Békés Megyei Hírlap, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-08-09 / 187. szám
| 1992. augusztus 8-9., szombat-vasárnap HAZAI TÜKÖR MES MEGYEI HÍRLAP Szlovákul és magyarul Ülök a pádon, a néni meg mellettem. Nem szólok egy szót sem, de ő reám mosolyog. Negyedóra múlva már az életét meséli: — Nem voltunk kulákok, de jó módban éltünk. A férjem 20 évvel ezelőtt agyvérzést kapott, azóta egy nagy házban egyedül lakom. Vannak unokáim, törődnek is vélem, hoznak ezt-azt, nem pa- naszkodhatom. Most árulom a házam felét, hogy legyen egy kis pénzem, meg az a sok szoba már terhes énnékem. Tudja, öreg vagyok én már, de rosszat is átéltem, amíg tanyán laktunk. Negyvenkilenc hízómat a zsiványok elvitték, ott, ott, arra -— mutat a templom tornyán túl, Kondoros irányába. Kék ruháját fodrozza a szél, törékeny kezével mutogat felém: — Istenben bízom én már csak, annak vagyok szolgája, az vigasztal engem sokszor nagy magányomban. — Hol szlovákul beszél, hol pedig magyarul, de hirtelen észreveszi, hogy csak az utóbbit értem, ezért folyamatos magyarra vált. Kis motyóját szorosan magához öleli, mintha az lenne egyetlen kincse. Hátra fésült hajából egy tincs előre bukik, ez kissé megzavarja, de csendesen folytatja. Látom rajta, hogy boldog. Percekbe összesűrített életét elmondhatta. valakinek. Mennem kell, nehezen enged. — Keressen fel, szívesen látom, kopogtasson be kővel az ablakomon, ajándékkal várom! — Viszlát nénike, majd meglátom !—köszönök el, és nehezen lépek tovább. BródaIbolya Misiké nem volt kilencéves „Belepusztulni lehet, belenyugodni nem” (Folytatás az 1. oldalról gél, az akkor még „ingyenes” egészségügyi ellátás ma is fájó korlátáival. — A kisfiúnk nyakán ez év tavaszán egy csomót vettünk észre — meséli az édesanya —, orvoshoz mentünk. A vérképvizsgálat nem utalt rendellenességre. Nem nyugodtam meg, kértem a kórházi vizsgálatát. Március 26-án befeküdt kivizsgálásra, a diagnózis szerint a bal veséje nem működött. Ragaszkodtunk ahhoz, hogy további gyógykezelésre a szegedi gyermekklinikára kerüljön, április 15-étől vártak ott bennünket. Április 13-án azonban a bőrén sötét foltok, majd apró vérzések keletkeztek. Mentővel száguldottunk a klinikára. Az intenzív osztályon az ismerősünk mondta el: legyünk erősek, a gyermekünk leukémiás! Elfordul, zokog. Erős asszony, mégis. Az akarata, gondolom a hangja is, ha a gyermekéért küzd. Nem érti meg, ha másokból nem éppen a megértés, a segítőkészség sugárzik. Nem orvos, nem diplomás, nem szakember, CSAK a gyermeke életét minden eszközzel menteni próbáló édesanya. — Nem tudták megmondani milyen stádiumban van a betegsége — folytatja —, 50—50 százalék esélyt adtak életre, halálra. Ezt a szót persze senki nem mondta ki. Még a halála előtt három héttel is biztattak: „Gyerek, jobbra fordulhat az egészségi állapota, bízzanak, higgyenek!” Feltételezem, tudták, hogy súlyos beteg. Ha megmondják, bizonyosan összetörtünk volna, de ez a reménykedés és a visszafordíthatatlan tény, elmondhatatlan tragédia. Az első kezelések hatására javult az állapota, a második nagykezelés után pedig romlott. Szédült, hányt, egyre rosszabbul nézett ki. Másodnapoként utaztunk hozzá, a barátok, ismerősök vittek. Természetesen nem kívánhattuk, hogy ingyen tegyék. Hallottunk egy nyugati gyógyszerről, amelyik talán segíthet az ilyen esetekben, kikértük az orvosok véleményét is. „A gyógyszer jó, de a magyar egészségügy szegény” — ezt hallottuk. À klinikának sem volt, mi megpróbáltunk szerezni. Külföldi címeket kaptunk, s valaki titokban megsúgta a daganatos gyermekalapítvány címét is. Csak azt kérte, ne mondjuk el senkinek, kitől tudjuk. Az alapítvány megszerezte az injekciót, de mint kiderült, ekkor már késő volt. Az elgyötört kis szervezet nem reagált a gyógyszerekre... Nagy levegőt veszünk. Ki várhatja el, hogy belenyugodjon a magyarázatba, hogy nincs elegendő pénz a gyógyításra, ha a reménynek kicsiny szikráját táplálják benne? Amikor már megszervezte az életüket, ha ősszel hazajön a fiúcska, magántanuló lehet. Édesanyja otthon marad vele, amíg csak tud. Újabb látogatásra indult a család június 22-én. Misiké döbbenetesen nézett ki, vírusos fertőzést kapott, a nyelve fehér, a szája gombás volt. Július 2-án, csütörtökön már ismét az intenzív osztályon látják, állapota súlyos, életveszélyes. Pénteken telefonálnak, a hírek szerint feléledt a kicsi, újabb reménysugár. Elhatározzák, szombaton ismét meglátogatják. Pénteken éjszaka érkezett egy a távirat, kereszttel jelölve... — Ebbe belepusztulni lehet, de belenyugodni nem — törölgeti a szemét Biriné. — Mondták, ha több milliót költenek a gyógyítására, akkor is csak néhány héttel hosszabbítható meg az élete. Három gyerekünk van még, faggattuk az orvosokat, mit tegyünk, vizsgáltassuk meg őket, magunkat? Veszélyeztetett a családunk, mitől lett ilyen súlyos beteg a kisfiúnk? Senki nem tud meggyőzően válaszolni. A zaklatott lelkű család továbbra is hasztalan keresi, kutatja az okokat. Bizonyos, hogy akik érzékenységükben, lelkűkben, szeretetükben megbántották őket, ezután sem változnak. Pedig elgondolkozhatnának. * * * A békéscsabai székhelyű alapítvány a rosszindulatú daganatos gyermekek külföldi gyógykezelésének segélyezésére és a hazái onkológiai gondozottak támogatására nem titkos, hanem a Békéscsabai Evangélikus Egyház segítségével hivatalosan bejegyzett alapítvány. Kuratórium dönt a pénzek felhasználásáról, építi a külföldi kapcsolatokat. A megyében 50 érintett kisgyerekről tudnak, jelenleg 5 komoly esetet támogatnak. Segítségükkel két gyermekorvos és két ápoló specializálhatná tudását a gyermekonkológia területén Nürnbergben és Hannoverben. A megyében támogatásra szoruló szülők a kuratórium elnökéhez, Gregorits Gézához fordulhatnak (Békéscsaba, Kulich-lakótelep 29.). Az alapítványt támogatni szándékozók a Budapest Banknál vezetett 261—109967014 számú számlára vagy a 407—261— 941—00100(1—000 számú devizaszámlára fizethetnek be nagyon várt összegeket. Bede Zsóka / Nyílt levél a Gondolat-jel című rádióműsor egyes munkatársaihoz! Figyelemmel kísértem 1992. augusztus 2-án. vasárnap a déli órákban elhangzott műsorukat Ravasz Lászlóról és Németh Lászlóról. Ennek hallatán megdöbbentem, felháborodtam, elkeseredtem, sírni tudtam volna, ha nem fegyelmezem meg magam, s ha nem szorítkozom a következő gondolataim közlésére. Az elhangzott műsornak szerkesztői és előadói Magyarország fővárosában étnek és gyönyörködhetnek a Duna feletti hidak művészi szépségeiben, a budai oldalban, a budai hegyekben. Magyar állampolgárok. Munkahelyük a főváros központjában van. Magyarul beszélnek, magyarnak tartják magukat! Ennek dacára mégis mi lehet az oka annak, hogy gondolataik, fejtegetéseik, hangsúlyozásaik olyan idegenül hangzanak számomra? Velem lenne a baj, aki nem lakhatok hazám fővárosában, aki nem dolgozhatom a Magyar Rádiónál? Az én gondolataim, az én fejtegetéseim, hagnsúlyozásaim lennének idegenek?!? Úgy amint vagyok, amint élek Erdélyben (nem a Bánságban, nem a Párciumban, nem Marmarosban, hanem Erdélyben) én nem lennék magyar?!? Önök a ,,mély magyar ok”, , .törzsmagyarok” s én lennék az idegenből jött magyar?!? Ha ez így igaz, miért nekem sorolják a legnagyobb magyarok közé Ravasz Lászlót és Németh Lászót?! ?—Miért állítják Ravasz Lászlóról: ....nincs szociális érzéke... ridegen kezdte... hajlékon yon végezte... kritikádon a korszakkal... mérsékelten liberális... a református Horthy a református Bethlen István korszak konzervatív, apologetikus alanya... átveszi a fasizmus szervezését... antiszemita... azon a poszton nem úgy viselkedett, amint kellett volna...” Miért állítják Németh Lászlóról: „...kirekesztő ellentétek, kitérések, elhajlások erölcsi magatartásában... faji erkölcsi kategória... önmaga kelepcéjébe mászott... ellentétes világnézet... világnézeti tájékozódása helytelen... rossz gondolkodása veszedelmes... ezeknek van kontinuitása... ellentmondásos személyiség... pártideológus, pártvezér szeretett volna lenni... egyéni tanító maradt... közösségi szerepet nem tudott betölteni... nem túlságosan gondolkodó hívei előtt populista... országos távlati gondolkodása arisztokrata bemzolva népiességgel... populista idealista... élethományos gondolatai...” Ha én vagyok az,,ide gén ”, akkor számomra miért e legtisztább személyiségek?! ? Ha számomra Ravasz László és Németh László szentek, nekem, az „idegennek”, miért eretnekek az Önök szárára, akik úgy beszéltek a magyar eszményképeiről, amint azt az idézőjelek között leírt szennyekből kiderül. Jogosan kérdezem: inszinuált, mérgezett nyilaikkal mit akarnak elérni? Meg akarják fosztani a magyar nemzetet szentjeitől? Mérgezni akarják a lelkeket, hogy forduljanak szembe nagyságaikkal? Milyen külön hasznot húznak Önök abból, ha a magyar nemzet fiait és leányait eltávolítják nagyjainktól? Ha így folytaják, Önök még jobban eltávolodnak tőlünk. A Ravasz Lászlók és Németh Lászlók, már „...ifjú szívekben élnek...” , haszontalan minden erőbedobásuk. Dr. Újvári Ferenc ügyvéd, Kolozsvár Pierre Pescer: Kaland a levegőben 6. Róbert Stimson emlékébe idézte azokat az artistákat, akikkel Hawaiban beszélt. Eszébe jutott Fred, a félkezű oroszlánszelídítő, a kis Forst, aki valamikor légtomász volt, de megsértette a gerincét és azóta púpos. Ezek biztosan kint lesznek a repülőtéren, amikor megérkezik. Miss Parker csendesen ült a stewardessnek fenntartott helyen. Arra gondolt, hogy ezek az utasok, akik most beszálltak a gépbe, egytől egyig gazdag, gondtalan emberek... Biztosan könnyedén fizették ki a rettentő magas viteldíjat... És talán akad közöttük, aki néhány dollárral jutalmazza majd szolgálatait. Mert kell a pénz, nagyon kell. Mammy hetedik hete fekszik a kórházban, a kis Minnie még iskolába jár és neki kell gondoskodnia mindenről.„ Milyen szerencse, hogy kifogta ezt az állást. Nem volt egyszerű dolog. Vizsgának vetették alá, hogy megtudják, nem szédül-e. Azonkívül be kellett bizonyítani, hogy ért a tálaláshoz, udvarias és ügyes... — Hello, stewardess... — hallotta a rosszkedvű első utas hangját. — Yes... — felelte gyorsan és előre sietett. Csodálatos biztonsággal mozgott a fülkében. — Parancsol? — állt meg Fred Johnson előtt. — Yes... egy whiskyt kérek... szóda nélkül! —-Igenis! Megkapta. Sam Garrick az iránt érdeklődött, kaphatna-e valódi Mur- maros szivart. Amikor miss Parker közölte, hogy kaphat, bólintott. — Well... majd később kérek! Mrs. Maxbell egy pohárka Cinzanót kért. Tulajdonképpen csak a férje rábeszélésének engedett. Maxbell mindenáron látni akarta a lányt. És a rendeléssel el is érte célját. Amikor miss Parker áthajolt fölötte, hogy mrs. Maxbell elé állítsa az italt, mélyen magá- baszívta a lány ruhájából áradó illatot. Patty Bronson nem kért semmit. Kiszámította, hogy abból a pénzből, amibe itt valami frissítő kerül, a szárazföldön egy napig étkezhet bőségesen. Tom Peterson — és ez talán a legjellemzőbb — megkérdezte, kaphatna-e pezsgőt. Azt hiszem, ha valaki egyszer megírná a pezsgő történetét, külön fejezetet szentelhetne annak a ténynek, hogy ez a remek nedű sokkal többször szalad le sikkasztok, kalandorok és szélhámosok torkán, sokkal többször gyöngyözik félvilági hölgyek kristálypoharaiban, mint ahány rendes, komoly, dolgozó polgár asztalára kerül. — Pezsgő? — csodálkozott el miss Parker. — Nem, sajnos, azzal nem szolgálhatok. Ha valami mást parancsol... —Mi van?—kérdezte Tom kíváncsian és most már nem annyira az elősorolt italokra, mint a lányra figyelt. Észrevette, hogy miss Parker csinos. Sőt, feltűnően csinos. Érdekes, hogy ezt eddig a nagy izgalomban nem látta... — Igen... hát kérek három szendvicset és whiskyt... — Szódával? — Isten őrizz! A lány kifogástalanul kiszolgálta Tomot. Parányi kis papírtálcán tette elébe a szendvicseket, ugyanakkor már hozta a jégbehűtött whiskyt. A fiatalember mohón evett és egy hajtásra itta le az italt. Nem tudta, hogy ennyire éhes volt. Mert az izgalom nemcsak minden idegét, hanem a gyomrát is igénybevette... — Mennyivel tartozom? — kérdezte azután. — Három dollár és hatvan cent... — felelte Miss Parker. Tom a zsebébe nyúlt. Egy köteg pénzt markolt elő és kikeresett belőle egy ötdollárost. Átadta a lánynak. — Thanks... rendben van. Miss Parker rámosolygott. Arra gondolt, hogy egy dollár és negyven centet keresett. Egyetlen utastól. Nagyszerű! Csak a többiek is ilyen gavallérok legyenek! Tom úgy vélte, a mosoly neki szólt. És visszamosoly- gott. Remek nő, gondolta. Külön vonzerő... Talán Hawaiban lehet valamit tenni... Esetleg meghívja egy kis csónakázásra... A gép úgyis csak két nap múlva indul vissza... Robert Stimson előhúzta zsebéből a „Sanfrancisco Wews” reggeli számát és hosszasan tanulmányozta az elnök legutóbbi beszédét. Nem mintha a politika érdekelte volna, de halálosan unatkozott. Éppen egy órája repültek. Derűs, kék, felhőtlen, tiszta volt az égboltozat. A távolban már eltűntek a friscói part körvonalai, most valóban ég és víz között lebegtek. A remek motor egyenletesen kattogott. Zaja alig hatolt be a hangfogós szigeteléssel épített fülkébe. E percben mindenki elégedett volt. Mrs. Hobson, mert életében először repült. Az ura, mert mrs. Hobson hallgatott. Free Johnson, mert megszabadult a feleségétől. Sam Garrick, mert megszökött a botrányos csőd elől. Willy Maxbell, mert bízott a hawai-i kalandban. A felesége, mert szunyókált. Tom Petterson, mert sikerült megszöknie. Patty Bronson, mert hitt a szerencséjében. Róbert Stimson, mert pillanatnyilag nem unatkozott. És miss Parker, mert egy dollás és negyven centet keresett. Amiből tisztán látható, hogy minden ember másért, más okból, másként boldog, még akkor is, ha a véletlen egyetlen hosszúkás alumínium fülkébe zárja ismeretlen utitársaival... És a gép repült, egyelőre simán, akadálytalanul, gyönyörűen. Sütött a nap és pompás csillogást rendezett. Csillogott a gép, csillogott a tenger és mrs. Maxbell ujján a nyolckarátos brilliánsa... Elrepültek néhány jelentéktelen kis sziget felett és miss Parker időnként apró zászlócskát tűzött az utasfülke falán lévő térképre. A gépben csend volt ebben a pillanatban és nem hallatszott más, csak a motor egyforma, ütemes kattogása. Miss Parker mozdulatlanul állt a gépben kijelölt helyén és szolgálat- kész tekintete végigfutott az utasokon, mintha minden pillanatban készen akarna állni, valakinek rendelkezésére. Tekintete egyetlen pillanatra megállapodott Tom Petterso- non. A fiatalember félig lehunyt szemmel, kényelmesen eldőlve ült a helyén és látszott, mélyen gondolkozik. Vajon ki lehet? — kérdezte önmagától miss Parker. — Csinos, kedves és elegáns fiatalember. Vajon a szüleitől örökölte-e a vagyonát, vagy pedig a maga erejéből szerezte. Mert nagy különbség van a kettő között. Miss Parker szerette volna elhinni, hogy ez a fiatalember maga szerezte a vagyonát.. Mérnök, talán feltaláló vagy befutott író... egyszóval valaki, aki számít és aki valóban érdemes arra az érdeklődésre, amely maga sem tudja miért, fellángolt benne iránta. (Folytatjuk)
