Békés Megyei Hírlap, 1992. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-10 / 214. szám
a 1992. szeptember 10., csütörtök HAZAI TŰKOR Elég a rettegésből! Kétegyházán önbíráskodásra készülnek? Ifjabb Csurár Péter, akinek a háza leégett (balról) és Csurár Gábor, az ultimátum szerzője friss sérüléseivel (Folytatás az 1. oldalról) dát, kettéhajtotta a fához dű- tött kerékpárt, s a teherautón ülők betörték a ház ablakait, meg „levarázsolták” a tetőről a cserepet. A 13 éves Csurár Melinda rémülten mesélte a fél nyolc táján történteket, volt, aki bosszúról papolt, volt, aki csillapítani próbálta cigánytársai felajzott kedélyeit. Azt magyarázgatta, ne általában cigányokról szóljunk, hanem nevezzük meg azokat, akik bajt csinálnak. Mert a községben élő cigányok többsége békességben megvan a szomszédaival, s továbbra is Kétegyházán szeretne élni. De végre igazságot kell tenni valakinek, mert ennek a vége gyilkosság is lehet. Negyed 12-kor felordít az egyik idős cigányember: a másik utcán ég egy ház, lovak is vannak benne! Rohanjunk, mentsük a lovakat. Csak nehogy politika legyen belőle A Damjanich utcában már hatalmas lángokkal égett ifjabb Csurár Péter háza, szerencsére a két lovat már kivezette egy fiatalember. Az Újtelepre, azaz Texasba vezető út sorompójánál korábban igazoltató két rendőr derekasan állta egy hatalmas méretű, illuminált állapotú cigányember válogatott szitkait. Azt már magam is megelégeltem, mikor lapát tenyerével szorongatni kezdte a fiatal őrmester (?) nyakát. Vérbosszú lesz ebből, nyugtatgatott mindenkit, ahelyett, hogy oltotta volna a tüzet. A szomszédból egy vékony asszony végre előkerült egy slaggal, s locsolni kezdte a házat, nehogy átterjedjen a tűz. Mikor idős Csurár — szintén lángokban álló — házához kutyagoltam a Legelő sor végén, megérkeztek a tűzoltók is, s hamar eloltották a félelmetesen szikrázó tüzet. Valaki felsóhajtott a sötétben: csak nehogy politika legyen belőle! Az utolsó csepp a dinnye volt Másnap, illetve dehogyis, aznap, tehát szerda délelőtt fotós kolleganőmmel ismét ellátogattunk Kétegyházára. Hátha nappalra csillapodnak a kedélyek — gondoltuk —, de nagyot csalódtunk. Felbolydult méhkashoz hasonlított a település. Csoportokba verődve tárgyalták az eseményeket az emberek. A nem cigány lakosság — magyar, német, román — félelemmel szólt az évek óta tartó rettegésről. Senki sem merte vállalni az általa elmondottakat. Bosszútól tartanak. Ahogyan bosszútól tart a cigány lakosság is. A nem cigányok sorolták, hogyan verték meg a nem is odavalósi halasembert, hogy a sorompónál rendszerint sarcot szednek, s tűrniük kell, hogy leszívják kocsijaikból a benzint. Persze, évek óta tünedeznek a birkák is, és nincs mit tenni. A Nagy Sándor utcában Gulyás Mihályéknál az asszony nem mer kimenni az utcára. Megfenyegették, ha ki mer lépni, vége van. Két nappal ezelőtt ugyanis, mikor dinnyét hoztak hozzájuk Medgyesről, az arra járó Csurár Péter kért néhányat. Kapott is, ám kevesellte — mesélték a háziak. Csurár nekiment a sofőrnek, aztán egyre nőtt a tömeg, a ház urának beverték a fejét, a fiait lesprézték, és előkerült a kasza és a kapa is. Ment az adok- kapok. Valószínű, ez a dinnyeügy jelentette az utolsó cseppet a pohárban. A cigányok az árokparton ülve ugyancsak félnek. Mondják, ők nem bántottak senkit, szépen beilleszkedtek, de a bajkeverőkkel egy kalap alá veszik őket. Márpedig, ha ütközetre kerül a sor, vannak nekik gépfegyvereik, s akkor lőni fognak. Ultimátum A községháza előtt dél körül a felkötött karú, sebesült fejű Csurár Gábor nagy hangon deklarálja: ha 24 óra alatt nem teszik rendbe szétrombolt házaikat, felmegy a budapesti miniszterekhez, lehozza őket, tegyenek törvényt Kétegyházán. Ha ők sem tesznek semmit, bosszút áll, és felrobbantja a bűnösök házait. Eközben a rendőrség képviselői rögtönzött falugyűlésen próbálták a felháborodott lakosságot törvényességre inteni. Hangsúlyozták, csak akkor tudnak intézkedni, ha a bűn- cselekményekre, szabálysértések elkövetésére tanú is akad. Márpedig erre eddig nem volt vállalkozó. Győzkö- désük, érvelésük láthatóan nem hatott. Pedig Karakas Ferenc őrnagy világosan kifejtette: a rendőrség nem lehet részrehajló, aki bűncselekményt követ el, az ellen fellép. Álljon bármelyik oldalon. A jelenlévők viszont azzal vádolták őket, hogy a cigányok pártján állnak. Garanciát kértek a békességre, rendre, s nem értették, miért vitték el a tegnap teherautóval „rendcsinálásra” vállalkozó fiatalokat kihallgatásra. Lassan azért úgy tűnt, közelednek az álláspontok. Ám a felháborodott tömeg csönde- sedése nem volt meggyőző. Kétegyházán esetleg tűzszünet van, de békéről még nem lehet beszélni... Sajtótájékoztató Délután kettőkor a megyei rendőr-főkapitányságon dr. Gál László megyei főkapitány kihangsúlyozta: nem magyar—cigány ellentétről van szó, hanem olyan emberekről, akik a jogtalanság talajára tévedtek. Van egy cigány család, amelynek jó néhány tagja nem éppen példás életviteléről ismert, s vannak, akik a tegnapi napon az elszenvedett sérelmeiket jogtalan úton akarták megtorolni. A rendért a rendőrség a felelős, s ezt a rendet meg is fogja teremteni. Dr. Sutka Sándor csabai rendőrkapitány és Zleovszki Mátyás, a gyulai kapitányság vezetője, mint a tegnapi rendőrségi akció irányítói arról számoltak be, hogy régebbi időkbe visszanyúló esemény- sorozatról van szó, amely a tegnap történtekben kulminált. A kétegyházi állampolgárok nem a cigányság, hanem a Csurár család ellen léptek fel, sajnos törvénysértő módon. A rend megteremtésében a csabai, gyulai kapitányságról 45 rendőr vett részt, köztük a beavatkozó alosztály emberei. (Kommandósok. A szerz.) Dolgozott a bűnügyi forrónyo- mos csoport is. A közrend helyreállítása megtörtént. A vizsgálat során alapos gyanú merült fel, hogy szándékos gyújtogatásról van szó, amit a megtalált benzines palack is bizonyít. (Népszerű nevén Molotov-koktél.) Az azonosított személyek előállítása megtörtént, a gyanúsítottak kihallgatása folyik. Négy főt állítottak elő, akiknél alapos a gyanú, hogy Csurár Gábort bántalmazták. Az előállítottaknál házkutatást is tartottak, s találtak náluk nuncsakut és törött dákódarabot is. Dr. Bökönyi István, az ORFK közrendvédelmi főosztályvezetője, főigazgató-helyettes felsorolt néhány országos eseményt, amelyben a rendőrségre csoportosan támadtak garázda emberek. Ezzel kapcsolatban kijelentette, álláspontjuk szerint törvényesen, de keményen lépnek fel a rendőrök elleni támadások alkalmával a garázdákkal szemben. A kétegyházi eseményekről szólva elmondotta, hogy a rendőri szervek gyorsan és összehangoltan reagáltak, eljárásuk szabályszerű és szakszerű volt. A csapatrendőri munka megfelelő alapul szolgált a későbbi büntetőeljárásokhoz. Ugyanakkor visszautasította a tegnap is sokat hangoztatott vádat, miszerint a rendőrség gyengekezű. Arra a kérdésre, meddig bírják ilyen nagy erőkkel Kétegyházán fenntartani a rendet, mikor nemcsak ott vannak ilyen problémák, a válasz az volt: ez nem rendőrségi kérdés, az állampolgárok dolga. B. Sajti Emese W Parker Remek állás 8. —Szeretném—mondta hal kan és egy kis melegség bújkált a hangjában —, ha nem tekintene ellenségének... Nem akarok rosszat, madame... lehet, hogy fiatal vagyok és ez talán furcsán hat ebben a dologban... De azt hiszem, nem tévedek. A gyerekei idegenek... a fia kamasz, nagyfiú. A leánya nő! És idegenek az anyjukhoz! Higyje el, sok öröme telne abban, ha foglalkozna velük. Ha megpróbálna a közelükbe kerülni. Mint anya! És erre mindkettőnek mérhetetlen szüksége van... Nem akarom elszomorítani, de már majdnem elkésett! És gondoljon egy másodpercig arra is, hogy egyszer a szép szőke haja ősz lesz... És akkor nagyon rosszul esik majd, ha semmi, igazán semmi köze a gyerekeihez... Az asszony szeméből kigördült egy könnycsepp. Lelkében igazat adott ennek a furcsa, váratlanul idecsöppent fiatalembernek és maga sem tudta, hogy ez a kicsorduló könnycsepp egyben búcsú is volt Octávtól, a támogatott sportolóktól... Pierre megfogta az asszony kezét. Mintha látta, érezte volna, mi történik a nő lelkében. — Semmi baj, madame... — szólt mosolyogva. — Most megadja a derék Octáv telefonszámát és én megmondom neki madame üzenetét: nem jön fel hozzá, majd néhány nap múlva újra jelentkezik... És néhány nap múlva: nem jelentkezik! Jó lesz...? — Jó — bólintott az asz- szony egy kis megszégyenüléssel. — De ugye... megígéri, hogy erről a dologról... erről az Octávról az uram soha nem tud meg semmit... Pierre mosolygott. — Madame, a titkár nevében benne van, hogy tud titkot tartani. Szabad a telefont? — Reaumur 7649. — Köszönöm, madame... és most még valamit! Most kevesebb pénzre lesz szüksége. Szeretném, ha ma délben közölné a képviselő úrral, hogy sikerült a háztartás költségeit havi kétezer frankkal redukálni. Megteszi? — Meg — bólintott az asszony. Felállt. — A szobalánynak okvetlenül el kell mennie...? — Okvetlenül, madame... Az asszony kezet nyújtott. — Köszönöm, amit mondott... és azt hiszem jó barátok leszünk! — Biztosan, madame! Az ajtóig kísérte az asszonyt és vidáman, mosolygó arccal tért vissza az íróasztalhoz. Kis nikkelórájára nézett és nagyon elégedett volt önmagával. Úgy megy a „takarítás”, ahogy akarja. Eddig három személlyel végzett. Igaz, hogy szerencséje is volt, a kellő végén fogta meg a dolgokat. De talán ezután is szerencséje lesz. Bár a dolgok nehezebb része csak most következik. Kiment a dolgozószobából és fel akarta venni a kabátját. Ugyanakkor megpillantotta Ju- liette-t, aki felöltözve, kalapban, kabátban jött le a lépcsőn. És egyszerre valami furcsa melegség öntötte el az arcát, valamilyen belső, meghatározhatatlan láz. Nem is tudta, miféle erők dolgoznak benne, amikor hirtelen megszólította a közömbös biccentéssel tovasiető lányt. — Mademoiselle Juliette! A lány megfordult. Fölényes, majdnem visszautasító volt a hangja: — Mit óhajt? — kérdezte. — Beszélni szeretnék önnel! — Velem, miről? — Különféle dolgokról... A gúnyos hang most élessé változott. — Érdekes... erre most, ma jött rá? Hónapok óta jár a házhoz és nem vette észre, hogy fontos beszéde van velem! Ma reggel óta titkár és most úgy érzi, sürgős és fontos beszéde van velem... Érdekes... Hallgasson ide, fiatalember! Úgy vettem észre, maga az egész házat felforgatja. De érdekes ember! Anyám úgy szaladt le magához, mint aki menten ki akarja dobni. És nagyon csendesen, nagyon szelíden jött vissza az emeletre. Sőt, azt mondta, hogy maga nagyon okos, rokonszenves ember... Hát ez mind szép! De ha arra gondolok, hogy valami módon beleavatkozik az én dolgaimba is, akkor nagyon téved! Nem tudom, miféle varázsszerrel szelídítette meg anyust, de nálam semmiféle Varázsszer nem hat. Akar még beszélni velem? — Hogyne, most akarok csak igazán! — Well, mondják az angolok, gyerünk! Kemény, határozott léptekkel indult a dolgozószoba felé. Pierre követte és becsukta maga mögött az ajtót. A lány lovaglóülésben foglalt helyet az egyik bőrfotel támláján. Karcsú lába idegesen topogott, ujjaival a fotel támláján zongorázott. — Hallatlan figyelemmel hallgatom... Tessék, beszéljen! — Hallatlan figyelemmel, hallatlan gúnnyal és fölénnyel... — felelte Pierre nagyon szelíden. — Mintha csak kimondaná, amiről eddig hallgatott. Helyesebben azt, amiről még hallgatni sem tartotta érdemesnek. Hogy keresztülnéz rajtam. Észre sem vesz. Nem vagyok olyan ember, akit észre kell venni... És most egyszerre megbolondultam, beszélni akarok magával, igaz? — Körülbelül úgy van — bólintott Juliette. — Csak ezt akarta mondani? — Nem... nem csak ezt —. felelte Pierre rendíthetetlen nyugalommal és leült. — Sok mindent szeretnék mondani, ha meghallgatna. És ha megígérné, hogy arról, amit mondok, örökre hallgat. Várjon... Bevallom őszintén, valamire elhatároztam magam. És közben rájöttem, hogy gyenge vagyok. A feladat túl nagy, ha nincs segítőtársam, vissza kell vonulnom. Fel kell adnom a harcot... — Gyönyörű! És azt hiszi, hogy én... — ...hogy maga a segítőtárs. Ha meghallgat, talán az lesz! — Rettentő titokzatos dolgokat beszél! — Lehet... Tehát számíthatok a... — ...diszkréciómra? Igen... — Köszönöm... Valamit el kell mondanom magának. Én nemrég ismerem ezt a házat és csak nagyon rövid ideje, hogy megismertem a lakóit. Ha nem éreznék hallatlan erőt magamban, hogy valamennyiük fölött győzzek, úgy elszaladnék innen, mintha valami lepratelepre kerültem volna! A lány arca kipirult. — Miért? Pierre felállt és két lépéssel közelebb ment hozzá. — Tudja maga, mademoiselle Juliette, hol él? Milyen fertőben? — Megőrült? — Nem... Csak tiszta vagyok! És látok! Most talán kegyetlen leszek! De kénytelen vagyok vele! Szörnyű szeméttelep ez a ház! Az édesanyjának szeretője van, az apja sem különb. Gastonnak viszonya van a cseléddel és maga a tizenhét esztendejével már számtalan férfilakáson járt... — Honnan tudja — vörösöT dött el a lány. — És mit mert mondani a szüléimre!? Ezért felelni fog! — Igen! Magának! Most! Azonnal! Ismeri monsieur Oc- távot? — Igen... volt birkózó Euró- pa-bajnok... — Az édesanyja barátja! Fel szokott járni hozzá. És pénzt ad ennék az embernek... — Nem igaz! Nem lehet igaz! — Majd bebizonyítom! A fél bizonyíték, hogy ezzel sikerült megszelídítenem az édesanyját, aki valóban dühösen rontott ide be. A bizonyíték másik fele, hogy maga előtt hívom majd fel ezt az urat, hogy lemondjam a délutáni randevút: — az édesanyja nevében... — Hát... ez szörnyű... — Igen, ez szörnyű! Az édesapja ma perzsabundát vesz egy nőnek! Abból a pénzből, amit egy elképzelhetetlenül korrupt disznóságért vágott zsebre... És a szobalány, akit az imént kidobtam, pillanatig sem tagadja, hogy Gaston éjszakánként kiszökdösött hozzá... — Rettenetes... (Folytatjuk)
