Békés Megyei Hírlap, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-12 / 190. szám
1992. augusztus 12., szerda TENY-KEPEK MEGYEI HÍRLAP Falazás éjjel, mínusz 4 fokban — A talicskákat eltemették Munkaszolgálat a Rákosi-rendszerben Az ötvenes évek legelején bevezetett katonai munkaszolgálatról legelőször a Dombiratoson élő Nyerges Jánostól hallottam. — Dénös Jánossal, dr. Hasznos Miklóssal, Nagy Ferenc Józseffel együtt lőttem én mögbízhatatlan — mondja ízes dombiratosi tájszólással. — Mögbocsátani mindönt mög lőhet, de nem lőhet elfelejteni a borzalmakat. Szeretném mögüzenni a mai vezetőknek, hogy úgy nyilatkozzanak, úgy cseleködjenek, hogy egy évtized múlva se piruljon a bőr a képükön. Mögkérdezném én most SVjarosán Györgyöt, Púja Frigyest, de húsz év múlva a mai fideszösöknek is tudnék föltenni kellemetlen kérdésöket. Szóval felelős embör ne mondjon olyat, amiről tudván tudja, hogy hazugság. Mert az mög- bosszulja magát. — Dombiratost az 1840-es években telepítették — meséli Nyerges János. — Nagyapám akkor került ide a 20 holdas numerusra. A telepesek között is voltak olyanok, akik egy kocsi tökért eladták az összes földjüket. A Pósák, a Tomo- nicskák, a Juhászok, a Nyergesek átvették ezeket a földeket, így a 48-as szabadságharc után már ők lettek a falu gazdái. De attól még épp úgy dolgoztak, mint a cselédek, sőt jobban! Edesapámék hatan voltak testvérek, nagyapámtól 10-10 hold földet örököltek. Maga apám 1892-ben született, huszonegy éves korában kötött házasságot édesanyámmal, a nagykamarási Dékány Veronikával. Alig telt el egy év, kitört a világháború, apámat kivitték a frontra, csak 1919-ben ke- vergőzött haza. Volt része sebesülésben, betegségben, mégis talpra tudott állni. Tíz holdas öröksége mellé jött az anyám 4 holdas hozománya, ehhez szereztek még öt kataszterit. Vásároltak kocsit, lovat, gazdasági felszereléseket, kifizették adósságaikat. „Barcikai börtöntábor” Mire egyenesbe jutottak volna, beköszöntött a kulákvilág. Egymást követték a nevetséges indokokkal kiszabott büntetések, a végrehajtások és az egyéb zaklatások. Arra ment ki a játék, hogy elítéljék és bezárják apámat. Ez be is következett, édesapám Kazincbarcikán raboskodott, csak Sztálin halála után szabadult. Nézze, ez az ő „Nótásköny- ve”, haláláig őrizte. A lapjai közönséges csomagolópapírból vannak, tintaceruzával (talán ácsceruzával) íródott 1952—53-ban. Felolvasok belőle egy nótát: „Barcikai börtöntábor tört ablakán ki-kishegy nóta, / Szegény fogoly a bánatát belesírja egy bús nótaszóba, / Föl-fölsóhajt bánatában porral lepett, régi, rozsdás rácsra, / Elmerengve gondol vissza az elrabolt régi szabadságra.” — Megható ez a „nóta”, a jogtalanul elhurcolt parasztember beleírta minden keserűségét. A börtönévek alatt, gondolom, hátrányos megkülönböztetések érték a családját is. — A család kenyérkereső nélkül maradt, engemet behívtak munkaszolgálatra. —Hova!? — Munkaszolgálatra. Meglepő, ugye? Nem maga az első iskolázott ember, aki úgy hiszi, hogy csak a Horthy-hadse- regben volt munkaszolgálat. Itt vagyok, élő tanú rá, hogy volt az az ötvenes években is. Akkoriban szervezték újjá a magyar hadsereget, én meg éppen regrutasorba jutottam. Legelőször a 29-30-31-eseket hívták be. Az új tisztikar elvégezte a Kossuth Akadémiát, hát kellett a legénység. Meg is kapta a faluban mindenki a behívót, csak én nem. Mondom az akkori pártiitkámak: Gyula bácsi, hát engem miért nem vittek be? Ne búsulj, megkapod te is, mondta. Hát megkaptam, 1952. február 18-án. „Majd megtudják az elvtársak!” —Hova szólt a behívója? — Békéscsabára, onnan az orosházi gyűjtőbe vittek bennünket. De azt egyik helyen sem kötötték az orrunkra, hogy mi vagyunk a megbízhatatlanok. Ment az „így elvtársak, meg úgy elvtársak”, miközben szortíroztak bennünket. Engemet ötvenedmagammal vittek ki az állomásra. A vonaton aztán lekádereztük mi egymást, rájöttünk, hogy belőlünk soha a büdös életben nem lesz fegyveres katona. De még a kísérőink ekkor sem mondtak egy árva szót sem. Hová megyünk, kérdeztük. Majd megtudják az elvtársak, ez volt a válasz. Éjjel kettőkor aztán kiszálltunk Kecskeméten. Elhajtottak bennünket az akkor épülő honvédkórházhoz. Esett a hó, mínusz 3-4 fok lehetett. Egy félkész, reflektorokkal megvilágított épület előtt álltunk meg. Uramfia! Hóesésben, mínusz négy fokban, éjjel fél háromkor rakják a falat. Mintha kést döftek volna belénk! Gondolhatja, mit éreztünk! A parasztgyerekek az éjszakát alvással, esetleg szórakozással szokták eltölteni. Itt meg falaznak, közben a kanálra ráfagy a malter. A munkások katonaruhát viseltek, ebből mindent megértettünk. — Gondolom, nem hagytak önöknek sok idó't az álmélko- dásra. — Beterelték a jónépet a kultúrterembe. Kaptunk egy- egy pokrócot, azokra dobálták szélsebesen a cuccot. Csajka, kanál, ing, gatya, zubbony, nadrág... Amikor mindenki megkapta a felszerelést, teherautóra szálltunk, irány a körlet! Hát az egy közönséges tanya vjolt a város szélén, úgy hívták, hcígy Papp-tanya. Az udvaron iforakozó. Képzelje el, közbwmindössze egy pet- róleumoCviharlámpa világított! Beszel, utána irány a körlet. Benn a puszta „falak” és a csupasz föld, más semmi. Egyszer valaki közülünk beállít egy nyaláb szalmával. Nosza, felkerekedtünk valamennyien, s egy közeli tanyánál megtömtük a szalmazsákokat. Négyszáz ember! Reggelre a paraszt a kazalnak csak a hűlt helyét lelte. —Elnézést az okvetetlenke„Apámat állandóan büntették désért: mekkora tanya lehetett az, hogy elfért benne 400 ember? — Nem fejeztem ki magamat eléggé világosan. A tanyában a tisztek laktak, nekünk a magtárak, az istállók, a disznóólak és a fészerek jutottak. Mennyezet általában semmi, a tetők is hiányosak voltak, belülről lehetett látni a csillagos eget, a hó beesett ránk. „Aludtunk” néhány órát. Mosakodni, üvöltötte valaki, s a kinti vályúhoz terelte a leendő „katonákat”. Beöltözés, így szólt a következő parancs. Hát ha maga látott vert hadsereget, mi az voltunk. A többség az éjjel cipóra fagyott, talán csak a disznóólban alvók voltak kivételek, ők — az alacsony mennyezet miatt — könnyen „befújták” a „hálótermüket”. Nem is emlékszem másra a szentbeszédből, csak arra, hogy aki el meri hagyni a tanyát, azt lelövik, mint a rühes kutyát. „Volt, aki föladta” — Hogyan teltek az első napok? — Két hónapig más se volt, mint jobbra át, balra át, sorakozó, oszolj, feküdj. Na meg éjjelente vagonkirakás a kecskeméti katonai röptéren. A vagontól úgy távolodj el 5 méternél messzebbre, hogy azonnal lőnek! —Lehetett ezt bírni? — Volt, aki föladta. Négyszázónk közül ketten lettek öngyilkosok a kiképzés alatt. —A két hónap leteltével hogyan alakult a sorsuk? — Kikerültünk Bugacra, az izsáki úti laktanyaépítkezésre osztottak be bennünket kőművesek mellé. Aratáskor elvitték a bandát Pusztavacsra, Örkény mellé. Magának fogalma sincs arról, hogy az ország közepén lévő pusztavacsi erdő micsoda borzalmas veszélyeket rejt. Több vagonos lőszer- raktárakat építettünk itt, száz méterre egymástól. Felteszem a kérdést: akik ma közlekednek az 5-ös úton, tudják-e, hogy egy véletlen robbanás esetén úgy lesöpörné őket az útról a detonáció, hogy hírmondó sem maradna közülük. — Én csak azt furcsállom, hogy ezeket a titkos katonai objektumokat önökkel, megbízhatatlanokkal építtették. — Nem volt módunk (de merszünk sem!) beszélni. A kerítésben áram volt, és éjjel ha megzörrent a gally, már lőttek is. — Itt maradtak a leszerelésükig? — Dehogy! Arra nagyon vigyáztak, hogy ne nagyon melegedjünk meg egy helyen. Innen Budapestre, a Hungária körútra, a volt Ferenc József lovassági laktanyába vezényeltek bennünket. 52 őszétől itt voltunk karácsonyig. Hallott ön 56-tal kapcsolatban a Köztársaság téri pince-, illetve alagútrendszerről? Máig nyitott a kérdés: volt-e, nem volt- e ilyen. De hogy mi a körút alatt, illetve mellett alagutakat építettünk az olyan biztos, mint az, hogy itt vagyok. Alulról az ott lévő valamennyi laktanyaépületet összekötöttük 2 méter széles, 180 centiméter magas folyosókkal. Ebbe értse bele a Hős utcai ÁVO-székhá- zat és a Vorosilov Akadémiát is! A részletekre is emlékszem: 12-es téglafal, mellette 15 cm-es beton, erre jött a kátránypapír lemeszelve bitumennel, majd újra téglafal. Elmondok egy történetet: én világéletemben afféle zár-, illetve álkulcsbolond voltam. Kinyitottam egy vasajtót, és mentünk, mentünk a társaimmal a föld alatti folyosón. Egy- szercsak egy épület kivilágított alagsorába jutottunk. Láttuk, hogyjönnek-mennek ám a tisztek! Hol voltunk, ma sem tudom. Elővigyázatosság szovjet módra —Hátborzongató. — Mondok én magának különbet is. A Vorosilov Akadémia egyik ablakából kifújt a szél egy hivatalos iratot, éppen a lábunk elé. „X. Y. hadnagy századossá történő előléptetését nem javasoljuk, mivel a szüleinek harminc hold szőlője van.” Ismertük ezt a főhadnagyot, titokban megkerestük. Azt tessék elképzelni, hogy milyen pofát vágott, amikor megkérdeztük tőle, hogy véletlenül nem ő veszítette-e el ezt a papírt. Nem árulta el magát, csak annyit mondott: „Köszönöm, elvtársak!’’Többé sohasem láttuk. — Ne higgye, hogy ironizálok! A képből nekem hiányoznak a szovjetek. — Ha a katonai tanácsadókra gondol, elmondhatom, hogy azokhoz órát lehetett volna igazítani. Minden reggel hajszál pontosan érkeztek, s csak este távoztak. Összesen öten voltak. Mi pizsamásoknak hívtuk őket, mert csíkos tábornoki nadrágot viseltek. Egyesével jöttek, öt-hét perc időeltéréssel külön kocsi hozta őket. Mi csak egy pillanatig láthattuk őket. A sofőr közvetlenül a bejárati ajtó előtt állt meg velük, kiugrott, fölrántotta az ajtót, és a szovjet elvtárs — hóna alatt a fekete aktatáskával — máris behúzta a csíkot az épületbe. Este ugyanígy távoztak, véletlenül sem ültek ketten egy autóba. Újabb Maléter-legenda? — Mi következett a Hungária körút után? — Honvéd utca, Béke utca, Sztálinváros. itt húztuk le a második nyarat, lőszerraktárakat építettünk. Utána levittek bennünket a szerb határra, Barcs környékére. — Utóbb kiderült, hogy a munkaszolgálatosok közvetlenül Maiéter Pálhoz tartoztak. Nem nagyon értettük, hogy miért kapjuk mi a tiszti konyháról a kaját, hiszen a fegyveres őreink szárított krumplit ettek, rossz feketekávét ittak. Nekünk, Pesten és Sztalinvárosban például kijárt a tejeskávé, a vaj, a sajt. Ezt egyeztesse össze! 56 után meglett a magyarázat: Maiéter kiadta ukázba, hogy ha dolgoztatjuk ezeket az embereket, akkor gondoskodjunk a tisztességes élelmezésükről is! Sőt! Gondja volt a főparancsnoknak arra is, hogy minden munkaszolgálatos rendesen megkapja a szabadságát. Ez így is volt, de azért mi mégis rabnak éreztük magunkat. Tudja, hogyan lázadtunk? Szinte erkölcsi parancs volt a számunkra, hogy mindenütt minél nagyobb kárt csináljunk. Kecskeméten például eltemettük a malterosládákat, a talicskákat a meszesgödörbe. A raktárkészletet is megdézsmáltuk, cementet adtunk el, kátránypapírt, nagykötelet, mikor mire volt kereslet. A vevők rendszerint hivatásos tisztek voltak, de tőlünk vásárolt a rácalmási tanácselnök is. Egy liter borért bárkinek adtunk egy hatméteres állványpallót. Lopott ott mindenki... — A szerb határ után mi következett? — A lábatlani cementgyár, ott az új forgókemence alapját kellett betonoznunk. Innen egy hónap után, 1953. december 8-án Esztergomba vezényeltek. A főtéren a volt apácazárdában laktunk valami 400-an. Ez volt katonáskodásom alatt az első rendes körlet. Meszelt falak, ajtók, fűtés, satöbbi. Innen a dorogi szénbányába jártunk dolgozni, bennünket vetettek be a „széncsatába”, mert gondok voltak a bányászokkal. 54. február 28- án kellett volna leszerelnünk. „Az elvtársak maradnak!” — közölték velünk. Megkaptuk a rendes fizetést, persze a ruházat, a szállás és az étkezés költségeit levonták. Három hónap múlva, május végén kaptuk meg az obsitot. Nyerges János rendszert váltott — Hogyan alakult ezután az élete? — Egyéni gazdálkodó lettem, az apám földjét és a haszonbéreseket műveltem. 56- ban megnősültem. 60-ban azért nem vettek fel a téeszbe, mert nem volt egy talpalatnyi föld sem a nevemen. Alkalmi munkákból éltem. A „katonaság” alatt kitanultam a kőműves, az ács, a villanyszerelő szakmát. Bérfűrészelést és bérmorzsolást vállaltam, ebből és egyéb ilyen-olyan munkákból éltem egészen 1976- ig. Felépítettük a két kezünk munkájával ezt a házat, felneveltük a gyermekeinket, egy fiút és egy lányt. Végül is a munkaszolgálatnak köszönhetem, hogy nem kopott fel az állam, hogy idáig is eljutottam. A tanács is foglalkoztatott. A kisebb javításokat velem végeztették, meg az ünnepeken én raktam ki a vörös zászlót. így az egyik oldal kommunistának, a másik meg változatlanul kuláknak, osztályidegennek mondott. Éppen ezért tartom életem legnagyobb ajándékának azt, hogy a rendszerváltás után először én tűzhettem ki a kommunista párt székházára a magyar zászlót. A magyart, egymagában, a vörös nélkül. Ménesi György Nyerges János: „Mögkérdezném én Marosán Györgyöt” „Kaptam egy nagy ajándékot a sorstól”
