Békés Megyei Hírlap, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-10 / 188. szám

SPORT 1992. augusztus 10., hétfő A sport sebezhetetlen varázsa Emlékezés Frici barátomra A világmindenség kiszámíthatatlan porszemei a földi végcsségben na­pokká csontosodott jelensége egyre megállíthatatlanul pereg tovább. A halandó közelebb kerül a hosszú utazáshoz, míg az elhunytak emléke egyre csak kristályosodik, míg össze nem áll az apró gyémántmozaik kockákból a teljes kép. Amelyet sem a földiek, sem pedig az égbelick nem csorbíthatnak ki soha többé. Frici barátom koporsójára hat évvel ezeló'tt hullott a megsemmisülést jelentő földlepel. Hat éve nincs az élők között az az ember, aki a szó szoros értelmében az életét tette fel szeretett sportágára, az asztaliteniszre. És azóta nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rá, nem részvéttel, hanem nagy-nagy szeretettel. Az életben vannak olyan hely­zetek, körülmények, hogy nem számít a hely, mert ez nem segít az érték mérlegelésében. Nos, Frici is ilyen, amely természete­sen nem jelenti azt, hogy a törté­net kitalált. Barátom olyan helységben született, ahol köz­napi nyelven fogalmazva még a fű sem nő. És ez nemcsak a hétfőre vonatkozik. Ilyen kör­nyezetben, ’70-ben alapítottak egy asztalitenisz klubot. Az ala­pító célkitűzése csupán az volt, hogy a futball és kézilabda egyeduralmát ellensúlyozzák valamiképpen. Vagyis azoknak a sportolni vágyóknak, akik egyik eminens klubban sem tudnak gyökeret ereszteni, még legyen esélyük sprotolni. Frici e klubban aktív játékosként kezd­te. De csakhamar rájött arra, hogy játékával csak önmagát ámítaná. Ezért fájdalommente­sen búcsút mondott az aktív sportnak és edzőnek állt. Vette a szakkönyveket a világ különbö­ző edzés-stratégiáit, és azt teljes mértékben elsajátította. Egy ér­dekes példa ezen buzgalomra. Gimnazista koromban nem törtük túlságosan magunkat a tanulással. így a német nyelvet sem forszíroztuk. Éppen hogy csak az átmeneteihez szükséges osztályzatot harcoltuk ki. Frici nővére időközben a német nyelv ismerete terén sikeres ok­iratot szerzett. Az asztalitenisz folyóiratok egy része német nyelven íródott. Egy nap a nő­vér hitetlenkedve csóválta fejét, amikor öccsét a folyóiratok ta­nulmányozásánál találta. Ter­mészetesen nem is feltételezte, hogy öccse meg is ért valamit az elolvasottakból. Végül is a cso­dálkozástól leesett az álla, ami­kor Frici szó szerinti fordítást rögtönzött. A sportágért perfekt megtanulta az idegen nyelvet, az élete boldogulásáért nem, de az asztaliteniszért igen. Bárcsak mindenkire ekkora hatással lenne a sport szeretete — sóhajthatnánk fel. A klubalakításnál lefektetett célkitűzés Frici edzői lépéseivel tősgyökeresen megváltozott, mondván, minden játékosból a benne lévő maximumot kell ki­hozni. Az más kérdés, hogy ez a maximum mire elég. E szemlé­let miatt természetesen elég so­kan becsukták maguk mögött a klub ajtaját. Ez a magatartás azonban mit sem változtatott az elképzeléseken. A szakmai tö­kéllyel megtartott edzéseknek csakhamar kézzel fogható ered­mények húzták alá létjogosult­ságát A jobbnál jobb eredmé­nyeket igazoló elismerések mind tömegesebben jelentek meg a klubhoz tartozó szerény szekrényalkalmatosságban. Természetesen az irigyek csak­hamar hallatták hangjukat, mondván, a vak tyúk is talál szemet, egy-két játékos még nem jelenti a háború megnyeré­sét. És ekkor ország-világ előtt az irigykedők, kérkedők gyűrű­jében kijelentette: ebből a csa­patból országos hírnévre szert tevő társaságot csinál, amely tagja lesz a legmagasabb hazai bajnokságnak. A kijelentést ci­nikus mosoly nyugtázta. Ez ak­kor érthető is volt. Hiszen a kijelentésnek olyan súlya volt, mintha most ’92-ben azt mon­danánk, hogy az elkövetkező foci vb-n a magyar válogatott aranyérmet szerez. Barátom nem volt nagyotmondó. De ál- szerény sem. Tisztában volt szakmai ismereteivel, annak nagyságával, játékosai képes­ségeivel. És a helyi csapat meg­indult a hegycsúcsra. Egy-egy edzéssel fáradtságos, de biztos lépést téve a csúcs felé. Az osz­tályokat egyik évről a másikra váltották. Mint ahogy az LGT énekelné: mindig magasabbra. S végül elérkezett a legjobbak társaságába jutásért vívandó mérkőzés lebonyolítása. A csa­patot, talán szükségtelen is mondanunk, maximálisan fel­készítette. Sajnos, ekkor már a gyilkos kór elkezdte célja betel­jesülését. Barátom egyszer-két- szer említette is, hogy a selejte­ző után megvizsgáltatja magát. Valahogy rossz a közérzete. Szülei, számtalan barátja, sze­retettjátékosa is látva a félelme­tes fogyását, a selejtező helyett az orvoshoz küldték, mondván, mindent megtesznek, hogy a si­ker ne maradhasson el. Az edző azonban mindezek ellenére hajthatatlan maradt. Elutazott a színhelyre. Természetesen az ellenfelek csak a papíron létez­tek. A gyakorlatban sima ered­mények születtek. Ahogy azon­ban a magasabb osztályba jutás egyre keményebb alapokra he­lyezkedett, barátom egészségi állapota ezzel párhuzamosan egyre rosszabbodott. Fizikai ál­lapota gyöngyébb és gyöngébb lett. És amikor játékosa beütötte a siker pontját, Frici is remegő lábakkal elindult felé, hogy ki­fejezhesse örömét. De félúton utolsó erői is felmondták a szol­gálatot, elesett. A hazaérkezést követően barátomat azonnal kórházba szállították, megmű­tötték, de az orvosok kertelés nélkül közölték, romboló rákról van szó, napjai igencsak meg vannak számlálva. Két héttel halála előtt láttam utoljára, a magas életvitalitásáról közis­mert barátomat. Álltunk ágya körül, s felesége látva tehetet­lenségünket, egyre csak beszél­getésre invitált bennünket. Szóljatok már végre valamit — rimánkodott a szemével, és mi tizedmagunkkal elméletben eleget is kívántunk tenni ezen óhajnak. De képtelenek voltunk akárcsak egy szó kimondására is. Pedig végtére is vidám társa­ság voltunk. Közüle többen is letették névjegyüket, „akik az életet élik” elnevezésű világpa­lettán. De az élet fintora mind- annyiónkat megbélyegzett. Az élet semmisségének ténye, az emberi sors tragédiája megsem­misített minden olyan illúziót, amelynek remény, igazság a ne­ve. Amikor Frici észrevette, hogy látványára sóbálvánnyá váltunk, ő vígasztalt bennünket. Először is az egészsége jobbra fordulásáról beszélt, majd mindegyikünkhöz külön-külön is szólt. Amikor rám került a sor, megjegyezte, hogy rendszere­sen olvassa a cikkeimet, így sze­rezve tudomást szeretett szülő­helye történéseiről, amit meg is köszönt. Miközben nekem kel­lett volna betegágya elé borulva köszönetét modnani azért, hogy az ő tanácsára kezdtem el az újságírást. O istápolt kezdeti kapkodó, bizonytalan kísérlete­zéseimnél.^ O tartotta a lelket bennem. O gratulált elsőként, ha egy-egy elfogadható cikk alatt a nevemet olvashatta. A koporsójára: élt 29 évet volt írva. A búcsúztatása még­sem volt szomorú. Cigányzené­szek muzsikáltak. Emlékeztet­ve életszeretetére, a maga körül ezer csillagszóróból szikrázó fényességre, az állandó zsibon- gásra, amely csak a legnagyob­baknak adatott meg. Egyszerű­en nem szerette a testi és szelle­mi tespedtséget. Mint mondot­ta: az ember inkább legyen csi­gabiga idomár, de azt minden idegszálával, energiájával, ön­maga feláldozásával lássa is el. Ha szétnézünk a világban, lát­hatjuk, hogy mennyivel szebb lenne az életünk, ha az emberek ez íratlan aranyszabály szerint cselekednének. Hat éve, hogy az elhunytak tábora egy fővel növekedett, az élőké eggyel csökkent. Az em­lékezet kristálytisztaságát nem lehet ilyen hétköznapi tény­megállapítással elhomályosíta­ni. Habár a hétköznapok ke­gyetlenkedései újabb és újabb sebeket ejtenek lelkűnkön, a megélhetési gondok elvonják figyelmünket, egy-egy magá­nyosabb pillanatban szinte me­nedékként Fricire emlékszem, emlékszünk. És jöhetnek még nagyobb, kegyetlenebb meg­próbáltatások, szellemeddel velünk vagy. Segítve bennün­ket az emberi beteljesülés felé. Frici köszönöm, hogy bará­tod lehettem! _ .,. Bernath Nándor Focihírek innen-onnan Rekordbevétel Dortmundban A labdarúgó Bundesliga új szezonjára készülődő csapatok közül a Borussia Dortmund már egy szép eredménnyel büszkélkedhet. A sikert nem a pályán, hanem az éves bérletek értékesítésével vívták ki. Még az új bajnokság megkezdése előtt 25 400 bérlet talált gazdára, és ez rekordered­mény. A Borussia Dortmund a bérlet- és jegyel­adásokból tizenegymillió márkás bevételt mondhat a magáénak. Eddig... Maradona üzenete Az argentin labdarúgás büszkesége, az isteni Diego egyáltalán nem bízik abban, hogy szerző­dését, amely 1993 végéig a Nápoly hoz köti, az illetékesek hajlandóak lesznek felbontani. Egy rádiónyilatkozatban üzent a szupersztár Mara­dona az elsőligás spanyol FC Sevilla vezetői­nek, hogy előnyös ajánlatuk ellenére is illúzió­kat kergetnek, ha azt hiszik, hogy rövid időn belül az ő színeikben léphet pályára. Mint is­mert, a spanyolok tízmillió dollárt ajánlottak az argentin csillagért... A nápolyi vezetők azonban hallani sem akarnak az üzletről. Robson ismét sérült Az angol válogatott kitűnősége, Bryan Rob­son a balszerencsés labdarúgók közé tarto­zik. Az elmúlt években már sokat volt sérült a Manchester United világsztárja, s most is éppen lábadozott, amikor egy előkészületi mérkőzésen a skót Celtic ellen ismét rúgást kapott, s elhagyta a pályát. Az orvosok véle­ménye szerint Robsonnak legalább három hét pihenőre van szüksége. Véget értek a nyári játékok Olimpiai egyveleg A barcelonai olimpiai faluban ebben az épületben volt a magyar olimpiai csapat főhadiszállása, innen indultak sportolóink a versenyekre Ötkarikás mozaik Kacér tornászok Három tomászlánytól vontak le egy-egy ti­zed pontot, mert túl sokat engedtek láttatni combjukból és a hátsó fertályukból. A cseh és szlovák csapatban szereplő Daniela Bartova, a kínai Lu Li és Zsang Xian legközelebb már szuperszolid mezben tűnt fel a férfinézők bánatára. A megvalósult álom A kubai bevándorló szülőktől származó Pab­lo Morales valóban beszélhet a megvalósult álomról. Az 1984-es LosAngeles-i olimpián ő volt a nagy esélyes, de Michael Gross mögött neki csak az ezüst jutott. Utána 52,84-gyel világcsúcsot állított fel a 100 méteres pillan­góúszásban, ám formája rendkívüli módon hullámzott. Kevesebbet járt az uszodába, s közben elvégezte a jogi tanulmányokat, új­ságírással is kísérletezett. Huszonhét évesen azonban elhatározta, hogy Barcelonában is­mét megpróbálja. Régi edzője, Richard Quick azzal fogadta: „Pablo, hová tűntek az izmaid?” Tizenegy hónapos kemény edzés következett és jutalma: az arany. Mi a titkunk? Ha már uszodáról van szó, jóleső érzéssel nyugtázhatjuk az amerikai Sports Illustrated cikkét, miszerint azért küldte különtudósító- ját Budapestre, hogy megválaszolja miként tud egy tízmillió lelket számláló ország ennyi kimagasló úszótehetséget rajtkőre állítani? Széchy Tamásról megállapítja, már életében legenda és olyan edzőzseni, amilyen csak egy van egy évszázadban. A hamburgi Die Welt Darnyit idézi: „Ha jól megy, csinálom tovább Atlantáig...” FEB Ingyenfutball BÚCSÚ Babstól Miközben aratnak a jegyüzérek az ameri­kai kosárlabdázók mérkőzései előtt, négy spanyol városban ingyen meg­nyitották a stadionok kapuit, hogy legyen néző az olimpiai labdarúgótorna esedékes össze­csapásain. Talán a döntő körül változik majd a helyzet, de egyelőre kicsi a presztízse az olimpiai futballnak. Talán ez az oka, hogy több nagy tévétársa­ság, az olimpia mellett, közvetí­ti á négy német városban zajló Fuji-kupát, valamint Klaus Au- genthaler búcsújátékát is. Fog­lalkoztatja a labdarúgás a sport­történészeket is, akik éppen az olimpia idején álltak elő új fel­tevésükkel, hogy nem a múlt század Angliája, hanem a XV—XVI. század Itáliája volt a futball őshazája. Levéltári s egyéb kutatásokból derült volna ki, hogy a városállamok vásár­terein, fakerítéssel körülvett pá­lyán 27-27 játékos sorakozott fel a némiképpen a mai rögbiin­dításhoz hasonló piramis alak­ban s egy órán át kergették a labdát hat bíró közreműködésé­vel. Boris Becker, aki először igen­csak félvállról vette Barcelo­nát, csak nem tudott az egyes­ben bizonyítani, visszakö­szöntek az utóbbi hetek forma­ingadozásai. Pedig állítólag szakított és ezért szakított Babs Feltus-szál, a szépséges, sötétbőrű színésznővel, aki nyilvános sírógörcsöt kapott Monacóban, azt zokogva, hogy Borisnak nincs ideje rá. Becker meglehetősen lírai múlttal szakított: „Babs eddigi életem egy része lett...” Azután prózai kiegészítést fűzött hozzá: „Egy ilyen szoros kapcsolat nem az én világom!” Becker tehát ismét szabad, bizonyít­hat a magánéletben és a sala­kon... A himnusz-rejtély Nemcsak a magyar tévénézők és rádióhallgatók értet­lenkednek, hogy nem ismerik fel nemzeti himnuszukat, hanem így van ez sok más országban is. A hamburgi Welt olvasólevelek tömegét kapta, miszerint megpró­bálták a győzelem után maguk is énekelni a himnuszt, de az nem ment a felcsendülő zenére. A lap utánajárt a rejtélynek: az olimpiai előírások szerint egy-egy him­nuszt legfeljebb hatvan másodpercig játszhatnak, így a legtöbbet „átszerkesztették” a jellegzetes motívumok­kal s ezek, az érdekelt országok által is jóváhagyott dallamok hangzanak fel a magnószalagokról. Csak azt kívánhattuk magunknak, minél többször halljuk Bar­celonából az akár kissé szokatlan himnuszt.

Next

/
Thumbnails
Contents