Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-29 / 178. szám

1992. július 29., szerda j HAZAI TÜKÖR Horror a disznóólban, avagy drakula szelleme Szanazugban is él Olvasóink írják Szemét ügy... Már a kukák is válogatósak. Nem mindegy, ki tölti meg tartalmu­kat, s honnan jön a szemét. A betonnal elkerített négy szemetes „tátott szájjal” várja a betevőt. Egyébként könnyen kezelhető. Magántulajdon... A társasház lakói használják, használhatják csak. Pár méterrel arrébb árválkodik még egy. Senkié, tehát a mindenki szemetese. Tanácsi, azaz önkormányzati lakások bérlői vehetik igénybe. Olyan is... Fél könyökkel meg kell támasztani, hogy mellé ne ömöljön a szemetesvödör tartalma. Az „enyém, tied, övé...” mindenáron való érvényesítése helyett szelektálni kellene a hulladékot a szállításig! A külhonban megszokott módszer szerint. Környezetünk védelméért ennyit igazán megtehetnénk... Aranyi Erzsébet, Békéscsaba Örömhír... Nem mindennapi éleményben volt része annak a pár száz érdek­lődőnek, aki hétfőn este ellátogatott az evangélikus templomba. A templom csendjét vidám fiatalok éneke verte föl, az itt megszo­kottól hangosabb zene kíséretében. Gondosan összeállított műsorunk mindenkihez szólt. De legin­kább a fiatalok szívét-lelkét akarták megérinteni vele. Hisz nem más, mint a Magyar Continental Singers látogatott el Békéscsa­bára. Most harmadszor. Jézust dicsérték, a Biblia egyes részeit zenével, gyönyörű dalaikkal kifejezve. A hatás nem maradt el... Kár, hogy kevés volt a propagandája, mint az ifjúsági ház által szervezett „transzcendentális meditációnak” is. Pedig a testi­lelki egészségünk egyaránt fontos. S a szeretet is... Mert... ,A szeretet — Pál apostol szerint — bosszútűrő, kegyes, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal, mindent felfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr!” Aranyi Erzsébet, Békéscsaba • • Ünnepi hangverseny Bibliatábor „Kelet-Európa Krisztusért” címmel egyhetes angol bib­liatábort nyitottak hétfőn Hódmezővásárhelyen. A dél­alföldi város önkormányzata és a helyi Bethlen Gábor Gimnázium szervezte talál­kozón százhatvanöten — tíz­től hatvanegynéhány éves korúak — ismerkednek skót és ír misszionáriusok, vala­mint helybéli előadók segít­ségével a Bibliával. Az or­szág különböző vidékeiről érkezett hallgatóság a min­den vallási felekezet számá­ra nyitott bibliatáborban kö­zös áhítatokon, énekléseken, előadásokon, másrészt élet­kor és nyelvtudás szerinti csoportos foglalkozásokon angol nyelvtudását is gyara­píthatja. A programban sze­repel sport és szabadfoglal­kozás is. A tábor a hét végén kulturális műsorral, és a vá­ros főterén tartott nyilvános imával ért véget. Szép, nyári este volt. Szél se lebbent, ág se rezzent, tiszta fénnyel hunyorogtak a csilla­gok, s a nézők — varázslatra várva — megtöltötték a Dóm teret. Wassermann—Dórin— Leigh: La Mancha lovagja cí­mű zenés játékának bemutató­jával elkezdődött az idei sze­zon a Szegedi Szabadtéri Játé­kokon. Bizonyára örökké emlékezetes nap marad július 12-e annak a szanazugi gazdának, aki ezen az éjszakán fület szenvedtető visí­tást hallván kirohant a disznóól­ba. Mikorkinyitottaazajtót látta, hogy kedvenc sertése, a csula fjilű Mazsola, vértócsában az utolsókat rúgva fekszik a beto­non. A jobb sorsra érdemes házi­állatnak tehát volt oka bőven, operába ugyan nem illő, de tisz­tes vidéki viszonyok között mu­zikális élményt jelentő hangját kiereszteni. Ugyanis a magyar ember számára sokat jelentő sonkáit, karaját, sőt még a hasa szalonnáját is brutális módon át- szuikálták. A gazda mikor látta, hogy sem elsősegély, sem pedig korházi kezelés nem segíthet a szegény jószágon, kényszervá­gásban részesítette. így a szeren­csétlen szilveszteri vacsorajelölt már most feldolgozásra került Természetesen a rendőrség még Bizalmi viszony van a sze­gedi színházcsinálók és a min­denkori nézők között. Mintha kölcsönös fogadalmat tettek volna: a Fogadalmi templom előtt csak biztos sikert ígérő „miséket” celebrálhatnak Thália papjai, s a nézők, ennek tudatában, évről évre el is za­rándokolnak a Tisza-parti kegyhelyre. Fontos tehát a da­aznap a helyszínre érkezett és megkezdte a nyomozást az állat- szomorító tettes vagy tettelek után. Másnap reggel rábukkan­tak egy Szanazugban nyaraló ba­ráti társaságra, amelynek vezére­gyénisége a börtönből két napja szabaduló és többszörösen bün- tetettJ.R. Mintanyomozás meg­állapította. J. R. egy hegyes föld­fúróval rontott a békésen szen­dergő sertés életére. Mivel a megboldogult bőrét szövetek és nem svéd acél tartotta össze, a gyilkos fegyvernek sikerült tel­jesítenie rendeltetési célját A vizsgálat alatt szintén megállapí­tották, hogy a kontárhentes és társai nem csak jóhiszemű kol­bászalapanyagok horrorfilmbe illő fizikai megsemmisítésével foglalkoznak. Valami újjal, vala­mi különlegessel is megpróbál­koztak. Történetesen a ku­tyasütéssel. A hűséges házőrzőt előbb elpusztították, majd lassú rab kiválasztása, s a La Man­cha lovagja a jó választások sorába tartozik. Immár két év­tizede, hogy a különböző ma­gyar társulatok előadják az inkvizíció börtönében színhá­zat játszó Cervantes történe­tét. (A hetvesen évek elején láttam először a darabot Dar­vas Ivánnal a címszerepben, s ő akkor olyan magasra állította a mércét, hogy azóta se tudták megközelíteni a teljesítmé­nyét. Természetesen a hajdani siker csöppet sem csorbítja a későbbi bemutatók, így a sze­gedi előadás értékeit.) „Bármerről fújjon a szél, hív már a győzelmes cél.” Legalább színpadon szeret­nénk látni a példát, hogy kerge légáramlatok idején sem hiá­bavaló a küzdelem, ha „az er­kölcs a legszentebb cél”. Sze­gény, jó bolond. Kedves Bús­képű lovag! Lelkünk tisztáb­bik fele. Te is csak álmaid vilá­gában tudtál győzedelmesked­ni, a mindennapok csatái ránk maradtak. Hidd el, itt is leg­alább olyan keserves a küzde­tűzön ropogósra sütötték. Az, hogy ezt követően étkezési célra is felhasználták volna, nem derült ki. A kihallgatáson J. R. unaloműzésnek nevezte tettét. Az persze elgondolkodtató, hogy ha minden ember ilyesféle tettekkel űzné el az unalmát, ki­pusztulna az állatvilág. A törté­nelem során egyébként a havas­alföldi vajda, Dracula gróf hes- segette el hasonló módon feje fölül az unalom felhőit. Persze még azt is megfigyelhetjük, hogy az illető „úriemberek” a „vadászat” könnyebb módját választották. Egy felbőszült vad­kannal vagy egy éhes farkassal való küzdelem bizonyára fordí­tott eredményt hozott volna. A tettesek felelősségre vonása re­mélhetőleg megnyugvást jelent majd a meggyilkolt sertés felte­hetően bolyongó lelkének is. SusánszkiImre lem, mint az általad megvívott szélmalomharcban. Mondd, ugy-e nekünk nem reményte­len? Iglódi István, a szegedi elő­adás rendezője láthatóan ügyelt arra, nehogy érzelgős le­gyen a produkció. Igyekezeté­ben inkább tompítani próbálta a darab által kínált érzelmességet is, akár a vásári komédiások harsányabb játékstílusából is kölcsönözve. Színészei, s köz­tük is Haumann Péter, Sáfár Mónika és Méhes László, a há­rom főszereplő, ezért inkább énekükkel adtak maradandó él­ményt Ezen az esten a zene, s a Molnár László vezényelte zene­kar produkciója volt az előadás csúcspontja. A büfések jogos bánatára megszakítás nélkül zajlott az előadás. Bő két órán át kicsit töménynek tűnt a dolog. Meg aztán a színházi estékhez a szünet hangulata is éppen úgy hozzátartozik, mint ahogy az előadás végén még szívesen felidézünk egy-egy jelenetet. Vagy hazafelé menet is a fülünkbe cseng Dong Quijote dala: ...ki előre néz, annak bár­milyen göröngyös útja van, nem lesz nehéz. Andódy Tibor Nagyon nehéz a mai életkörül­mények között közösségi összefogásra, egy-egy nagyobb rendezvényre mozgósítani az embereket. Csorváson azonban úgy tűnik ez egyre gyakrabban sikerül. Ünnepélyes kéretek kö­zött emlékezett meg a falu la­kossága tavasszal az olvasó egylet 100. és a dalegylet 90. megalakulási évfordulójáról. A napokban a Csorvási Fúvósze­nekar ünnepelte hászéves fenn­állását Ebből az alkalomból a közös­ségi házban kiállítást rendeztek. Kiállításra került a fúvószene­kar alapítójának, Koter István karnagynak a trombitája és szá­mos tárgyi emlék. Az általános iskola udvarán pedig a fúvósze­nekar és a majourette csoport mutatkozott be. Ebből az alka­lomból Szilágyi Menyhért pol­gármester tartott rövid vissza­emlékezést, s idézte fel a húsz évvel ezelőtt történteket. Az ün­nepségen részt vett Pajzs Gábor őrnagy, karmester, az országos tűzoltó-parancsnokság vezető­je. A csorvásiak közel félezren jelentek meg az ünnepi hang­versenyen, s hallgatták meg az ifjú és az egykori zenekar tagjai­nak előadását A közel két és fél óra hosszás műsor színvonalas látni- és hallanivalóval lepte meg a résztvevőket. Az ese­mény jó bizonyítéka annak, hogy a mai rohanó világban, ha a közösség szívét melengető do­logról van szó, akkor a résztve­vők sem maradnak távol. P.J. A vágyam nem elérhető... Sancho: Haumann Péter, Don Quijote: Méhes László, Dulcinea: Sáfár Mónika fotó: kan yó Béla Szegedi Szabadtéri Játékok Győzedelmeskedett a Búsképű lovag Bónus István: Kistarcsai emlékek 9. Ugyancsak Sóstóparton Na- gyéknál, ahol négy, igen vallá­sos nőszemély lakott és az agitá­lok jöttére bezárták az ajtót: az önkéntes meggyőzők betörtek szabályosan. A legöregebb asszony, a nyolcvannégy éves igen beteg nagymama feltérdelt az ágyon és imádkozni kezdett. „Ne imádkozzon: káromkod­jon ! ”—ordítoztak a martalócok és lesöpörték az asztalon lévő edényeket. „Itt most nem étkez­nek, hanem fontosabb dolgok mennek végbe. Jöjjönek, írják csak alá széf jen a belépési nyilat­kozatot!” Mit tehettek szegény árva asszonyok: aláírták. A pusztaszéli Kiss Ferencet, aki szintén vonakodott aláírni a belépést: beültették az autóba, el­vitték 15-20 kilométerre. Jól el­verték és otthagyták. Másnap megint jelentkeztek a tanyájában a belépési nyilatkozattal. Mit te­hetett mást: ő is aláírta. A megfé­lemlítésen túlmenően más, „fi­nomabb” lélektani hatást is pró­báltak gyakorolni a vonakodók- ra. Leginkább tekintélyes gaz­dákra hivatkoztak, hogy lám, már az is aláírta. Nincs itt mese, alá kell írni, mert itt ezután atéesz nélkül nem lehet élni. A mi környékünkön az ilyen „finomabb” lélektani hatások­nak nem dőltek be az emberek. Főleg nem akkor, amikor Rerrié- nyik Sándor: Ahogy lehet című versét kezdtem terjeszteni kö­zöttük. Ez a vers az erdélyi el­nyomatás idején született az első világháború után, de jól illett a mai idők, a parasztok elnyoma­tására is. Csupán egy-két sorát idézem: „...amit hagynak egyre kevesebb, hát vesd meg lábad ott ahol megállhatsz. S azt védd, azt atalpalatnyi helyet...” Ugyancsak legépeltem és osztogattam a szomszédoknak, ismerősöknek Villon versét: Ballada a kalózok szeretőjéről címűt. Ezt a verset a kitűnő Fa- ludy György költőnk fordította, illetve költötte át. Ebben annyi erő, reménység, bizakodás van, hogy rögtön fellelkesült, aki elolvasta. Arról szól ez a vers, hogy a kalózok szeretője benn­reked egy városban és elszegő­dik a kikötői szállóba pincér­lánynak. Hamarosan rájön, hogy az úgynevezett becsületes polgá­rok sokkal aljasabbak, gono­szabbak, mint a kalózok. Ezek őt megalázzák, eszköznek nézik, megbecstelenítik, de mindent kénytelen eltűrni szótlanul. Vi­szont a szenvedések közepette mindig a hajóra gondol, amely egyszer csak jön majd megsza­badítani őt a szenvedésektől. Jön majd: nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával! És a végén a versben csakúgy an jön a szabadító kalóz­hajó és igazságot szolgáltat a ka­pitány. Mi is vártuk, hogy a szabad világ majd csak megsokallja és tesz valamit értünk. Remény­kedtünk... Emlékszem, hogy amikor úton-útfélen találkoz­tunk, csak egy-két szót váltot­tunk. Csak annyit, hogy: „Nahát, ezek mit véghez nem visznek velünk!” Aztán gyorsan hozzá­tettük: „De nem baj, majd jön a hajó egyszer!” Már napok óta járkáltak hoz­zánk az agitálok és nem tűrhet­ték, hogy nem bírnak velem, ezért egyik napon „erősítéssel” érkeztek. Egy teherautó tele volt „fogdmegekkel”. Ezek kint ma­radtak a ház előtt. Bejött viszont maga a gyopárhalmi párttitkár meg egy orosházi munkásőr. Ezek kegyetlenül ordítozni kezdtek, hogy én egy ötvenhatos ellenforradalmár vagyok. Én szavaltam a szovjetek ellen. „Most ezért a téttyiért alánja nekünk!” így mondta ez a buta Hován nevű párttitkár, hogy „téttyiért”. Ezen külön feldühö- södtem és határozottan kijelen­tettem, hogy nem írom alá. Ért­sék meg, hogy nem írom alá! Nekem olyanok a körülménye­im, hogy képtelen vagyok a té- eszbe járni dolgozni, mert édes­apámra is gondot kell viselni. „Nem írja alá! Akkor majd más­képp beszélünk!” — ordította Hován és intett a „fogdmegek- nek”, hogy jöjjenek és tegyenek az autóba. Mindenre el voltam szánva, de csodák csodája: egyetlen ember se jött le az autó­ról. Ekkor Hován kiment és dis- kurált velük egy darabig, utána elrobogtak. Mikor leszállt az este, vártam, hogy visszajönnek értem. Egész éjjel nem tudtam aludni. De sem­mi sem történt. Többé nem is jöttek hozzánk. Később tudtam meg, hogy a „fogdmegek” vala­mennyien téglagyári KISZ-es fi­atalok voltak, akik ismertek en­gem és nem jöttek be értem, hogy elvigyenek messzire és megverjenek. Felébredt bennük az emberség és megtagadták a parancsot. A helyszíni agitálás után akik még kimaradtak, azokat beidéz­ték a földhivatalba és ott próbál­koztak először szépszóval be­léptetni a népet. Ha ez sikertelen maradt, akkor vitték a „puhító szobába”. Ennek a hírét előre meghallottuk és édesapám kér­lelt, hogy lépjek be a téeszbe. Ne ellenkezzek, mert nagyon elbán­hatnak velem. Mi lesz ővele, ha nyomorékká vernek. Elhatároz­tam, hogy csak belépek hát. Amikor beidéztek a földhiva­talhoz, már teljes elhatározással mentem, de az első szobában, ahol a kezembe nyomták a föl­dem iratait: nem írtam még alá a nyilatkozatot. Kíváncsi voltam, milyen a „puhító szoba”. Ami­kor beléptem, talán négy paraszt meg egy öreg néni volt a szobá­ban. A parasztok térdeltek a sar­kokban és előttük ordítozott, győzködött egy-egy agitátor. Az öreg nén i ál 11 egy asztal előtt és az asztalnál ülő fiatal férfi letegezte és csúnyán szidta: „Az anyád istenit, hát mit gondolsz, hogy munkálod te meg azt a pár hold földedet! Ott esz meg a fene raj­ta! Nem lesz, aki megmunkálja! A téeszben nyugdíjat kapsz, meg háztájit, egyen meg a fene!” Az öreg néni nem hagyta ma­gát, ő is feleselt végig, derekasan, de látta, hogy hiába minden, és csak aláírta a belépési nyilatko­zatot. Utána én kerültem az asz­talhoz és már valami goromba­ságot akart szólni az illető, de mivel mondtam, hogy én belé­pek, erre olyan nyájas lett, mint­ha ivócimborám volna. Rögtön írta a papírt és én alápingáltam a nevemet. A másik szobában hivatalnok kislányok intézték a papírjain­kat. Az előttem álló öreg néni még ott is mondogatta ám: „Még a piszok szidott és letegezett! Pe­dig anyja lehetnék, a fene a pi­szokját!” Persze evvel már nem sokat törődtek. Fontos volt, hogy sikerüljön az „önkéntes” téeszesítés. Úgy látszik, a moszkvai jelszó lebegett előttük: „A cél szentesíti az eszközt! ” (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents