiú, aki a kandúrok tartásának előnyeit bizonygatta. — Legyen inkább Kuckólaki Picur Macu — csacsogott a kislány, aki a nősténycicák gyöngédségét ajánlotta figyelmembe. — Ciromboy Marci! — Puszedli Princessza! — Dorombovics Cuki Móric! — Bumfordy Makrancka! — Zegzugi-Nyikorogi Kuksi! — Tündibündi Prüntyő! — Májlesi Dönci! — Cukorfalat Durmi! — Rakoncai Bence! — Vagy legalább: Macera Ceremónia! Kikérdezés? Házi feladat? Ráér! Elárasztottak az ötletek, nevek, tanácsok, szenzációs információk, lelkes készülődés az örömre, ami már ott bujkált a szemünkben, a mosolyunkban, a várakozás izgalmában. A férjem ellenvetései romokban hevertek. Utoljára a kárpitosgarnitúra védelmében beásta magát a konok ellenállás sáncába, ő volt a rendíthetetlen ólomkatona, akit nem lágyítanak meg holmi szívreha- tó érvek. A macska élesíti a karmát: tönkreteszi, szétcincálja, miszlikbe aprítja a bútorhuzatot! Az ülőgarnitúránkat megvásárlása pillanatától kezdve intenzíven utáltam, mint kényszerű megalkuvásaim szimbólumát. Bútort kellett vennünk, ilyet lehetett kapni, hát megvettük. Mintás szőnyeghez, mintás tapétához mintás huzatú bútort, pfúj. Athúzatni azóta se tudtuk, tíz év alatt kétszer belerúgtam, önerőmből csak erre futotta. Most ez a vacak szövet lett a végvár, a döntő érv. Mondjunk le inkább az örömről s a szépségről, amit egy cica varázslatos lénye jelenthet? Soha! Az elkövetkezendő napokban bevásárlószatyrom bugyraiban lécet, deszkát, farönköt cipeltem haza, hogy karomkoptató alkalmatosságot bütyköljek belőlük, s ezzel elgördítsem az utolsó akadályt is a kismacska útjából. A férjem rezzenetlen közönnyel nézte verejtékem hullását az első vérig. Akkor kivette sérült kezemből a fűrészt. — Puhafa kell ide, fenyő — mondta, és munkához látott. Harmadnapra kész lett a virágtartóval kombinált mászófa, körömkoptatóval, játszó- és búvóhellyel, egy szeleburdi kölyökmacska összkomfortjával. Végre hazahozhattuk az új családtagot, akit Kócipor Oberon néven törzskönyveztek. — Melyik az eleje? — vizsgáltuk a csöppnyi szőrgombócot, amint kigurult a fedeles kosárból. Olyan volt, mint egy ezüstös, selymesen meleg, puha muff. —Mufi ! Mufi lesz a neve ! — tettünk pontot a névadási huzavona végére, majd ellágyulva figyeltük, amint apró tappan- csain eldöcögött, hogy élénk szimatolással felfedezze és birtokba vegye otthonát. Mindent megfigyelt, és azonnal tudta, amit tudnia kellett. Azóta is próbáljuk ellesni tőle a kedvesség, a feltétel nélküli szeretet, s az alkalmazkodás tudományát. Nehéz a dolgunk, mert az ember mindent túlkomplikál, ami egyszerűen szép és természetes lehetne az életében. De ez már egy másik történet. Mohácsiné Zima Ibolya FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET
