Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-04-05 / 157. szám
ÍRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP SZÜLETÉSNAP 1992. július 4-5., szombat-vasárnap „Nagyanyám a Bibliát forgatta, nagyapám Marxot s a Kommunista Kiáltványt...” Dér Endre világa „Békéscsaba I. kerületének — a híres munkásnegyed, Jamina kivételével a legszegényebbnek — legszélső házikójában születtem, 1922. július 7-én. Édesanyám mondja: egyetlen gyereke világrajövetelekor se szenvedett oly sokat, mint épp azon a júliusi napon...” — Kezdi Dér Endre Az én világom című elbeszélését. Minden életrajznál, lexikoncikknél és irodalomtörténetnél hasznosabb ez a rövid-lélegzetű prózai mű, mert egyszerűen, őszintén és szívhez szólóan mesél benne az író gyermekkoráról és családjáról. S olyan szeretettel, például „kedves arcú, őszesbama anyóka”- nagymamájáról, aki szívesen forgatta az evangélikus csabai tótok énekeskönyvét, csendes, hallgatag nagyapjáról, aki „a földmunkásság mellett a tetőfedő, nádverő mesterséget is elsajátította, ugyancsak szívesen vállalta a családért az áldozatos életet”, s aki neves szocialista földmunkásvezérré vált Békésben. Régi szoc-dem családban született Dér Endre, apja vöröskatona volt. Biharzsadány- ban nevelkedett, Sopronban teológus, majd visszakerült a Viharsarokba. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején az irodalom és a közélet meghatározó alakja volt Békéscsabán. 1950 nyarán nagy tüdőműtéten esett át. Kezdetben verseket írt, első kötete 1944-ben jelent meg, Mutatkozzál be nekem egészen címmel. Több mint tízéves hallgatás következett, az alkotókedvnél valószínűleg erősebbnek bizonyult betegsége. 1953 nyarán hívták írótársai Szegedre, ősszel költözött át a Tisza-parti városba. 1956ban József Attila-díjat kapott Az első próba című kisregényéért, a Tiszatáj felelős szerkesztője volt és a szegedi írócsoport titkára. Dér Endre neve és munkássága nem csak származása miatt kötődik szorosan Békéscsabához, alkotásait nem véletlenül érzi magáénak ez a város. A hetvenes években a Békéscsabán megjelenő Új Aurora irodalmi és művészeti folyóirat köré csoportosult írók egyik vezető egyénisége, számos kisregénye, elbeszélésgyűjteménye, kritikája, újságcikke jelent meg. Ütóbbi kötetei közül a Tornádó és a Mi pulóveresek különösen népszerűek. A vázlatos Dér Endre-port- réhoz természetesen hozzátartozik az is, hogy a Békés megyei független („kicsit nemzeti parasztpárti”) lapban megjelent ’56-os vezércikke miatt (Fiatalok címmel) később elég sok baja, kellemetlensége volt az írónak. Dér Endre az alföldi parasztság küzdelmes életének, nehéz munkájának jó ismerőjeként, jellegzetes mesélőként írta be nevét a magyar irodalomba. Csabai szlovák származása, bensőséges családi háttere, mozgalmi tapasztalatai és a viharos történelmi idők gazdag témaforrásnak bizonyultak, amellyel szerencsésen ötvöződött emberségre és lelkiismeretességre épülő tehetsége. Dér Endre hetvenéves. Azon kevés magyar művészek közé tartozik, akik maradandó értékeket teremtve színesítették kultúránkat, és akiket itthon, szülőföldjükön és még életükben tisztelet és elismerés övezett. Boldog születésnapot! Niedzielsky Katalin ,Miért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis! FOTO: FABIAN ISTVÁN ekem semmim se volt, amikor a férjemhez kerültem, 1921. óta élek itt a faluban. Mindig dolgoztam, nem mertem senkinek véteni. Az esküvőnk után hat héttel idejött a sógornőm; károgott: —Az nem asszony, akinek semmije nincs! —Bizony, fiam, ennek semmije nincs—felelte rá az anyósom. Télen ott ültünk a kemence mellett, a férjem csutorázott, az anyósom rám lett mérges: — Vidd el, fiam, ezt a háztól, még addig enni se tudok... —Bizony, anyám, ez addig itt lesz, amíg én itt leszek! Kimentem, sírtam. Nap mint nap gorombáskodott az anyósom. A sógornőm állandóan járt a nyakunkra, és akkor az anyósom engem elzavart. Okét fogadta be ebbe a házba. Mi albérletben laktunk, ott született meg a kislányom. Tessék elképzelni, hogy amikor meglátogatott-bennünket az anyósom, a fiának hozott enni, de nekem nem. Egy hónapos korában meghalt a kislányom, de az anyósom akkor ránk se nézett. A többi asszonyok, akik ott voltak, azok látták, mennyire megrendített engem a kislányom halála. Én egész nap nem ettem, akik ott voltak virrasztani, ők látták. A szomszédok nagyon jók voltak, nagyon aranyosak voltak. Na, majd egyszer csak megverte az anyósomat a menye (az én sógornőm ), akkor aztán visszahívott bennünket az anyósom. Nem akartam, de az uram erőszakoskodott. Mikor visszajöttünk, újra teherben voltam, mert én nagyon szerettem a gyereket (habár talán nem nagyon akartam, tudtam, milyen az anyósom). Én nem láttam soha egy fillért se a házban. Úgy számolta ki nekem az anyósom. Na, mikor már a kilencedik hónapban voltam, szépen mondtam a férjemnek: — Te tata, én már nem megyek ki a földre, ha valami elér, mit csinálsz velem? Én itthon a kertben kapálok majd. Meg is egyeztünk. Fölköltöttem hajnalban a férjem, elkészítettem a kosztat, fölágyaztam, kitakarítottam, gondoltam, megyek nemsokára a kertbe. De még azért a konyhában előkészítettem a mosáshoz. —Ereggy már ki, a fene egyen meg! —Hát, édesanyám, nem látok még, mikor ki költ menni, úgyis kimegyek, mosáshoz készültem elő. Kimentem, dolgozok, egyszer látom, megy a templomba, látom, jön vissza, látom, süti a tojást, füstöl a kémény. De még azt se mondta, te bolond, gyere, egyél. Kimentem a kiskonyhába, vágtam kenyeret, megpaprikáztam, megsóztam, és sírva kimentem tovább kapálni. Egyszer látom, megint füstöl a kémény, elharangozzák a delet, begyüvök, rántja a mama a csirkét, nem gondoltam, hogy abból se kapok. Fújják a két órát, bizony nem kaptam. A mama feküdt a díványon. Aludt. Vágtam egy szelet kenyeret, megcukroztam és visszamentem a kertbe. Estére krumplipaprikást főztem. Megterítettem kettőnknek. —Hát a harmadik tányér hol az istenbe van ?! — Tata!... — kezdtem volna mondani —> jobb étele van az anyádnak! De nem hallgatott rám, ment. behívta az anyját. Akkor odatettem a harmadik tányért. Mosogatok, s mondom: — Te, tata. a szomszédban van finom házi szalonna, adjatok pénzt. Nem szólt semmit, kiment, egy idő múlva bejött, hozott pénzt, két kiló szalonára valót. Odaadja nekem. ■ Este volt, mindenki a munkából jött, sokan voltak a boltban. Egyszer csak meglátom, így áll a lába megfeszülve keresztben, s néz be a boltba. Nagyon megijedtem. A tekintetéből gyűlölet sütött. Biztosan az anyósom beszélte megint tele a fejit — gondoltam magamban. — Nincsen házi szalonna — mondta a kiszolgáló.—Akkor adjon húsz dekát. Sándor bácsi! Kint az utcán az áram előtt kellett mennem. O jött utánam. Mikor beérünk, bezárta a kaput és a zsebibe tette a kulcsot. — Édes fiam. tatukám, jóságos istenre kérlek, nehogy bánts! Nem vétettem én az édesanyád ellen, kérdezd csak meg tőle. semmit nem mondtam néki!—Egyiket a másik után.de ütött, ahol ért. De üt, de üt.s könyörgök:—Édes fiam, ne bánts, még valami baj lehet... — És amikor én odavágódtam a földhöz, tizenötöt vagy húszat kaptam, amíg a lépcsőhöz értünk. De hogy mért nem szóltam a szomszédoknak, nem tudom. Egy nagyon nagyot Dér Endre: Elszántan nyomódtam, három napra meglett a gyerekem, halva, négy kiló húsz dekás volt. Nem jelentettem semmit. Tűrtem. Akkor jött a Józsim. Szép nagy gyerek volt. Nemsokára megint terhes voltam. A férjem följárt a padlásra kolbászt enni. Már nagyon fogyott. Tél volt. Elhívták egyszer fuvarba. Nem akart menni.—Nem lesz úgy jó, ha maradszt—mondtam néki. Reggel elment. A jószágokat mindet elláttam, hogy rend legyen mire az uram hazajön. Hazaér, de az anyósomnak volt igen szép nagy paradicsompaprikája, éltévé, négy. Kettőt meghagytam a férjemnek, kettő maradt az anyósomnál. A nagyobbik gyerekem akkor tüdőgyulladásos nagy be te g volt. Mindig mondta az orvos, levegőváltozás, meg jó koszt kell neki. De a gyereknek nem kellett más, csak a paprika. —Na jól van — mondtam—, ez apókádé, neki kell. — De a gyerek csak nem tudott elaludni, annyira kívánta a paprikát. Késő este tért csak haza a férjem. —Mért jöttél haza ilyen sokára? Már nagyon vártunk... —Ha még egyszer beleavatkozol, hogy én menjek el, hát...— Leült a férjem, nem is beszélt többet, nem nagy beszédű volt soha — Öszol, fiam, egy kis zsíros kenyeret, van hozzá paprika — mondtam neki és elétettem a zsíros kenyeret meg a két paradicsompaprikát. A kisebbik fiú lefeküdt már, de a nagyobb odaült az asztalhoz és nézi az apját, hogyan eszik. —Apa, adjon egy kis paprikát, éhes vagyok. Erre levágott a férjem egy kis darabot. —Nesze, egyen meg a fene, kinézed a számból. —De azért elévágta a kis darabkát. Még kért a gyerek, a férjem még mérgesebben odavágott egy pici darabkát. Én akkor visszavágtam a férjem elé: — Nesze, edd meg mind, ha már ettől a nagyon beteg gyerekedtől sajnáltad! Erre fölugrott és rugdosott, az anyja nem mondta, hogy ne bántson. Kitántorogtam a középső szobába. Kis tejet ivott még a tata, anyósom este behozta a vacsorát, amit főzött, de nekem nem adta. —Köll ez a kis krumpli, fiam? —Nem! Akkor már elment, lefeküdt a gyerek. Én pedig vergődtem a koraszülésemmel, reggelre vértócsában feküdtem. —Édesanyám, legyen szíves, tegye az ágy alá a lavórt, annyira vérzek.—De nem hívott orvost. Szomjaztam is. Ott volt a kancsó az asztalon, szóltam a kisebbik, fiamnak: —-Légy szíves, kisfiam, adjál vizet. —Apuka, legyen szíves, adja le a kancsót, nem érem el. —De a férjem „nem hallotta meg” a gyereket... —Menj el, fiam, oda a kúthoz, onnan hozzál vizet. Elment a kisgyerek. Anyósom elment a piacra. Na, vasárnap, amikor már föl bírtam kelni (csütörtökön ment el a gyerek) odaraktam mindent a főzéshez. Látom ám, hozza a férjem a szőlőt. — Nem kell nékem szőlő, semmi nem kell, egy kis szeretet kellett volna, de nem adtatok. ementem a kisszobába. magamra zártam az ajtót és kimostam a véres holmikat. — Kisfiam, szóljál apádnak. — Rögtön jött. Úgy röszkettem, éreztem, már semmihez nem tesz erőm. A tele volt vörös vízzel.—Ha van istened, hát kiviszed. Nem látod, mennyire odavagyok, miért kínzol? Kivitte. S újra jött friss vízzel, megnézte van-e szennyes víz a lavórban. így telt el a vasárnap. Nem is ebédeltem. Akkor már négy napja nem ettem. Tíz nap múlva pedig aratni mentünk. Én elmentem anyáméklioz. — Édesanyám, legyen szíves, engedje el az öcsémet. Az a B vödör már rengeteg vér annyira kimart.—Kérdezi az anyám, hová küldje az öcsémet. —Ide a földre csak. Kijött. Hát mikor hazaérünk, volt cserekenyér. Elrohannám érte, az öcsémnek pedig mondtam:—Maradjál itthon, hozzál kis tejet. — Mert az anyós semmit nem készített. Reggel átmentem a boltba cukorért. —Na, Veronka.jó vacsora volt, ugye? — nevetett göcögve a boltos. —Tejet ittunk meg kenyeret ettünk hozzá—mondtam néki. — Ugyan, ne mondja, rétest sütött az anyósa, meg rántott csirke volt. — így is volt. De nekem örülnöm kellett, ha kapok enni, holott annyit dolgoztam, mint egy hülye baromállat. Búcsú volt Kübekházán. Én kübeki vagyok. Ott ismertem meg a férjemet. A sógornőm az urával (az uramnak a bátyja) eljöttek hozzám, elhozták a férjemet. Elmentünk a templomba, aztán benéztünk az istállóba a lovakhoz, majd segítettem a konyhán anyámnak. Következő vasárnap már jöttek megkérni. Jött a mama is, ez már eljegyzés volt, én kendőt adtam, ez volt az újasszonykendő. No aztán egykettőre ott volt a kukoricatörés, nagy munka a földeken, éjszaka meg varrtam a stafíromat. Tizennyolc éves voltam. Hajnalonta kerékpáron elrohant a férjem, hogy mi van? Akkor pillanatnyilag nem szerettem, de a sógornőm azt mondta: „Ez egy jó gyerek. Ne rontsd el a szerencsédet!" 1 z anyósom húsz évig rúgott-vágott, két évig meg úgy voltam vele, hogy dolgoztam rá. Kihasigatta az ágyneműt, amivel takarózott. Mindennap lehúztam ______az ágyneműt, amiben feküdt. Sokszor eszembe jutott, a hogyan mondta: , Addig nem bír még enni sem, amíg én ott vagyok". De sokszor mondta! Volt, amikor kilökött az anyósom, de hát én nem akartam elvált asszony lenni. Akkor meg egyenesen kiutasított, amikor a fél szemére vak anyámat beengedtem a házba. .Mér’ engedte be azt a félszemű anyját?!” -—mondta. Mit tesz isten, neki is kifolyt a szeme. —Hogy áll az idő?—kérdezi. Mondom: —Három óra.—Azt mondja: —Képzeld, egyik percről a másikra eltűnt a virág áfáiról. Nem látom. —Majd fölhúzom a redőnyt. —Nem látom. —Nem? —Nem. Délben még látott. így volt másfél évig. Úgyhogy etettem, biliztettem. Ettőlfogva, hogy ő megvakult, ha húszszor jöttem be, húszszor mondta : —Bocsáss meg, az ég szerelmére! Ha nem mondtam rá semmit, kétségbeesett. Tíz perc múlva jöttem be, újra mondta. Csak a fél házat íratta a férjemre, ami az övé volt. Amikor az anyósom ágyba esett (állandóan az a nehéz szag, fölfordult a gyomrom, amikor takarítottam utána), akkor azt mondta a férjem, rám íratja a fele házat, ha meghal az anyja. Egyszer szóltam, amikor ment a tanácsházára: —Nekem is el kell mennem? —Majd ha megérdemled—szólt vissza a férjem. Majd egy alkalommal, hiszen annyi mindent lát meg hall az ember, mondom a férjemnek: —Hát, tata, látod a Kovácsáéval is hogy bánik a menye, én is csak kegyelemből vagyok, hiába dolgozok, semmi se az enyém... Ötvenévi házasság után meghalt a férjem, elütötte az autó, a ház pedig a fiaimé lett. — Aranyos asszonyom, magáé pedig az élvezet — mondta a bíróféle, aki előtt voltunk a hagyatéki tárgyalás ügyében. — Asszonyom, nagyon kérem, erről ne mondjon le soha, mert százezrek vannak, akik hajlék nélkül vannak. Látom, a menyeimnek fáj, amiért ragaszkodók a hajlékomhoz, de hát mondtam nékik, az unokák mindig nálam lakhatnak. Én pedig varrók, hajnalban kelek, mint régen, a kertet is rendben tudom még tartani, de azért fölkészültem én a halálra is. Hetvennyolc éves vagyok, a saját lábamon állok, talpon állva szeretném fogadni a halált...
