Békés Megyei Hírlap, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-03 / 182. szám
NYUGDÍJAS OLDAL 1992. augusztus 3., hétfő Talán nem éltem hiába Megkérdeztük Nem hiányzik? Magyarországon 1992-ben 300 ezer hektár föld maradt műveletlen. Ezen a területen teremhetett volna 1,5 millió tonna búza, vagy 2,4 millió tonna kukorica, vagy 12 millió tonna cukorrépa, amelynek kihozatala 180 ezer tonna cukor. Nem hiányzik? Dehogynem. Ugyanis a piacgazdaság egyik alaptörvénye, hogy a kínálat növekedése árcsökkenést eredményez. Mindenütt. Kivéve Magyarországot. Nálunk ha sok, ha kevés terem, a végeredmény: áremelés. Jó lenne ezzel kapcsolatban meghatározni a jelenlegi rendszer pontos definícióját. Mert nem kapitalizmus, sem szocializmus; talán inkább dilettantizmus. Ők gyilkolhatnak? Nem tudok róla, hogy a „por- schés gyilkos” Rieschl Gábort elítélték volna. Ugyancsak nem született ítélet a másik autós gyilkos, Kis Mihály ügyében sem. Mondjuk elítélik őket élet- fogytiglanra. Ebből letöltenek 15 évet és kiszabadulnak. Utána mi lesz? Hol a biztosíték arra, hogy nem követik el ismét? Ha már eltöröltük a halálbüntetést, helyette egy olyan hatásos törvény kellene, amely megvédi a társadalmat az ilyen gátlástalan szörnyetegektől. Úgy, mint Amerikában; 99 év börtön. Utána kiszabadulhatnak. Miből? Kezdek nyugtalan lenni. Különösen azóta, hogy dr. Botos József, a TB főigazgatója megnyugtatott; a társadalom- biztosítás válsága miatt a nyugdíjak kifizetése nem kerül veszélybe. Ezt én készséggel elhiszem, hiszen az 1975-ös Il-es törvény biztosítja azt, hogy a kötelező nyugdíjbiztosítás hiányát az állami költségvetés álljaDe miből? A mezőgazdaság a mélyponton van, az ipari termelés kétségbeejtően visszaesett; még a valutakereskedelem sem virágzik. Netán bankópréssel? Ebbe már egyszer csaknem belehaltunk. Kétszer fizetünk? Tárgyalják a lakástörvényt a parlamentben. Előbb-utóbb megszületik. Lehet hogy torzszülött lesz? Hát ha azt a javaslatot is beépítik, hogy az eddig értékesített bérlakások vételára és a forgalmi érték közötti különbözet jövedelemmé minősül és adózás alá esik — akkor igen. Persze az állampolgár esetleg kivédheti úgy, hogy semmissé nyilvánítja az adásvételi szerződést (mint az állam a lakáskölcsönkamatot) és visszakéri a vételárat. Már ha szóba állnak vele. Az oldalt Béla Vali szerkesztette A szerzők: Sárközi Gyula és Vass Márta Valamikor az 1700-as években Matej Kesiar elindult Rimabányáról új hazát keresni, így kerültek a Kesjárok Békéscsabára. Az utódok közül Kesjár János nyugalmazott iskolaigazgatóval ülünk együtt. Szép szál ember a 80. éve küszöbén. — Pán ucsityely (tanító úr) — mondja, amikor az igazgatóságot említem. — Hogyan is kezdődött? — Hatéves koromig csak szlovákul tudtam. Az iskolában jó tanuló voltam. Tanítóm, Povázsai Endre rábeszélte a szülőket a négy polgárira. Utána édesanyám ösztökélésére elvégeztem a soproni tanítóképzőt 1934-ben. Az én nemzedékemből lettek az első „hazai” tanítók. A mezőmegyeri evangélikus szlovák iskolában kaptam állást, havi 120 pengő fizetéssel. Jól éreztem magam, szerettem tanítani és nagyon jó kapcsolat alákult ki a községi (magyar) iskola tanítójával. Fekete Szűcs Sándorral és a jegyzővel, dr. Elekes Zoltánnal. Úgy éreztem a falu is megszeretett bennünket. Itt megraNyugdíjastalálkozó a sportcsarnokban. Készül a család. Az ötéves unoka is fel van „ajzva”, mindenképpen szeretne részt venni a rendezvényen. — Értsd meg már. hogy nem jöhetsz — fakad ki a gadom az alkalmat és elmondom, hogy a mostani utcanévátkereszteléseknél egy olyan ember, mint Fekete Szűcs, aki valóban a népért élt, megérdemelné, hogy róla nevezzenek el egy utcát. Kérdezzék meg a megyeri öregeket. Azután a Szegedi Tanárképző Főiskolára kerültem 1942-ben. A négy évet két év alatt végeztem el. Katonaság, háború, hadifogság következett; hazatérés 1947-ben. Új feladat a népművelés, Gyulán 1951-ig. Utána ismét Békéscsaba: a Petőfi utcai, majd az erzsébethelyi iskola igazgatójaként nyugdíjazásomig, 1973-ig. — De közben történt egy s más? — Persze, csakhogy ez egy könyvet is megtöltene. Megpróbálom rövidre fogni. A mondás szerint „senki sem próféta...”—én mégis kénytelen voltam az lenni. Majdnem úgy nézett ki (egyesek szerint), hogy az iskola nem a gyerekekért, hanem a tanítókért van. Ezen felfogás ellen sokat küzdöttünk. nagymama. Ott csak öreg nénik és bácsik lesznek. Egy ilyen kislányt be sem engednek. — Vigyél el, mert te ott eltévedsz, azt sem tudod, hogy hol a büfé — vágja ki az unoka a leghatásosabb érvét. Az iskolában vaskályhák voltak, hitvány tüzelővel, tanteremhiány; volt időszak, amikor a „Jobb mint otthon”-ban és a „Rózsabokorban” is szük-t ségtantermeket kellett beállítani. Sokat segítettek a szülők is, akiket jól ismertem, hiszen sokukkal együtt gyerekesked- tem. Könnyen szót értettünk, hiszen még emlékeztünk arra az időkre, amikor ha két ember találkozott nem azt kérdezte egymástól, hogy: — Hogy vagy?... Hanem azt hogy: -— Más robotu? (Van munkád?) Az itteni embereknek soha nem volt könnyű életük. Az iskola mellett az óvodát is felügyeltük a helyettesemmel. Vezetője voltam az Erzsébethelyi Földmunkás Dalegyletnek. Ez valami csodálatos volt. Azok a munkásemberek, akik este 6 óráig dolgoztak, 7- kor már ott voltak a próbákon, hetenként kétszer. S mindezért még ők fizettek. Tagdíjat. A repertoár olyan volt, mint a tagság. Magyar és szlovák dalok. Részt vettünk a Szlovák Szövetség rendezvényein Budapesten, Szarvason, Pécsett és itthon Csabán is. Sok embernek könnyes lett a szeme, amikor felhangzott hogy: — „Okolo Soprona voda tyecsje” (Sopron körül víz folyik). Itt mindig békesség volt magyar és szlovák között. Kétnyelvű, egyszívű emberek. — Mondana a családról egy pár szót? — A feleségem az első ja- minai tanítónő volt, a fiam gépészmérnök, a lányom hű maradt a családi hagyományhoz, tanárnő. — Mit csinál egy nyugdíjas néptanító? — Kertészkedem a magam és a család örömére. Mert az unokák — Csucsi, Ziti és Ági — megkérdezik ám. hogy: — Táti, érik már a málna, mikor hozol édes szőlőt?... és én adok nekik, hogy örömet szerezzek... mint ahogy ők is nagyon sok örömöt szereznek nekünk, nagyszülőknek. — Dobre zdravje, dobri od- dich pán ucsityely (jó egészséget, jó pihenést tanító úr). — Gyakujem (köszönöm). Csóró Pál: — A gyermekeim munkanélküliek, az unokám drogos, én a nyugdíjamból éhenhaltam. Szent Péter: — Fiam, a mennyben a helyed. Lucifer:—Ne szakítsuk ki a megszokott környezetéből. Nálunk legalább otthon érzi magát Nyugdíjasok a pádon —Látom, már megint mérgelődik! — Tán meglátszik rajtam? — Hát már hogyne látszana, amikor úgy szikrázik a szeme, mint egy hibás szemafornak Szájainál. De mi baja, nyögje már ki! — Mondja, hány évesnek néz maga engem? — Nem is tudom... Hogy nem tizenéves, azt rögtön észrevenni. De nem is aggastyán, sőt matuzsálemnek sem mondható, az is biztos. — Na látja! Ezek szerint olyan jó középkorúnak látszom. —Hát. ami azt illeti, kissé koros középko- ros. nem gondolja? Hiszen már nyugdíjas, ha nem tévedek? — Nem téved. De azért ott mégsem tartok, hogy csak úgy egyszerűen letatázzon egy taknyos kis fruska a közértben! —Tán letatázta? — Le az! Hát tudja, hogy ki az ő tatája? Tatája az a nagyon jó... — Ki ne mondja! Látja, én ezen már meg sem döbbenek. Én már megszoktam. — Tán magát is letatázták? — Rosszabb! Leöregemeztek! A múlt héten a presszóban megkérdezte a felszolgálónő: ..Hány cukorral kéri, öregem?" — Remélem, kikérte magának? — Nem én! Csak annyit mondtam, hogy cukor nélkül iszom, „nénikém". — Jól tette! Remélem elszégyellte magát a nő? — Nem egészen. Azt mondta, hogy nénikém a jó névadó anyám, aki keresztvíz alá tartott. — Na látja, így megy ez manapság. Nénikém. bácsikám. mamám, tatám, nyanyám, faterkám. meg még ki tudja, mi minden, csak tisztességesen nem tudják megszólítani az emberfiát. — Hol vannak már a régi szép idők! Hol van már a hölgyem, uram, asszonyom! De még a kedves vevő. kedves vendég is kiment a divatból. —Ez így igaz, nálunk még mindig baj van a megszólítással. Engem már nevezett kartársnak a tyúkszemvágó. szaktársnak a táviratkihordó. kollégának a kéményseprő, elv- társnak a gázóra-leolvasó. Soroljam még? —Ne sorolja, de most már megyek! Legalább maga köszönjön el tőlem udvariasan! — Azon ne múljon! Volt szerencsém, kedves uram! —Na látja! így mindjárt más. Na viszlát, szakikám! Azt sem tudod... Egy (panasz)nap a napköziben Békéscsabai 7 sz. Idősek Klubja, Kazinczy út. Meleg nyári nap, déli 12 óra. Az udvaron kis csoport, a hűvös társalgóban még többen. Várják az ebédet, amely... — Milyen? — kérdeztem a hét hölgyből és egy férfiból álló társaságtól. — Gyenge! Egyhangú! Ritkán van gyümölcs! Sütemény nincs! A tészta elfőtt! A hús kevés! Kimondottan „téli” a koszt! — Van jó is, pl. a babgulyás. Én a szárnyast meg nem eszem. Az ízlések különbözőek. Az adag? Nekem elég, a nagyobb étkűeknek kevés — sorolja a véleményét Nagy László. — Van igazuk—mondja higgadtan Dina Józsefné klubvezető —, amikor arra kérem, hogy magyarázza meg a „bizonyítványt”. Hozzászoktak a régi konyha, a Körgát sori szociális otthon ízeihez és adagjaihoz. Választékában is jobb volt, sütemény vagy gyümölcs mindennap, a köretek is szezonálisan változatosak; hóvégi megtakarításkor még sarokház is került az asztalra. Most a repülőtéri konyháról kapjuk az ebédet. —Miért változtattak? — Nem rajtunk múlott. A Körgát sori konyha mindössze 300 adagos. A létszám egyre nő, pl. nálunk is 130-140 személy ellátását kell megszervezni, ebből a klubban ebédelők 60-an vannak, a többiek házhoz kapják. Ha nem mondták volna, akkor én közlöm, hogy szállítási gondok miatt többször késve kapjuk az ebédet, s a házi gondozottak csak 14 óra körül kapják meg, amit jogosan kifogásolnak. Az is előfordult, hogy kevés volt az adag. —Hogyan oldották meg? —; Azonnal intézkedtünk és a reptérről jött a pótlás. Persze olyan is előfordult, hogy nem túl sok hiányzott; akkor... —Akkor...? — A gondozónők nem ebédeltek. — Maradjunk még a minőségi kifogásoknál. Tudna mutatni egy heti étlapot? — Hogyne. Tessék. Hétfő: tésSaleves, zöldborsófőzelék, natúrszelet. Kedd; tojásleves, párizsi sertés szelet, petrezselymes burgonya, savanyúság. Szerda: sárgaborsóleves kolbásszal, mákos metélt. Csütörtök: paradicsomleves, borsostokány, tésztaköret. Péntek: csontleves, fokhagymás apróhús, törtburgonya, ecetes uborka. Szombat: tarhonyaleves, kelkáposzta-főzelék, markapörkölt. Vasárnap: gyümölcsleves, csirkerizottó, befőtt. — Úgy látszik jogos a panasz, sütemény nincs, friss gyümölcs nincs, szezonális köret—a kelkáposzta—egyszer; a többit akár decemberben is tálalhatnák. Nem próbáltak odahatni, hogy változtasson a konyha? — De igen. Véleményt kérünk a klubtagoktól és továbbítjuk. Van úgy, hogy figyelembe veszik. Olyan is előfordul, hogy az étlapot megváltoztatják. —Miért? — Lehet beszerzési vagy pénzügyi oka. Mindenesetre mi „forródrótos” kapcsolatban állunk a konyhával, ha ez nem is válik mindig köztudottá. —Hogyan lehetne mégis javítani a helyzeten? — Most formálódik egy megoldás. A Kötöttárugyár szerződne az ebédszállításra. A feltételekben meg tudnánk állapodni, de... —De...? — Nézze. Az ügy olyan stádiumban van, hogy augusztus I- jéig naponta küldenek egy adag „próbaebédet”, amit mindig más fogyaszt el. Természetesen véleményezéssel. —A vélemények? —Megoszlanak. És később is ki tudja, mi lesz. Fennáll annak a veszélye, hogy „visszasíiják” a repülőtéri konyhát. Nehéz mindenkinek eleget tenni.
