Békés Megyei Hírlap, 1992. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-01 / 206. szám

1992. szeptember 1., kedd HAZAI TÜKÖR tRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Szarvas: fellázadt Dózsa népe Félreállították a tsz-elnököt Olvasóink írják Néhány gondolat... Ha az író regényt ír, szabadon szárnyalhat képzelete. Bejárhat eget- földet, kitalálhat nem létező dolgokat. Az írói szabadság jogán a valóság és a képzelet elemeiből olyan művet alkothat, amely növeli írói hírét-becsét és nemcsak babérokat, hanem pénzt is terem. Ha az író úgy látja, hogy elhervadtak régen kapott babérkoszorú­jának levelei, hogy írói munkássága önmagában nem terem már sem babérokat, sem pénzt, beáll politikusnak. Természetesen oda, ahol reményei szerint új babérokat és új pénzt termő írói munkásságát tovább folytathatja. Mint író, műfajt változtat. Új műveit a politikai cselekvés aktuális vagy előremutató programjaként, de az írói sza­badság bástyái mögött, regényírás eszközeit alkalmazva írja. Leg­utóbbi kisregénye, a „Néhány gondolat...”, az örök téma: a jó és gonosz küzdelmének írói ábrázolása, „Piroska és a farkas” meséjé­nek modern társadalmi tragédiaként megírt változata. A gonosz farkas (a baloldali blokk) álcázva magát, a nagymamá­nak ( a nép ) kalácsot vivő naiv Piroska ( nemzeti centrum ) vesztére tör, azonban az éber vadász (Csurka) az utolsó pillanatban közbelép, riasztja vadásztársait (MDF), hogy mentsék meg Piroskát és a nagymamát. A szomorú, sőt döbbenetes, hogy az írói munkásság új és újabb művei mindig a következő felvonásban érvényesülő hatalmi politika prológusainak bizonyulnak. Mintha előre be volnának ter­vezve , előkészítendő a tervezett cselekvéseket. E legújabb Csurka-mű utolsó felvonása — Piroska és a nagyma­ma megmentése, a gonosz farkas bűnhődése — előkészületben van, próbái már folynak. A főpróba előtti utolsó szerepegyeztetés van napirenden. A főrendező utasítása elhangzott, minden szereplőre szükség van, a kiosztott szerepet mindenkinek el kell játszania akkor is, ha szívesebben alakított volna más szerepet. Az előadást még ebben az évadban meg kell tartani, mert fennáll annak veszélye, hogy a következő évadban már nem lehet műsorra tűzni és szétszóródik a társulat. Zalai György, Telekgerendás Két este - egybekötve (Folytatás az 1. oldalról) helyzetből. A munkatársaim­mal együtt készített tervemet azonban a Magyar Hitelbank képviselője nem fogadta el. Ettől kezdve nemigen tárgyal­tak velem. Érzékeltették azon­ban, hogy ha nem állok félre, akkor már a szeptemberi bére­ket sem tudom a munkásoknak kifizetni, sőt az üzem működő- képessége is veszélybe kerül­het. Ezt nem tudtam volna ma­gamra vállalni, ezért a szava­zás eredményének ellenére önként álltam félre. — Ebben a nehéz gazdasági helyzetben, s különösen egy olyan téesznél, mint a Dózsa, amely felszámolásra vár, a tsz- elnöknek bizalmat szavazni, s a tagság 80 százalékának kiáll­ni mellette, nagy dolog. Olyan hátrányos szerződést kötött az előző vezetés a Gallicoop Rt. kapcsán a külföldi céggel, amely nem vezethetett más­hoz, mint a szövetkezet fel- morzsolódásához. 825 milliós hitelt vett fel a szövetkezet a beruházás miatt. Ennek az éves kamata 350 millió forint. Ehhez hozzájön a Gallicoop tavalyi 250 millió forintos vesztesége. Hiába dolgozott jól a tsz, s hiába dolgoztak tisztességesen a tagjai, ezt az 550 milliós kamatot képtele­nek voltak kitermelni. Most a tagság viseli az összes hát­rányt: elveszíti munkahelyét, fizeti a tetemes adósságot ka­matostól — egészítette ki is­mereteimet Erdélyi István, a Gallicoop igazgatója. A tsz-tagok találgatnak, nem tudják, miért kellett ilyen módon távoznia az elnöknek, s nem látják tisztán a küldött- gyűlés előkészületeit sem. Nem ismert előttük, hogy a Hitelezői Választmány levele, melyet Stafira Sándor leváltá­sa ügyében írtak, miért nem került ismertetésre. Nem értik, hogy Rejtő Józsefe lnökhelyet- tes, aki elnökké lépett elő, mi­ért vonta vissza korábbi véle­ményét, azaz miért maradt meg elnökhelyettesi posztjá­ban. Nem tudják mire vélni, hogy a küldöttgyűlésen miért nem szólalt föl egyetlen kö­zépvezető sem, s aki felszólalt, az miért azt ecsetelte, jobban jár Stafira, ha lemond. Sok a kérdőjel, sok a találgatás, egy azonban bizonyosnak tűnik, a Hitelezői Választmány ígére­tet tett: biztosítja a Dózsa Tsz további működését, beleértve a tagok bérének kifizetését is, ha más lesz az elnök. Azt is beszélik, hogy már a részvény- társasággá alakulás két évvel ezelőtti koncepcióját is belső erők fúrták meg, s ugyanezek az erők tették félre azt a tsz- elnököt, aki egybentartotta a szövetkezetét. Nem engedte, hogy a privatizáció során a hi­énák prédájává váljék. Igyeke­zetét csak a tagok erkölcsi tá­mogatása honorálta, vezető­társai közül jónéhányan nem értették meg szándékát vagy mások voltak az érdekeik. Egyesek azt tanácsolták: kár belekezdeni ebbe a guban­cos ügybe, mert a tsz-vezetők, s a város egynémelyik ismert személyisége olyan közös gazdasági érdekeltségben van egymással, hogy ha összevetik a hátukat, Isten se bír velük. E sok talányra, igazságra vagy féligazságra próbálunk majd fényt deríteni a történet követ­kező részében. Papp János A Gyulai Várszínházban alig hangzott el az utolsó verssor, Sütő András üzenetével még a levegőben úszott Faragó Lau­ra hangja — „hát éneket vi­szel-e magaddal?” —, amikor már kézbe lehetett venni a két estén át tartó Magyar Líra Fesztiváljának Szakolczay Lajos szerkesztette könyvét: Két kos között. A címadó vers annak a Székely Jánosnak hattyúdala, akiért másnap Ma­rosvásárhelyen jött el az örök kaszás, aki szörnyűségesen apokaliptikus látomásában szinte hívta a nagy véget! Alig élt 63 évet... És maga a könyv is döbbe­netesjelekkel telten záporozza a szépre, nyugalomra vágyó olvasót — ám a nyáresti deliri- umban nincs mosoly, a min- denség malmában örvénylik az idő és ezek a versek torok­ból feltörő vinnyogássá vál­tak, hogy a századvég jajkiál­tásai legyenek. Ez a verskötet a képes és képtelen híradások­nál jobban tükrözi, hogy e vi­lágnak miféle pontján élünk, Szakolczay Lajos tudatos versválogatása nyomán fojto­gat a felismerés: „Nyugat kel­lett nékünk, Új Bizáncban?” Olvastam egy jószemű megfigyelőtől, hogy a versek kiválasztása és csoportosítása azt erősítette meg bennünk, hogy a költemények egymás­utánjának is lehet dramaturgi­ája. Jól illusztrálják ezt az újvi­déki Jung Károly és a pozsonyi Zs. Nagy Lajos versei. Az egyikben a költő tartózkodik, hogy ne leljék meg a gyilko­sok, a másik kéri, hogy ne lője­nek rá, mert létének nincs ka­tonai jelentősége. Egy lappal odább Pintér Lajos naiv egy­szerűséggel egy légvár kato­náinak nevezi Éurópa költőit, „de kinek kell az írott be­széd?” — kérdezi a kassai Gál Sándor. De mást is kérdeznek: „itt az ideje számonkérni, ötszáz év óta mire ment ez afejetlen-csonka-ország s vezérnélküli regiment?" (Tóth Bálint) Fájdalmasan időszerűvé váltak a költő szavai, mert ele­gendő bármely újságba beleol­vasni, hogy igazolódjanak Nagy Gáspár sorai: „Eljött itt van / ütött az óra / álmainkból mi válik valóra / ha már az első szabad percben / »perben-ha- ragban« egymás ellen”. Nem nehéz felismerni: ez a mai ma­gyar politikai paletta. A komor és vigasztalan ké­pet alig-alig enyhíti Szepesi Attila, Páskándi Géza és Mar­sall László egy-egy emberibb érzést sugalló verse, s vala­hogy eltűnnek a versben virág­zó almafák. Ám e megbolydult világban legtisztább hite Fo­dor András meggyfájának van, „ragyog, ha még nem is kell senkinek”. A Magyar Líra Fesztiváljá­nak verseit példamutató gyor­sasággal a Békés Megyei Könyvtár jelentette meg, és méltó társkötete a tíz évvel ez­előtt előre küldött énekeknek. Balogh Ferentz A fesztivál egyik emlékezetes pillanata a gyulai vár színpadán FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER Kovács György: Egy kis séta Egy kis séta — hogyne tud­nám; allúzióként és mottóul magam választottam Ady Endre jó kilencven éve írott jegyzetének címét. Mire is akarok alludálni ezzel a mottó­val? — Nem többre és nem kevesebbre, mint hogy az új­ságíró Ady szellemében sze­retném a gondolataimat meg­fogalmazni. Egy kis séta — utal még péripatetikus gondolkozási szokásaimra is. Jó harminc éve figyeltem meg: írógépnél ülve vasárnap délutánonként rend­szeresen felugráltam, és az ak­kori hosszú lakásunkat végig­róttam néhányszor egy-egy ér­dekesebb gondolat megfogal­mazásáért... és ettől függet­lenül: szerettem gondtalan sé­ták során felelőtlenül beszél­getni azokban az időkben is, amikor a felelőtlen beszélge­téseknek némi kockázatuk volt. No persze: érdekes embe­rekkel szerettem volt gondola­tokat cserélni, és az érdekes emberek valamiképp soha nem juttatták eszembe a ve­szélyt. Nem is akadt kalamitá- som ezek miatt a séták miatt. Egy kis séta—mert „gyalo­golni jó” és nekem különösen kell is. A lábomban érszűkület támadt, és mert legalább negy­ven éve dohányzom, hát most már minek hagyjam abba — viszont napi kétórányi séta azt az illúziót kelti bennem, hogy azért valamit csak teszek ma­gamért. Mostanában egyéb­ként sem élek egészségesen: sok cigaretta, sok kávé, rend- szertelen étkezések és rend- szertelen alvások... csoda tud­ja, így alakult az utolsó fél évem. Ám azért mégse aggód­jék az az orvos, akit a cédulám­mal felkeresek majd; nemigen lesz dolgunk azután egymás­sal. Egy kis séta — mindennap tetszőleges útvonalon és tet­szőleges útitársakkal, hogy új­ra megismerjem Békéscsabát és a csabaiakat. Közel tíz évig éltem Pesten, és sokat, nagyon sokat változtak azóta a váro­som és a lakói. Olyat is érzek néha-néha, amilyet a hazatért vándor érezhetett az édes kö­zépkorban: tapasztalt céhle­gényként szeretném a tapasz­talataimat megosztani mások­kal. Amilyen tősgyökeres vi­dékiként és ámuló szemekkel róttam Buda és Pest utcáit, bá­multam „különös embereit” az első években, annyira sze­met szúr most már némely pro­vinciális megnyilvánulásunk. Engedtessék meg ezeket is al­kalmanként és nagy tisztelet­tel szóvá tennem — amíg telje­sen át nem élem újra szülővá­rosomat. Egy kis séta — egyik redak- cióból a másik redakcióba, egyik mass médiumtól a mási­kig. Hajh, hajh, mass media! (Furcsa szó ez — a magyar­ban. De hát tanulni kell, és betű szerint így olvasom a lapokban mostanság. Kicsit elgondol­koztam. Eddig így helytelen- kedtünk: médiákat írtunk, és mondottuk ugyanígy. — Csak a rend kedvéért: az egyesszá­mú médium többesszáma a média... — És akkor bejött ez az angol tömeg, ez a mass. Ám így azért csonka. Angolul ere­detileg és valójában mass me­dia off communications ...és ki hinné: mezei magyar nyel­ven ez szó szerint tömegtájé­koztatási eszközöket jelent. Lelki füleimmel hallom a pre­cíz tévébemondót, amint a szokásosan rövidített mass médiát magyar szövegkömye- •zetben, még szokásosabban igyekszik okvetlenül angolo­san ejteni, még akkor is, ha Isten őrizz, he speaks English with a foreign accent... Kár.) Szóval, ott tartottam, hogy tet­tem egy kis sétát a Szigligeti utcából a Munkácsy utcába. Úgy kezdődött az egész, hogy egy délkeletes barátom fel­kért, írnék nekik cikkeket. Né­mi hezitálás után ráálltam, és már magam jelentkeztem az egyik szerkesztő úrnál, meg­beszéltünk néhány részletet, s a magam megfontolt módján kialakítottam az elképzelése­met: pártpolitikától mentes, sőt antipolitikus (Konrád Györgytől oroztam a fogalom meghatározását) tárcákat sze­retnék publikálni, bizonyos rendszerességgel, állandó ro­vatcímmel. Ennek az írásnak „az elődje” lett volna a bemu­tatkozó kezdet (és e magyaráz­kodás helyett a könyvpiac összeomlásáról elmélkedtem éppen a leglátványosabb zuha­nás előtti állapotot rögzítve), elkészült még egy tárca, bele­kezdtem a harmadikba... és közben kétségek között őrlőd­tem. Vájjon hogyan fogadják az élőbeszédhez hasonlatos, társalgó stílusú írásaimat... a főszerkesztő, a szerkesztő elő­ször, ám legfőbbként az olva­sók? Ilyeneket ugyanis "csak áhítoztam írni hajdanán, ám az erős öncenzúra visszafogott. (No meg ráncigáit vissza a va­lódi cenzúra is: emlegették, hogy mindenkinek, aki az új­ságot a kezébe veszi, értenie és egyetértenie kell azzal, amit leírok. Nekem akkor is más volt a véleményem, azóta sem akaródzik megfelelni ennek az elvárásnak. Akkor felhagytam a cikkírással... és mind ez ideig csak általam versnek és novel­lának tartott szövegeket publi­káltam.) A könyvtárban lapoz­gattam Kosztolányi, Márai ha­sonló írásait. Megnyugodtam. Aztán újabb, rohamokban re- ámtörő kétségek: hogy a franc­ba merem én csekélységemet klasszikusainkkal mérni?! Idegeim ráncigálódásának egy hirdetés vetett véget; a Délke­let meghatározott időre kor­rektort keresett. Nosza!... és tán éppen elsőként jelentkez­tem. Zavaromban az e téren vélt professzionalizmusomról fecsegtem, és alkalmasnak ta­láltam két elkészült dolgoza­tomat amúgy „éppen van is nálam valami” stílusban a ked­ves főszerkesztő kezébe nyomni. Megállapodtunk, hogy két nap múlva visszame­gyek... a korrektorság ügyé­ben. Nos, amit két nap múltán átélhettem, azt a hajdanán és nagyritkán a sportban elért sikerekhez, az utánuk való ün­nepléshez tudnám csak hason­lítani. — Az egyik cikkem hol­nap meg is jelenik, a másik az olvasószerkesztő („stilisz­ta”?) asztalán, és már kísért is a főszerkesztő a korrektori szo­bába, már meg is beszéltük, mikor megyek „bemutatkozó játékra”... Egyébként pedig éppen ez a stílus hiányzott a lapból, amit én képviselek. És végül még: a Köröstáj majd negyedszázadig volt szerkesz­tője verseket kért, mindjárt holnapra... és mindjárt másnap jött a hidegzuhany. Van ott a lapnál egy úr, aki a Mások Által Elkövetett hibák (Bűnök Számontartója és Számonké- rője szerepet választotta ma­gának, mert nem elég neki, hogy szerkesztő és még költő­nek is képzelheti magát. Nos hát ő, az ő szövege volt „a hajszál a levesben”. Hogy egy induló lapnál az én múltam csak tehertétel lehet, meg bírá­ló (?) cikkeim kihívhatják sze­gény, védtelen kis lapjuk ellen a széles olvasótábor ellenérzé­seit — mindezekért pedig erezzem kirúgva magamat, így a tegnap még kedves fő- szerkesztő, íróasztalát szinte maga elé tartva, nehogy bűne­immel megfertőzzem. Nos va­lóban.Kilenc-tíz éye valóban „padlót fogtam”, ittam mint két részeges ír kefekötő, és „Oh, nagyon csúnyán éltem, / Oh, nagyon csúnyán éltem”.' Hogy mit nem tudtam másként feldolgozni magamban (egyébiránt: szigorúan a ma­gánszférába tartozó dolgo­kat!), az -— úgy érzem — nem tartozik senkire. Magánügy. Nyolc éve viszont... de nem magyarázkodom. Engem is­mer „tout Békéscsaba”... Visszakanyarodnék e bemu­tatkozás elejére, ahol az újsá­gíró Ady szellemét idézget­tem. Tegnap hivatalos ügyben felkeresett egy úr. Szelíd nyu­galma, türelmes magabiztos­sága, föltűnő műveltséggel pá­rosult alázata mély nyomokat hagyott bennem. Neki köszön­heti a szóban forgó szerkesztő ezt az Ady szellemétől idegen türelmet, nyugalmat, ami még él benne, s ezért amíg él, te­szek egy ajánlatot: hagyjuk egymást békében, mert higgye el, uram, megszenvedtem én már a magamét a maga okve- tetlenkedése nélkül is, és nem hiszem, hogy túl sokáig tart bennem (bárha tartana!) ez a kölcsönzött alázat. Egyéb­iránt: lapjuknak sok sikert, ná­lam sokkal-sokkal eredetibb és jobb munkatársakat kívá­nok. ...És most újra a tépelődés: ez a főszerkesztő, ez a szer­kesztő, ez az olvasótábor váj­jon hogyan fogad... és vissza- fogad-e?

Next

/
Thumbnails
Contents