Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-25-26 / 175. szám
1992. július 25-26., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Szorító Mindennapi szobrászatunk Hol vannak azok a gyönyörű nyarak? Koncz Gábor: én „konzervatív” színész vagyok Szoborfaragó nép vagyunk. Már a honfoglalók lószerszámait, öltözékét, ékszereit és edényeit (gondoljunk a nagy- szentmiklósi kincs huszonhárom korsójára, szilkéjére, tálkájára) elborították az emberi, állati és természeti (növényi) domborműves ábrázolások; igaz, ezeket a díszítéseket még ötvösök, fémművesek, ékszerészek öntötték és kalapálták. De már a XI. századból (például Szent István király szarkofágján) feltűnnek a kőfaragás nyomai, a XII. században pedig Pécsett, a XIII. században Kolozsvárott és Csíksomlyón egyenesen kőfaragó műhelyek működnek; a XIV. században aztán bekövetkezik a csoda: a Kolozsvári testvérek, Márton és György 1373-ban készült Szent György lovagja kétségtelenül az első európai szabadtéri lovasszobor, s az ötvösségi és szobrászi mesterségbeli tudás e páratlanul finom ötvözetében Donatellót és Leonardót megelőző hitelességgel buzog fel a reneszánsz életerő, formaszépség és emberközpontúság. A középkor századain át ki- sebb-nagyobb színvonalingadozással (a történelmi kataklizmák, vereségek, nemzeti megingások, illetve föllobba- nások függvényében) megszakítás nélkül vezet az út Fad- rusz János Mátyás királyáig s a XX. századi magyar szobrászat Medgyessy Ferenctől Samu Gézáig ívelő megújulásáig. De az is hagyományként örökítődik napjainkig, hogy a tanult művészek munkásságával párhuzamosan folyamatos társadalmi igény övezi, sarkallja a laikus, falusi vagy városi naiv és népi szoborfaragó mesterek tehetségét is, hogy ott, ahol hiány mutatkozik s nincs kéznél „profi” művész, ők állítsanak faszobrot az oltárra, ők pótolják a kihullott faragott köveket a falakon, ők emeljenek síremléket a temetőkben vagy éppenséggel magát a tárgyat, mesterségük termékeit: a széket, az asztalt, a kaput, a sulykolót, a sótartót vagy az ekét avassák műtárggyá. így vált a festőasztalosok, ácsok, kőművesek, kovácsok, kádárok, bognárok művésziesen művelt, művészetté lelkesített mestersége a magyar művészet organizmusának szerves, elválaszthatatlan részévé, részesévé, rétegévé, s noha (társadalmilag s az esztétikai tudatosság tekintetében) egyre távolodott egymástól a tanult és a tanulatlan faragók művészete — egyre több érintkezési pont, átjátszás, áttűnés (és persze fogalomzavar) szövi át, köti egymáshoz, mossa azonos rendeltetések összefüggésrendszerévé a legkülönbözőbb rétegeket. Trianonnal éppen a szobrászati nyersanyagokban gazdag peremvidékek szakadtak le Magyarország testéről, ezért mind a hivatásos, mind a népi és naiv szobrászat jelenléte, jelentősége meggyengült, el- erőtlenedett a magyarországi összképben — az elszakított részeken viszont, különösen Erdélyben és a Felvidéken felerősödött. A népi szobrászat első országos kiállítására így csak tova 1974-ben került sor Debrecenben, s tizenhét év kihagyás után a kecskeméti Magyar Naiv Művészek Múzeuma folytatta a műfaj helyzetének a felmérését, amikor 1991-ben országos népi szobrászati pályázatot hirdetett, majd a zsűri által javasolt 43 alkotó 110 munkáját ki is állította. (Időközben a múzeum igazgatója s a magyar naiv művészet kitűnő szakértője, Bánszky Pál erdélyi és felvidéki mesterek munkáival egészítette ki a múzeum állandó anyagát, az alapkiállítást, amely ma már valóban az egész Kárpát-medence magyar naiv művészetére rálátást kínál.) A most, július 17-én megnyílt harmadik kiállítás megrendezésére Hajdúszoboszló vállalkozott, de ezt egy kéthetes népi szoborfaragó tábor előzte meg, hogy e művészeti ágazatra mindig jellemző közösségi) munkavégzés varázsát a ma már többnyire más társadalmi környezetből érkező s főleg nyugdíjas korú mű- vészkedőkre visszaoltsa. Banner Zoltán Lovas József (Diószeg) — sakkfiguráival Az ősi Mexikó kincsei A Néprajzi Múzeum Az ősi Mexikó kincsei címmel mutat be látogatóinak kiállítást, a kiállítás megnyitása Mexikó államelnökének magyarországi látogatásával esik egybe. A megnyitó 1992. július 27-én 16.30 órakor lesz a mexikói államelnök jelenlétében. A kiállítás, amelynek a budapesti Néprajzi Múzeum ad otthont, nemcsak az elődök művészi ízlését mutatja be, hanem az előttünk élt nemzedékek élményeit és világszemléletét is visszatükrözi. A kiállításra készült kiadvány pedig a kiállításon bemutatott mindennapos használati tárgyakra, vala- minfa mágikus és vallási célra készült alkotásokra emlékeztet, és bizonyságul szolgál arra, hogy Mexikó találkozik más civilizációkkal az emberiségnek ebben a sorsfordító korszakában. Egész életem, ha jó volt, azért volt jó, mert soha nem alkalmazkodtam ilovszky Béla Koncz Gáborról mindenki tudja, hogy a sportok, a vizek szerelmese. — Nekem azért kell a sport, hogy tudjak dolgozni, hogy jó legyen a közérzetem, hogy akkumulálódjam. Gyerekeimet is versenyszerűen sportoltatom, mert vallom a régi mondást: ép testben ép lélek. Ha az ember kondícióban tartja magát, más az állóképessége, más az akaratereje. Csak olyat sportoltam, amiben van játék, ami szórakoztat. —És a vadászat? — A vadászat azért kell, hogy egyedül lehessek, ugyanis magányosságomban jönnek a legjobb gondolatok. Tulajdonképpen nem azért csinálom, hogy vadat lőjek. Csodálatos az erdő éjszaka, s ezt csak az tudja, aki tapasztalta már varázsát. Soha nem szoktam unatkozni a lesen, ha nem jön vad — magamban játszom, rendezek vagy szöveget tanulok. — Egy időben rengeteget, filmezett, színházi elfoglaltsága a mai napig sem kevés. Viszont azon kevés színész közé tartozik, akinek szinkronhangjával nem találkozunk. — 15 éve nem vállalok szinkronizálást, mert nem tartom művészetnek, csak pénz- kereseti forrásnak, de annak sem túl jó. Ezenkívül nem látszik a szemem — pedig ezért lettem színész. A szinkron tulajdonképpen utánzás, és miért kéne nekem elfogadnom azt, ahogyan az a másik csinálja. Úgy érzem, megengedhetem magamnak, hogy semmi olyat ne csináljak, ami nekem nem tetszik. Egész életem, ha jó volt, azért volt jó, mert soha nem alkalmazkodtam. Viszont soha nem kellett lesütnöm senki előtt a szemem. Ez jó közérzetet ad. — Sokáig volt a Vígszínház tagja, legnagyobb sikerei oda fűzték. Most a Madách Színházban játszik. Mi volt a váltás oka? — Nagyon egy szerű. Tanárom, rendezőm, legjobb barátom, Várkonyi Zoltán meghalt, s úgy éreztem, hogy az a világ, ami utána kialakult, már nem az enyém. Adám Ottó hívására szerződtem a Madáchiba, ahol nagyon jól érzem magam. Játszhatok, rendezhetek. Borzasztó jó érzés olyan színházban dolgozni, ahol zsúfolt a nézőtér. —Miért nem láthatjuk mostanában új filmekben ? — Senki nem gondolta volna, hogy beszüntetik a filmgyártást. Nincs tv-film, történelmi film. Egyszerűen azért, mert nincs pénz. Ez katasztrofális helyzet. Azelőtt azt hitte az ember, hogy megy az idő, s majd öregkorára egyre kevesebb és jobb munkával, egyre jobban fog élni. Nem így történt. Az az igazság, hogy egyszerűen nem tudom fenntartani azt a környezetet, amiben azelőtt éltem. S ha nekem a legnagyobb szerelmemet, a dunakeszi telkemet, amit saját magam terveztem, el kell adnom — akkor nagy a baj. A görögök annak idején azt mondták, hogy ott, ahol a művészet és a sport haldoklik, az az ország halott. Szeretem, ha engem szeretnek. De ha nem szeretnek, én sem szeretem azt, aki engem nem szeret. Ez törvényszerű. És az ember szubjektív. Mondhatnak nekem bármit, engem az ideológia nem tud meggyőzni, csak a tettek. Nem érdekel, hogy ki a tv, a rádió elnöke, engem az érdekel, hogy a keresetem 50 %-át elviszik adóba, és ezért semmit sem kapok. Eltöltöttem a pályán több mint negyed évszázadot, becsületesen, töb- bé-kevésbé jó munkával. Rengeteget játszom, dolgozom, de nem tudom fenntartani azt, amire szükségem lenne. Nekem nincsenek nagy vágyaim, csak szeretném, hogy a barátaim akkor jöjjenek el hozzám, amikor akarnak, azt igyák-egyék, amit szeretnének, addig maradjanak, ameddig akarnak. — Nem hiányzik a filmezés? — Hát hogyne hiányozna. Az nem csak pénzkeresés volt, hanem igazi szenvedély. Hol vannak azok a gyönyörű nyarak, amikor úgy dolgozhattunk, hogy közben fizettek érte, úgy szórakoztunk, hogy nem vettük észre, hogy dolgozunk. S eközben jó munkák születtek. Ennek ma már vége. —Mi lehet ennek az oka? — Elsősorban abban látom az okot, hogy nem számítunk. Nem figyelnek ránk. Többet kellene talán a vezetőknek és a kormánynak színházba járni, hogy lássák, kik vannak a szakmában, miket játszunk. Hogy lássák, nem minden a vállalkozás. Ugyanis én nem lehetek vállakozó, mert én a színjátszáshoz értek. Úgy érzem, hogy ugyanolyan értékes tagja vagyok ennek az országnak, mint egy vállalkozó, jóllehet, pénzem nincs. És buliból sem mernék beszállni semmilyen üzletbe, mint azt nagyon sokan teszik. Én ezt nem tudom; én szeretem a munkámat becsületesen és lekiisme- retesen megcsinálni. Mindenféle politikától mentesen. —Lát-e megoldást? — Biztos, hogy meg fog változni ez az áldatlan állapot, de én most élek. Alkotó és fizikai képességeim erejében most vagyok. És engem ez zavar. — Vannak-e olyan szerepek, amelyek elmentek Ön mellett? — Én konzervatív színész vagyok. Azt hiszem, hogy nem kell belemagyarázni, nem kell, hogy mindenáron koncepciója legyen egy darabnak vagy egy szerepnek. A hagyományos színházat szeretem, amitől az angolok soha nem tértek el, márpedig ők az elsők a világon a színházcsinálás- ban. A Kakukkfészek rendezőjének, Kapás Dezsőnek Várkonyi a következőket rhondta: „Egy feltétellel adom neked a rendezés jogát, ha nem lesz koncepciód.” Hát mi jobbat lehet kitalálni, mint ami egyszer már világsiker lett? Az ilyet úgy kell eljátszani, ahogy van. Egyáltalán nem tartom rossznak, ha az a kritika éri az előadást, hogy nem játszottuk el csak a darabot. Muzslai Katalin Emanuelle örök! Marcela Sylvia Kristel lánya lehetne... 1973-ban történt: az „Emanuelle” bombaként robbant, és a film főszereplője, Sylvia Kristel egy csapásra a szexfilm egyes számú világsztárja lett. A bemutató után ugrásszerűen megnőtt a franciák utazási kedve, ugyanis nem akarták elhinni és saját szemükkel akarták látni, hogy szexfilmet mások is tudnak csinálni. A folytatás, a film további sorsa már ismert. S Emanuelle örök. Az osztrák televízió szombaton éjjelente már másodszor vetíti a rendkívül népszerű filmeket, sőt, új tévésorozatkészül, amelynek főszereplője, Marcela — a legfiatalabb Émanuelle — Sylvia Kristel lánya lehetne. Szinte hihetetlen, hogy már 19 év eltelt azóta, hogy Sylvia Kristel feltűnt. A zöld szemű és vörösesszőke holland szépség meztelenül a fonott székben. Azaz gyönggyel a nyakában. Háromszor játszotta Émanuelle-t, utána szívesen megszabadult volna a szereptől. Sosem sikerült... Az új sorozatot előszeretettel patronálja az erotika régi királynője, Sylvia Kristel. Talán azért is, mert az egy ik producer éppen a férje. A mostani főszereplő, Marcela is zöld szemű és a haja vörösesszőke. Kicsit spanyolos akcentusa csak fokozza vonzerejét — mondják a film készítői. Tökéletes keverék—tartják felfedezői. Ki ez a Marcela? Vezetéknevét hét lakat őrzi. Annyit lehet tudni, hogy Párizsban született, 20 éves, apja orosz—mexikói, anyja pedig kubai—jugoszláv származású. Közép- és Dél- Amerikában nevelkedett. Apja filmrendező, nagyapja Latin- Amerika egyik legismertebb producere, és Marcela már négyévesen játszott apja egyik filmjében. Édesanyja, aki orvos, valószínűleg más pályát akart lányának, ezért Angliába küldte tanulni. Egyelőre ennyit tudunk Mar- celaról, illetve még azt: alighanem sztár lesző is. N. K. Akkor és most: a régi és az új film főszereplője
