Békés Megyei Hírlap, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-05 / 184. szám
1992. augusztus 5., szerda HAZAI TÜKÖR iRÉKÉS megyei hírlap / Újra a Körösök holtágairól! Milyen jövő vár a szarvasi holtágra? fotó: kovács Erzsébet Tudnivalók az árvaellátásról A jogszabály szerint árvaellátásra annak gyermeke, mostohagyermeke jogosult, aki elhunytáig megszerezte az öregségi vagy a rokkantsági nyugdíjhoz szükséges szolgálati időt vagy öregségi, rokkantsági nyugdíjasként halt meg. Az örökbe fogadott gyermek örökbe fogadójának halála esetén szintén kaphat árvaellátást. Vér szerinti szülője jogán viszont csak akkor, ha a vér szerinti szülő házastársa fogadta örökbe. A nevelt gyermeknek, a testvérnek és az unokának ugyancsak jár az ellátás, ha az elhunyt saját háztartásában tartotta el és más, tartásra köteles és képes eltartója nincs. A jogosultság korhatára a 16. életév betöltése. Ha az érintett fiatal valamilyen oktatási intézmény nappali tagozatára jár, jogosultsága tanulmányai befejeztéig — de legfeljebb 25 éves koráig — tart. Érdemes megjegyezni, hogy nem érinti az ellátásra való jogosultságot, ha az árva vagy életben maradt szülője házasságot köt, s az sem, ha az árvát örökbe fogadják. A mostohagyermek árvaellátásába a vér szerinti szülő által fizetett tartásdíjat be kell számítani—s ha eléri az ellátás összegét, ez utóbbi folyósítását szüneteltetik. Előfordul — sajnos, nem is ritkán —, hogy a vér szerinti szülő nem teljesíti tartási kötelezettségét. Ilyen esetben az árvaellátás teljes összege jár a fiatalnak —- a tartásdíjat pedig átársadalombiztosítás hivatalból behajtatja. S még egy fontos tudnivaló: akinek szülője vagy eltartója üzemi baleset következtében hunyt el, annak az ellátás összegét az elhunyt szolgálati idejére való tekintet nélkül állapítják meg. Szathmári Gábor, Ferenczy Europress A Körös-vidék holtágai az ön- kormányzatok, a halászok, horgászok, zártkert- és üdülőtulajdonosok, a természetes vizeket kedvelők érdeklődésének középpontjában áll. Az önkormányzatok lehetőséget kaptak arra, hogy a holtágak egy részének tulajdonjogát elnyerjék, ugyanakkor az utóbbi évtizedben a vízterek hasznosításában, kezelésében, a különböző és — gyakran egymás rovására — megvalósított funkciók mellett kedvezőtlen vízminőségi változások észlelhetők. (Oxigénhiány, híná- rosodás.) Másrészt élénk érdeklődést és publicitást váltottak ki azok az „intervenciós” jellegű vízügyi beavatkozások (Hármas- Körös jobb parti, gyomaend- rődi holtágak összekötése, vízforgalmának javítása, szarvasi holtág kotrása, új műtárgyak beépítése), amelyek újra „élővé” kívánják tenni a Körösökről leválasztott folyókanyarulatokat. Rövid, kétrészes cikksorozatunkban bemutatjuk a holtágak vízminőség-változásait, biológiai reakcióit, a hasznosítási módok ellentmondásainak ismeretében megkísérlünk választ adni arra, vajon a vízforgalmat javító beruházások képesek-e megállítani a holtágak „elöregedését”, egyáltalán milyen reális elvárásaink lehetnek a holtágak jövőjével kapcsolatban. A múlt századi nagy folyószabályozások eredményeként létrejött holtágak sorsa kialakításuktól fogva eldőlt. Külön szeretnénk hangsúlyozni a mentett ártéri állapot jellegét, melyben a víz mennyisége és minősége csak korlátoltan szabályozható (feltölthető, leüríthető). Holtágaink évtizedekig bel- és öntözőrendszerek részeként funkcionáltak, más civilizációs hatás a halasí- táson kívül nem történt. A víz minősége ezeket az elvárásokat jól kielégítette. (Gondokat már csak azért sem jelentett, mert vízminőségi vizsgálatok, felmérések szinte egyáltalán nem voltak.) A települések közelsége, a közműfejlesztés igénye a hatvanas évek végén új szerepkörbe kényszerítette a holtágakat: tisztított vagy tisztítatlan szennyvizek befogadója lett (Szarvas, Gyoma- endrőd). Közben az intenzív kemizálás is további terheket rótt az egyre algásodó, felisza- polódó vízterekre. Az öntözési igények csökkenése, a belvízátemelések hiánya a holtágak vízforgalmát is lelassította, a hagyományos vízügyi funkciókat néhány kivétellel (Szarvasi holtág) elvesztette. A hetvenes évek végétől a tanácsok áldásos „osztogató” tevékenységének eredményeként a parti régiók tökéletes birtokbavétele is megtörtént. (Ez itt olyan jól sikerült, hogy némelyik holtágból felügyelőségünk vízmintákat is csak körülményesen tud venni.) A végeredmény ismert. Bár a direkt szennyvízterhelések lassan megszűnnek, egyidejűleg a holtágaknak egymást kizáró érdeket kell szolgálnia, nem is beszélve a természetvédelem érdekeiről, ami áligha fér össze a parcellázással, vagy az ellenőrizhetetlen, kontroll nélküli halasítással. Bár az önkormányzatok helyi vízvédelmi törekvései, a kultúrmérnöki beavatkozások a holtágak öregedését, feltöltését lelassíthatják, de megállítani nem tudják, nem szabad tehát illúziókat keltenünk, hogy pl. a siratói, gyomaend- rődi holtágakból újra Körösöket lehet varázsolni. Néhány holtágunk (Németzugi, Aranyosi) még a természetvédelem számára is megmenthető, ha nem parcellázzák ki közben parti régióit. A vízgazdálkodási rendszerekbe ma is szervesen illeszkedő holtágak — intenzív vízmozgásuk révén — még sokáig fenntarthatok, de az elhíná- rosodó, vízszíneződésekkel tarkított holtágak látványával egyre inkább meg kell barátkoznunk, különösen akkor, ha az igényeket nem szembesítjük a nagyon is korlátozott adottságokkal és lehetőségekkel. A funkciók, hasznosítási módok összehangolásában, differenciálásában kormoly felelősségük van a tulajdonosi, kezelői jogot gyakorlóknak. Dr. Vasas Ferenc FŐMUNKATÁRS, Körös Vidéki Környezetvédelmi Felügyelőség, Gyula Olvasóink írják „Hoppon maradtunk” Meglepődve olvastam a július 23-ai Hírlapban egy felhívást idős korúak támogatására. Én is azok közé tartozom, mivel én is nagycsaládban nőttem fel, 6 éves korban munkára fogtak. Mielőtt iskolába mentünk, korán kellett fölkelni, meglegeltetni a jószágot. 1915. január 17-én születtem, utánam 6 kisebb testvérem volt. Ha a szüleim piacra mentek, nekem kellett a kisebb testvérekre vigyázni még a vak, apai nagyanyámat is istápolni. 13 éves koromban mentem a cséplőgéphez, de elég vézna és fiatal voltam. Eleinte nem bírtam a tör eket kikaparni a gép alól. Bizony én sírtam, de a kereset kellett. Segítettek az idősebbek, akik értettek hozzá, volt egy fiú párom, akivel váltottuk egymást, megmutatta, hogyan kell csinálni, és később úgy belejöttem, hogy 23 éves koromig nem mulasztottam, annyira megszerettem. Huszonhárom éves koromban férjhez mentem, szültem négy gyereket, minden támogtás nélkül. De nehéz körülmények közt neveltük azokban a rossz időkben, mindenféle beszolgáltatás... A négy gyerek, mi ketten meg a férjem szülei, így nyolc személyről kellett gondoskodni. Anyósom 1959-ben halt meg, apósomat 1959-ben műtötték 83 éves korában és 95 éves volt, amikor meghalt. Én 1959 óta nem mehettem mellőle dolgozni, mivel állandóan ágyban fekvő beteg volt. így nekem az nem számított bele a szolgálati időbe. A géptulajdonos nem adta ki a munkakönyvemet, és akikkel a gépnél dolgoztam, több mint 50 év után sokan meghaltak, így tanúkat sem tudtam találni, így csak az a nyugdíjam van, amit a férjem után kapok. Akik a kommunizmusban szültek és tsz-tagok voltak, kaptak háztájit, gyest, családi pótlékot, aztán a gyermeknevelés is számított a szolgálati időbe. A miföldünkön gazdálkodtak. Most nevetnek a markukba. Bizony az akkori anyáknak fájdalmas, hogy így hoppon maradtunk. Sajnos valóban úgy vagyunk, ahogy az újság írja, a sír szélén állunk. Csak az a szomorú, hogy ezt az állam nem veszi figyelembe. Nyolc éve vagyok özvegy, senki sem kérdezte meg, hogy miből élek. Sajnos lakótelepen élek, itt a kövön nem terem semmi. Nem tudom megélem-e, hogy valami támogatást kapjak, a család tele van adóssággal, nekem meg itt kell rostokolni a harmadik emeleten, nem gyerekjáték 77 éves korban harmadik emeletre mászni, és még az is nagy gond, hogy csökkent látású vagyok. A bal szememet megműtötték 1987-ben. A műtét után begörcsölt az epém is, a szemem olyan, mintha hályog lenne rajta, a másikon szintén van szürkehályog. * Most megint hallottam a rádióban, hogy emelik a nyugdíjakat szeptembertől, de azoknak is, akiknek augusztusban emelték. Az ilyeneknek, mint mi — régi anyák — 6 százalékot. Úgy látszik, nem nekünk való ez a világ. Figyelem a cikkeket, mert mi minden nap olvassuk. Nagyon kérem, a nevem ne kerüljön nyilvánosságra. Pontos név és cím a szerkesztőségben ( \ I Az 1992. július 30-án megjelent Városgazdálkodási Vállalat hirdetésének helyesbítése! 1100 literes BOBR (kerekes) ürítése az alábbi területeken hétfőn és csütörtökön történik: Kulich-ltp., Millennium-ltp., Belvárosi-ltp. (Temető sor, Bartók Béla út, Szabadság tér, Andrássy út által határolt terület), Belvárosi-ltp. (Szent István tér, Luther u., Andrássy út, Jókai u. által határolt terület). Jókai-ltp. V _________________________________/ P ierre Pescer: Kaland a levegőben 3. Az esküvő óta—ennek három éve — halálosan unják egymást. Az asszonyt nem érdeklik az ékszerek, az estélyek, a lokálok, a ruhák, semmi. Mindent megszerezhet, csak a kis- ujját kell kinyújtania. A férfi is unatkozik. Már táncolni sem szeret. Néha, titokban apró kalandjai vannak pénzre éhes lányokkal. Mr. Maxbell bundát vesz nekik és brilliánst. De arra nagyon vigyáz, hogy baj ne legyen a dologból, mert nem akar elődje sorsára jutni. Az ember nehezen válik meg a millióktól... Tegnap este Mrs. Maxbell kijelentette: — Csúnya idő van, Willy... Nem? — Yes... Mostalegjobb Ha- waiban! Ott tavasz van. — Wery good — felete az asszony —, hát menjünk Ha- waiba! És máris megnyomta az éjjeliszekrényén a gombot. Egy pillanattal később belépett az^ inas és meghajolt. — Parancsol, madame? — A reggeli repülővel Ha- waiba utazunk... Csomagol- tasson és intézkedjék, hogy jegyeket kapjunk... így kerültek a repülőtérre. Tom Petterson. Nyurga, frissen borotvált, rózsás arcú fiatalember. Nem látszik huszonöt évesnek sem, holott valójában harminc. Kezében idegesen táncol a cigaretta és minduntalan az órájára néz. De nemcsak az óráját figyeli ilyen kitartóan, hanem a repülőtér felé vezető országutat is. Nem csodálkozna akkor sem nagyon, ha valamelyik percben meghallaná a rendőrségi autó szirénabúgá- sát. Erre az esetre tartja.állandó- an zsebében az egyik kezét. Egy kis Browningot szorongat, azzal az elhatározással, ha meghallja a rendőri autó sziré- nabúgását, homlokához emeli a pisztolyt és pontot tesz az események után. A történet szimpla és egyszerű, ha pedig azt firtatjuk, mikor kezdődött, tíz évre kell visszamennünk. Tom Petterson, azaz nem! Tom Petterson csak az útlevelében áll. Álnév. Hamis név. Igazi neve: Tom Atkinson. San Francisco egyik híres okmányhamisítója változtatta meg útlevelében a nevet. És ezért a kis műveletért háromszáz dollárt kapott... De menjünk időrendi sorrendben. Éppen tíz éve annak, hogy Tom belépett a Sámuel Barris- son-féle szállítóvállalat irodájába. Heti húsz dollár fizetést kapott akkor és ma, csekély tíz év múlva — ugyanannyit kap. Ennek nem Tom az oka. Hanem Sámuel Barrisson. A derék cégfőnök a leglelkiismeretle- nebb embemyúzó az Államok területén. Az alkalmazottakat nem tekinti embernek. Úgy vélekedik róluk: fizetett ellenségek. És ebben tökéletesen igaza van. O tette őket fizetett ellenségekké. Szociális gondoskodásról, emberséges érzésről fogalma sincs. De önmagára is zsugori. Zsíros, gyűrött, kopott öltönyben jár, az irodahelyiségek piszkosak, mocskosak, szű- kek. Viszont Samuel Barrisson- nak tizenkét teherhajója van, amelyek keresztül-kasul járják a tengereket és fantasztikus jövedelmet biztosítanak az öreg embernek, aki valószínűleg azért nem nősült meg, hogy ne kelljen a feleségét etetni és ruházni. Gyalog jár, egyszobás lakásban lakik, amelyet hetenként egyszer takaríttat, a legolcsóbb szivarokat szívja és a könyvelőjétől szokta kölcsönkérni az újságot, hogy ezzel is megtakarítson valamit. Tom öt év előtt belépett az üvegfallal elkerített „főnöki irodába”, meghajolt mr. Barrisson előtt és a következőket mondta: — Mr. Barrison... fizetés- emelést kérek! — Miért? — kérdezte Barrisson. Tom felelt: — Azért, mert öt éve vagyok a cégnél, mindig becsületesen, rendesen dolgoztam, soha nem volt kifogás a munkám ellen és néha még este tíz órakor is ott görnyedek az íróasztalom felett, hogy elvégezzem az összegyűlt munkát. És ezért ön soha nem fizetett, egy cent túlórabért sem... Barrisson legyintett. — Maga még csak huszonötéves! Tom bólintott.-— Ez igaz, mr. Barrisson, viszont sehol nem áll írva, hogy a huszonötesztendős ember nem folytathat emberhez méltó életet. Talán nősülni szeretnék, talán egy-két ruhával többet... — Na, ja... — mondta Barrisson —, ha magának ilyen luxusdolgok kellenek... Nézze, barátom, én nőtlen vagyok! Pedig több pénzem vau, mint magának! És ami a ruhákat illeti... Hiszen olyan elegáns, mint valami herceg! — Értem, mr. Barrisson... Tehát nem kapok fizetésemelést? — Eltalálta, fiatalember... Nem! Tom visszament az asztalához és elhatározta, hogy elhagyja állását. Ezt az elhatározását haladéktalanul közölte a könyvelővel, aki rémült arcot vágott. — Maga megbolondult, Atkinson... Nem hallott arról, mekkora munkanélküliség van? Éhen fog halni ! Kikopik a ruháiból, rongyokban fog járni és boldog lenne, ha visszakerülhetne a vén embemyúzó- hoz... A háziasszonya is lebeszélte arról, hogy elhagyja állását és a barátai ugyanígy vélekedtek. — Majd, ha megváltoznak az idők... — mondta mindenki. Az idők nem változtak, ellenben az évek elmúltak és Tom Atkinson elérte harmincadik évét, anélkül, hogy valaha élt volna. Az élet szót most úgy kell értelmezni, ahogy Tom értelmezte. Gondatlanság, kényelem, elegancia, nők, szórakozás... Hát igen, húsz dollárból nem futja az ilyesmire. És akkor, egy koratavaszi napon Tom agyában meg: született a végzetes gondolat. Sikkasztani fog. Nagyon gyakran előfordul, hogy jelentős pénzösszeg kerül a kezébe. Már arra is volt eset, hogy húsz, harmincezer dollárt bízott rá Barrisson. (Folytatjuk)
