Békés Megyei Hírlap, 1992. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-19-20 / 222. szám
iRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP--------------------------K ilencvenöt éve Nagyszalontán született Sinka István 1992. szeptember 19-20., szombat-vasárnap Újab évfordulóhoz érkeztünk: szeptember 24-én lenne 95 éves Sinka István. Vésztő tudományos emlékülést rendez az alkalomra, és a mágori emlékhelyen felavatják a költő szobrát. Dicséretes és követendő, ahogy a vésztőiek őrzik a „Fekete bojtár” emlékét, gondozzák páratlan hagyatékát. Sinka István Nagyszalontán látta meg a napvilágot. Onnan jött, ahonnan sok-sok nagyság indult „különös utazásra”, Végtelen számú út vezet a Parnasszusra. Az övé volt a legnehezebb és legkegyetlenebb. Nem szeretem a posztumusz tűzijátékokat, a zengze- tes tömjénszagú pátoszt. A Sinka Istvánokat szeretem és azokat, akikkel a piros kerti pádon együtt fürkészhetem az eget, várva a mérhetetlenség lángüzenetére. Mert gyarapszunk lassacskán, Pista bátyám. És remélem, nemcsak azért, mert 95- re döccent a közönyös idő, hanem azért, mert e piros kerti pádról megidézhető a göncöl fuvarosa, hogy daloljon nekünk „az esti szélbe angyal faragta furulyán”. , .Énekeljünk. íme szép este van, leng az ág,... .. szálljon fel hangom, legyen izzó, hatalmas, mint a dél, legyen panasz, legyen vád s hulljon a sírokra, hulljon a hegyre...” A bús szilvafák tövére repülnek a „fényes méhek az emlékek, leszállnak a zsongó időből”, s idevarázsolják a tej- szagú udvaron zsoltárt daloló leányt. Tán érezte a szigorú szemekkel mérő atyát, akinek mosolya néha eltűnt, indulata hömpölygött mint az árvíz”, máskor „énekelt a nyár előtt, ...fölszállva hangjai... s a kék égbolton fészket raktak”. Az ő virágát később hiába keresték a méhek. ,,Halálos fejét a csíkos párnán fel-felvetette, búcsúzott, nézte a síkot, ahol élt... ... s ahol nagy csontjait, bozontos mellét, békéjét, bíróját és lassú, meleg forradalmát az évek éhesen megélték...” Az éj sötét koporsójába hulló apacsillag keserű könnypárát borít Pánd-pusztára, s a porbavesző út felé jajdul a Pásztorének, ahonnan egy „rongyos nagy ember” érkezik Petőfivel a hóna alatt. „Tizenhatéves karikáján” vígan bújik át Sinka István. Rátalált Petőfire! ,,Es gúnyoltak sokat a pásztornépek, a zergetollas urak, az ekések, a tornyok és a mezők bús lakói, a lehengerelt fiák. Azt mondták, hogy az ilyen rongyos csillagfényt is ihat, mégse nő meg, sohse lesz lombos, mert jönnek majd a szürkék s hahó! megölik.” És jönnek a szürkék, hogy a tengerkék illatos hullámain ringó pántlikás leányt — Ka... És évekig kellett ott ájulton élni és minden hajnalon a semmibe nézni, hajh! Minden hajnalon, minden estén. Akkor megmutattam magam. Angyal ölelt balkezével, virággal fonta a hajam, ti búnyaltatok és zsibongtatok, én meg álltam olyan árván, mint az a hangtalan bárány mit elvitt régen a nyári vándor.” A Göncöl Fuvarosa fellép a bakra. Mögötte „két ing, három gyerek, aztán a kerek nagyvilág.” ....O zúdulj fel ősi sereg s jöjj utánam, magam vagyok, ködben áll körül a régi táj, s halál vár rám a homályban.” tona Zsuzskát — elrabolják a csillagtalan végtelenbe. Újra „haldokol a mese”. A „lelkeket kavaró kis Jézus” lábai villogó kapák nyomába szegődnek. A hú rend mélyén fel- felfortyan a fájdalom évszázados magmája. Felhők felé kalimpálnak az új intéző úri lábai. S „a major leigázott népe bánkódva néz” az elcsapott bojtár után. Csipkebokrokról mesél a dal, hazátlan vándorok bocskoráról, és a temető országról, ahol „a holtak az ibolyák, azért illatos a föld és azért örök”. A fénykép a költó'ről 1941 körül készült... A kis piros kerti padra ráborul a csend. Fenn az égen a Tejút elérhetetlen távolában hajítja a sötétséget Sinka István a Göncöl szekerével. És dalol. Nekünk is dalolni kéne, „mert maholnap csak a szúnyogok dalolnak”. Mészáros Ferenc ,,Ha úton marad az útas sokáig, elkopik szűkös szalonnája... ...És lázadásomat elásva mélyen, titkon, a szívem alá egy reggel a magtár előtt leemeltem a fejfedőt." A falakról nyirok cseppen, s az istállógőzben haldokló Nagy Károlyt patkányok rágják a jászol alatt. — Menekülj, fiam! Fuss e világból, még van út! ,,Teleszórják nehéz kövekkel az igazi parasztbölcsőt, hogy némuljon el a pusztai sas, és a háta mögött lopva suttogják, hogy ők a költők... ... S azért teszik, mert dús asztalukon így lesz minden nap édes ünnep. Én megtartom csak régi szokásom: Vádolok csak... és vádjaim illatos rímekbe ásom.” Lábunk elé ereszkedik az ének. Búsan körbezárja a telket, a házat, bekúszik az ajtó résén, ráhajlik a kemence széles hátára, s lassan elhalkul teljesen, ahogy Papp Piroska beteg szívének ernyedt dobbanásai. Csillagtalan éjszaka. „.Laktam aztán Mágor-puszta táján... A Sárrét mellőzött költője idős korában A költő emlékére „Hosszú ideje foglalkoztat az a gondolat, hogy méltó tiszteletet kapjon Sinka István, aki tíz évet élt Vésztőn s amig a domb alatt legeltette a juhokat, itt fogantak meg ősi pogány múltból feltörő himnuszai” — olvashatjuk a vésztői polgár- mesteri hivatal legújabb kiadványában Komáromi Gábor bevezető sorait. A vésztői polgármestert foglalkoztató gondolat most látszik valóra válni, hiszen a Sárrét mellőzött költőjének szelleme szeptember végén végleg hazatér Vésztőre. Születésének 95. évfordulóján avatják ugyanis szobrát a vésztő-mágori szoborparkban. Azon a Holt-Körös-parti mezőn, ahol a vésztői tanács 1985-ben hozott döntése óta szépen terebélyesedik az 1943-as szárszói gondolatot támogató népi írók portréiból emelt szoborpanteon. A Sinka-emlékünnepségre és -szoboravatásra kiadott füze- tecskét—melynek címe: A mágori szoborpark — Balogh Fe- rentz fotóművész szerkesztette és illusztrálta. A szerző méltatja azoknak a népi íróknak az életútját, akiknek szobra már ott van a mágori panteonban. Barsi Dénes, Erdei Ferenc, Erdélyi József, Féja Géza, Györffy István, Kovács Imre, Németh László, Szabó Pál és Veres Péter mellett olvashatunk Sinka Istvánról is, akinek Andrássy Kurta János formázta szobrát szeptember 24-én leplezik le. Sinka mellszobrát, Andrássy Kurta János alkotását szeptember 24-én leplezik le Égi játék így üzen a Körözs-tájról nékem ma is az én hazám: lepkék szállnak fel a sárból, s Varjasnak ősi hajlatán fú a szél és benne a hír egészen a Dunáig sír. Elhagyott kunnyó tetején szalmaszél leng, az is izén, lengeti az időt felém, s annak kékjiben Istenem: ahány fűszál nő a tallón, annyi emlék hangját hallom. Messzire fönn az égen át kocsi zörög, szinte látom: Bene Miska viszi a fát, s vele együtt a vásáron mintha az áldomást innám, s úgy ragyognának, mint a villám. Úgy fénylenénk, mint esti tűz, mikor anyám tejet forral s aranyzó játékot űz ajény a fakó borral. Úgy fénylenénk? Mit beszélek!? Én majd csak a sírban fényiek! Hetvenedik őszre várván Hetvenedik őszre várván köszöntsd szívem: ismerős. Milyen évek! Nincsen nyár se, ősz van csak és újra ősz. A nappalok hajlatában kereng a rét és vele lábam nyomán örökre át- perg az erdők levele. Sorsom elfogyó ágába szobám sötétjét fonom, s őszi dongó, őszi légy és eső sír ablakomon. Megsárgulva fut az idő, köszöntsd szívem; ismerős. Milyen évek! Nincsen nyár se, ősz van csak és újra ősz. (1967) Tanyai virrasztók ...És meggyújtották az olajmécset; a korma, a füstje vastagon, mint örök koszorú feketéllett a láng felett a vak falon. Felálltak körbe, s minden családtag még Zsuzsi néni is énekelt. És virrasztónak, s lelkeket láttak — a holtét, ki épp most útra kelt. És kinn a kutyák hogy vonyítottak! Hangjuk ellepte fenn a holdat, s éjfélkor, ahol új sírt nyitottak: várták lenn a holtat a holtak. A virrasztók csak énekelték a búcsút, és sok síró hang átrepdeste a szoba csendjét, mint nyolc-tíz nagy fekete galamb. MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM A „Fekete bojtár” hazatér
