Békés Megyei Hírlap, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-03 / 182. szám
iRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP EXKLUZÍV 1992. augusztus 3., hétfő „A Tóth Jocó azt mondta, hogy a Szovjetunió a magyar javát akarja” A köztársasági elnök szárnysegéde A magamfajta ritkán találkozik szárnysegéddel. Szerencsém volt. Válóczy István ezredes, a Magyar Köztársaság elnökének szárnysegéde megtisztelte a vitorlázókat. Kérem, tartsanak velem, ismerkedjenek meg önök is Göncz Árpád elnök úr szárnysegédével. A szárnysegéd úr a tegeződéshez engedélyét adta. Repülőknél így szokás. In médiás rés! — A műszaki egyetem hadmérnöki karán végeztem 1956 nyarán. Régi vágyam teljesült, mérnök akartam lenni. Csodáltam a vitorlázórepülőket. Sikerült elcsípni egy ezüstkoszorút. ’56 ősze aztán kettétörte karrieremet. — Ötvenhat nyarán látszott már a közelgő október? — Már ötvenhat nyarán a forrongás jelei jelentkeztek. De korántsem lehetett számítani rá, hogy ebből 23-án forradalom lesz. így láttam ezt akkor, s így látom ezt most is, annak ellenére, hogy perifériális helyen, Budapesten a XVII. kerületben éltem. — Pontosítok! Tehát ötvenhathoz nem is volt semmi közöd, vagy mégis? Úgy szól a fáma, téged az események miatt lecsuktak. — Ha dicsekedni szeretnék, mondhatnám, hogy volt közöm ötvenhathoz. Valójában alig! Szeretném, ha rögzítenéd: ötvenhatot nem azok csinálták, akik benne voltak, hanem ötvenhat csinálta őket. —Keményen fogalmazol! — De igaz. Akkor, amikor egy később történelminek számító esemény történik, akkor az ember nem tudja eldönteni, hogy a történelemben milyen szerepet vállal. Az ember teszi a dolgát lelkiismerete szerint, és számára a nagy események háttérben maradnak. Börtönévek otthoni ebédért — Érdekes, amit mondasz, sőt szívemnek tetsző! Valószínűnek tartom, hogy partizánból is kevesebb volt, mint ahogy ez terjesztődött. Érzésem szerint ötvenhatért harcoló hivatásos forradalmárból is kevesebb van, mint aki annak vallja magát... — Ötvenhat jött! Jönnie kellett. Olyan társadalmi és gazdasági feszültségek voltak, amelyek már csak expló- zióval, robbanással voltak megoldhatók. Rendszerszervezőként is vallom, — hogy magyartalan kifejezéssel éljek — a történelem csinálja az embereket. Ötvenhat októberéhez ott, Rákoscsabán nem sok közöm volt. Avatási szabadságomat töltöttem. Az egyetem elvégzése után mérnök főhadnaggyá ütöttek. A hónapos nyári szabadságot követően Budaörsön, a Repülőmérnöki Intézetben nyertem elhelyezést. Úgy szólt az írás, hogy október 29-én jelenjek meg az állomáshelyemen. Első kísérletre nem jutottam át a hídon. Akkor a Kilián laktanya környékén már lőttek. A rádió meg terjesztette,- hogy akik elszakadtak az alakulataiktól, azok jelentkezzenek a legközelebbi nemzetőrségen. így mentem Rákoscsabára. Emlékszem, november 4-én dél tájban a község területén áthajtott két szovjet műhelykocsi. Az egyiknek a kerekét a kiegészítő parancsnokság előtt kilőtték. Az akkori divat szerint tűzharc alakult ki. Az épen maradt kocsi elmenekült és hozott egy harckocsit. A fedezékben lévők lövöldöztek egymásra. Míg aztán a tank meg nem jelent, s eldöntötte a mérkőzést. A bíróságon sem derült ki, hogy kik kezdték a tűzharcot. —És te ott voltál? — Nem voltam ott! Ez idő alatt otthon, édesanyámnál ebédeltem. —Azért, mert otthon ebédeltél, kaptál éveket? — Nem éveket, életfogytiglant! Később a nemzetőrség száz tagjából tízet, köztük engem is lefogtak, s csináltak belőlem első rendű vádlottat, olyan meggondolásból, hogy én is felelős vagyok a tűzharc kialakulásáért. Sőt olyan váddal is illettek, hogy én szerveztem meg. Védekeztem, vajon hogyan lehet két műhelykocsi harcképtelenné tételére haditervet csiholni? Hogyan lehet csiholni akkor, amikor azt sem tudom, hogy honnan jönnek? Aztán később kiderült, hogy azért keveredtem gyanúba, mert az egyetemen harckocsi-fegyvernemi kiképzést is kaptunk. Igaz, hogy csak elméletit, de a bíróságot ez már nem érdekelte. —Mikor fogtak le? — Ötvenhét szentestéjének délutánján. — Mit gondolsz, tudatos volt, hogy a legnagyobb családi ünnepet megelőzően jöttek érted? — Ötvenhét nyarán a begyűjtést már megkezdték. December 23-án délelőtt mint tanút behívattak. Elmondtam mindent, amit csináltam. Azért vállaltam is a felelősséget. Másnap, a saját tanúvallomásom alapján letartóztattak. — Tehát akkor önmagad jelentettedföl? —Nem jelentettem én föl magamat! Csak mindent, ami történt elmondtam. Ők meg azt mondták, hogy ha ennyi mindent elmondtam, akkor bizonyára csináltam ennél többet is. Aztán a kor szokásainak megfelelően egy hétig nem szóltak hozzám. Födő alatt tartottak. Puhítottak. S közben elmesélték, hogy milyen csodálatosa karácsonyfa al att ülni szeretteinkkel. S aztán január elején újból fölvittek a cellából, s regélték, hogyan bontottak pezsgőt szilveszterkor és milyen hangulata volt a bécsi újévi koncertnek. Sőt trillázták a terefere polka ritmusát. —Bántottak? — Engem nem! Akkor már nem. Végül azért életfogytiglant kaptam jogerősen, vagyonelkobzást és tíz esztendős politikai jogvesztést. Az első fokon a tíz emberből kettőt halálra ítéltek. Egyikőjük Kalina János, aki aztán másodfokon életfogytiglannal megúszta. Nyakát méretezte a repülőtábornok — Úgy mondod, mintha Benedek Elek meséjéről regélnél... — Elmúlt életem egy szegmense. Annak idején aranyszabály volt a szemet szemért elv.-A hivatalos szovjet jelentés szerint két kiskatona és egy tiszt esett el a műhelykocsis csatában. A két fiú annak ellenére kapott halálos ítéletet első fokon, hogy bebizonyosodott: onnan nem lehetett a halálos lövést leadni. — Gondolom nemcsak engem érdekel, mit éreztél, amikor meghallottad, hogy életfogytiglant kaptál, annak ellenére, hogy nem csináltál semmit? — Megkönnyebbülést! Bár az első fok után újra szólítottak, s vittek tárgyalásra. Álltam az öttagú bíróság előtt, s úgy éreztem, a tanács repülőtábomok tagja mintha a nyakam méretét mustrálná. Információ után nézett, már ami a hurkot illeti. —Féltél? — Nem! De arra gondoltam, tiszti rangom súlyosbító körülmény. —Mikor szabadultál? — Hatvanháromban, amnesztiával. —Óhatatlan a kérdés, milyen illusztris társaságban töltötted az éveket? — A börtöncella kitűnő társadalmi keresztmetszet. Ott vannak a homoszexuális köztörvényes bűnözőktől kezdve a rablón át—akik ötvenhatban fegyverrel raboltak ki egy üzletet és ettől lettek politikaiak — a gyilkoson keresztül a miniszterig sokféle emberek. Számomra érdekes volt ez a hat év, mert ilyen polarizáltán máshol az ember a társadalmat nem látja. Emberismeretre lehet szert tenni. —Merre jártál a börtönévek alatt? — Kezdtem a Huncutéknál, a Fő utcában. Akkor már nem az ávó volt, de nagyon hasonlított hozzá. ítélet után Vácra vittek, ötvenkilencig voltam a fordítóirodán. —Tulajdonképp' jó sorod volt, mérnökként gyakorolhattad a nyelvet is. — Nem! Egy évig egyáltalán nem dolgozhattam. Magánzárkában voltam a lordok házában. Az ember ott meditál, gondolkodik, hogy hol rontotta el, mert a kétszer három méteres cella ennél nagyobb lehetőséget nem nyújt. Aztán később társas szobába kerültem, kétszer négy méteren voltunk hárman, szalmazsákon. A magánzárka rossz volt. Verseket memorizáltam, írni nem tudtam, de végiggondoltam dolgaimat, merthogy erre is jutott idő. —Ilyenkor lelassul a szellem? — Nem! De ha lélekben pörögsz, akkor a szituációba óhatatlanul beleőrülsz. Az ember igyekszik nyugodtnak maradni, tudomásul venni a helyzetet, egy olyan helyzetet, amin nem tud változtatni. —Ez a túlélés ösztöne? — Nem tudom! Erre nem lehet felelni. Emberevővel közös cellában —Vácott vagyunk a börtönben... —Igen ! Jöttek, hogy ki tud nyelveket. A középiskolában tanultam németet, az egyetemen oroszul beszéltünk, angolul is, úgy ahogy. Bátorságot merítettem, s vállaltam, hogy dolgozhassak. Remek fordítói társaság jött össze. Segítettük egymást. A némettel kezdtem, napközben fordítottam, délután tovább tanultam a nyelvet. Maximális elfoglaltságot jelentett, a körülményekhez képest elégedett voltam. Kikerültem a magánzárkából is, ahol egy orientalista, főiskolai végzettséggel bíró, még úgymond turáni háborús bűnös volt. —Mondanád a nevét? —Lévainak hívták. —Mit követett el? — Hűtlenséggel vádolták, külföldiekkel tartott kapcsolatot, ezért életfogytiglant kapott. A másik legény egy emberevő cigánybandának volt a tagja. Az ötvenes évek derekán valahol fönt Jonatániában (Szabolcsban) a csapat tagjai megettek egy tanítónőt. O akkor 16 éves volt. —Tehát akkor ő is falatozott? —Tőle kéne megkérdezni, erről nem beszéltünk. —Fura dolog lehetett egy orientalistával, s egy tanítónőt evő cigánylegénnyel egy cellában lenni. — Említettem már az imént is, hogy választékban nem volt hiány. — Ebben a szituációban lehet kommunikálni, gondolok itt különös tekintettel a kis kannibálra? — Hogyne! Az emberevő cigány- gyerek nagyon érdekes dolgokat mesélt. Tőle tudtam meg például, hogy a cigányoknál hét- vagy nyolcféle nemzetség van, s akik igazi cigányok, azok az indiaiakhoz hasonlóan kasztrendszerben élnek. —És ők igazi cigányoknak is valljákmagukat? — Igen! Ok nem muzsikus cigányok, ők nem roma cigányok, ők cigányok. Megismertetett a folklórjukkal, meséket mondott, nemzetségek történetéről beszélt. Érdekes, hogy az orientalista ilyenkor elfordult, engem viszont érdekelt a cigányság története maga. Nem csupán időtöltés volt, mert gyarapodtam ismeretekben is.-—Hárman vagytok egy cellában, az összezártság „idegre vágja” az embert. Egy ezoterikus, csak a beavatottak számára érthető marhaságokkal megfertőzött orientalista, egy repülőtudományokkal bíró hadmérnök és egy manusz, aki büszke cigányságára. Ez akkora háromszög, hogy szinte nem is lehet köztük egyenest vonni... Istenem! Mekkora képzavar! — Nézd! A börtönviszonyok között lecsupaszodik az ember. Itt nincs rang. Ember vagy, vagy nem vagy ember. Akinek emberi tartása van, az kitetszik. Azért mondom, mert a cigánygyereknek tartása volt. Németet fordított — Göncz Árpáddal mikor találkoztál? — Amikor átköltözött a fordítóiroda a gyűjtőbe. Hatvanegy derekán. — Milyen embernek ismerted meg őt? — Sokat próbáknak, kedélyesnek... —Börtönkedély? Van ilyen? — Hogyne! Egyébként józan ésszel nem lehetne átvészelni. Mindenből viccet csináltunk, a legkegyetlenebből is. —Mondanál erre példát? — Tóth Jocó azt mondta, hogy a Szovjetunió, ha mélyen belegondolunk, a magyar javát akarja. Döbbent csend követte. S aztán folytatta: azt el is viszi. S később, ha valaki azt mondta, hogy a Szovjetunió a javunkat akarta, akkor kitört a röhögés. A köztársasági elnök úrral a fordítóirodán naponta találkoztunk. —Mitfordítottatok? — Általában magyarra. Hogy hány nyelvről, azt megmondani nem tudom, de biztos, hogy volt ukrán is. —Hogyan szerveződött ez? Volt egy ukrán szakos, egy német, egy angol, egy héber, egy zulu és egy erőszakos? — Nyelvcsaládok szerint regisztráltak bennünket. — Miként oldottátok meg a lektorálást? Nevesen arról van szó, hogy ki ellenőrizte a szakmai fordítást vagy telketek , szívetek szerint dolgozhattatok? — A BM részére fordítottunk. Oly’ titkosan, hogy volt precedens, amikor a börtönparancsnok fegyelmit kapott azért, mert belenézett a kéziratomba. —Szárnysegéd úr! Akkor ti tulajdonképp’ szabadabbak voltatok a kintlé- vőknél. — Sok olyan anyaghoz jutottunk, amilyeneket kevesen birtokolhattak. Mi megbízhatóak voltunk. Nem fecsegtünk, mert nem volt kinek. Együtt dolgozhattam például Mérey Ferivel. Francia nyelvet bíró, nagy műveltségű ember volt. Mi Papának szólítottuk. Szabadidejében többek között tanulmányozta a börtönnyelv sajátosságait. Töle tudom például, hogy mi kell a fordításhoz. Először is bátorság, másodjáranem baj, ha az ember tud magyarul, az sem árt, ha ismeri a nyelvet, amelyikből fordítani akar. És „legeslegvégezetebbül” nagyon fontos a fordításhoz, hogy legyen rezsó! __? — Ugyanis bent lehetett kotyvasztani. Akinek a börtönben rezsója volt, annak mindene volt. Egy kicsi szalonna, egy kis paprika, egy kis paradicsom, kész a lecsó. A rezsóval teázni lehetett. A rezsó maga volt a boldogság. A rezsó maga volt a börtöntökély. —Mesélj Göncz Árpádról. —Az angol fordítások kapcsán találkoztunk. Árpi angolt fordított. Valami XV. századbeli jogi formulát. A törvényszövegek rövidek és tömörek általában. O meg fordította, hogy Anglia valamelyik vidékén elszaporodtak a tolvajok, különösen húsvét tájékán. Ebben nem volt semmi különös, hiszen húsvét tájékán valóban elszaporodhatnak a tolvajok. Aztán olyan gondolatok szabadultak ki az angol fordításból, hogy a hálózat kiépítésén fáradoztak a tolvajok. Még ez sem volt gyanús. Aztán a végén kiderült, hogy nem hálózatba tömörültek, hanem ők maguk kerültek hálóba. Legvégén esett le a húszas, hogy itt madarakról van szó, és hogy a madarak között repked a szarka is, amely neves tolvajtulajdonságáról. S ezek a madarak Árpi pechére éppen húsvét táján szaporodtak. Gondolom, hogy a bukfencek csiszolhatták angol tudását oly’ tökélyre, hogy később szabadlábon már a Forsyte saga-t is fordította. Az elnök nem fél és nem vakmerő —Mindketten hatvanháromban szabadultatok. Jó magyar kifejezéssel élve a szárnysegédséghez miként jutottál hozzá? Egy szárnysegédben illik megbízni. — A bizalmi viszony fontos. Nemcsak az ország vezetőinek társaságában. O korábbi ismeretei révén és tapasztalatai szerint engem megbízhatónak ítélt. Bár a megbízhatóság kevés, mert ha az ember gondolkodás nélkül végrehajtja a parancsokat, akkor ez lakájfunkció. — Értelmezzem úgy, hogy a köztársasági elnökkel, a volt rabtársaddal tolsz ki abban az esetben, ha szolgaian végrehajtod a feladatot? —A közvetlenkedő viszony nem helyénvaló. Alkalmas arra, hogy a bizalom felszakadjon. Hazánkban az Alkotmány szerint a köztársaság elnöke a honvédség főparancsnoka. Tehát katonai funkciókat is ellát. Értelemszerűen szüksége van olyan katonákra, akik ebben segítenek. —Naponta találkoztok? —Nem! Hetente. Amikoráttekintjük az elmúlt napokat és tervezünk a jövő hétre. —Ad a véleményedre? —Mindenkiére. —Érzed is, hogy hallgat rád? —Nézd, ez olyan, mint a házasság. A kis dolgokban az asszony dönt, a nagy dolgokban a férfi. De egy házasságban alig vannak nagy dolgok. —- Azért voltak vagy vannak! Mert itt volt a taxisblokád. S itt van a nyakunkon a médiatörvény. Az ellennek nem tetszik, hogy a taxisblokád például a köztársasági elnök tekintélyét növelte. — Mert tudta, hogy mit kell csinálni. A blokád alatt végig mellette voltam... — Kemény lehetett, bár mi csak azt láttuk, hogy Horváth Balázs miniszter urunkat azokban az órákban hárman is fogták, hogy ki ne essék az ablakon, miközben Viktóriát mutatott. Mi, a képernyő másik oldalán, tízmillióan akkor nem tudtuk kitalálni, hogy minek örült. Ha azt mondom médiatörvény? A köztársasági elnök urat támadás éri jobbról-balról, s nem is kicsi. — Megfontolt ember. Nem fél ő senkitől, de nem jelenti azt, hogy vakmerő. Bír olyan élettapasztalattal, van akkora emberismerete, hogy politikai szituációkban is megtalálja a lelkiismerete szerinti helyes utat. Felismeri azt a pillanatot, amikor keménynek kell lenni... — Szárnysegéd úr, köszönöm a beszélgetést! Szabó Pál Miklós Válóczy István: „ötvenhatot nem azok csinálták akik benne voltak, hanem ötvenhat csinálta őket”
