Békés Megyei Hírlap, 1992. július (47. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-13 / 164. szám

1992. július 13., hétfő

HAZAI TÜKÖR

{ÉKES MEGYEI HÍRLAP

Várjuk a mesét, a muzsikát

János vitéz a gyulai tószínpadon

Iluska szerepében Götz Anna

Visszhang

A Békés Megyei Hírlap 1992. június 16-ai (keddi) számában az 1. oldalon, központi helyen fényképes tudósítás jelent meg „ Lenin állott... Most (még) kőhalom” címmel a békéscsabai Lenin- emlékmű eltávolításával összefüggésben. A tudósítás teljes szövege a következő volt: ,,A helyszín, ahol a romhalmazt találhatják a békéscsabai Szabadság tér, a volt Lenin-szobor helye, ahová a II. világháborús emlékművet tervezik. A szobor elbontását végző kft. szerződésében szerepel a rom eltakarítása is. Sajnos, mindeddig ennek nem tettek eleget. Pedig a nyertes pályamű — Széri- Varga Géza alkotása — megérdemelné, hogy mielőbb méltó helyre kerüljön, hogy a kegyelet és a megemlékezés virágai borítsák a talapzatot.”

A tudósításban közöltek a BOMA Gmk. jó hírnevét sértő, valótlan tényállításokat tartalmazza, illetőleg egyes tényeket hamis színben tüntetnek fel. Erre figyelemmel a Ptk. 78. § (2) bekezdése alapján az alábbi helyreigazító közlemény közzétételét kérjük a korábbi tudósítással azonos módon és helyen, a lap I. oldalán.

1. A gazdasági munkaközösség nem a szobor, hanem az emlékmű elbontására vállalt szerződéses kötelezettséget s a cég társasági formája sem kft., hanem gmk.

2. Nem vitás, hogy a Békéscsabai Polgármesteri Hivatallal kötött szerződésben a rom eltakarításának kötelezettsége is szerepel. Ugyanakkor a teljességhez és az igazsághoz tartozik, hogy a betonalap elbontása és a törmelék elszállítása éppen a tudósításban is érintett Széri-Varga Gézával történt megállapodás szerint, az ő általa meghatározott ütemben történt. Ebből kifolyólag a munkálatokkal összefüggésben sem őt, sem pedig az általunk is nagyrabecsült alkotásának mielőbbi kiállítását semminemű sérelem nem érte.

3. A tudósításban szereplő fényképfelvételen látottak, valamint az ahhoz fűzött kommentár megtévesztőek, mert azt a látszatot keltik az olvasóban, hogy az általunk vállalt munkát félbehagyva az alapzatot felbontottuk és a keletkezett törmeléket parlagon hagytuk. A valóság ezzel szemben az, hogy a felvétel egy munkafolyamatnak térben és időben behatárolt fázisát rögzíti.

BOMA Gmk.

Pro Libertate Alapítvány

Mezőhegyesi

mérleg

Mezőhegyesen a közelmúltban rendezték meg az országos díjugrató bajnokságot. A nagyjelentőségű sportesemény házigazdája a mezőgazdasági kombinát és a helyi sportegyesület volt. Az előzményekhez tartozik, hogy áprilisban megalakult egy 10 fős szervezőbizottság. Dr. Sás Menyhértet, a kombinát állattenyésztési főágazatának igazgatóját a verseny után arra kértük, értékelje a bajnokság helyét, szerepét a kombinát és a város életében.

— A versenyen 105 ló vett részt 30 egyesületből — mondta dr. Sás Menyhért. — A pályára lépő lovasok száma 49 volt. Érkeztek versenyzők Budapestről, Debrecenből, Kaposvárról, Gödöllőről, Orosházáról és természetesen Mezőhegyesről. A bajnokságot az OTP, a Volántourist, a Szolnoki Cukorgyár és a Gyulai Tejporgyár szponzorálta. Nagy segítséget kaptunk a határőrségtől is. A négy nap alatt több mint két és fél ezer nézőnk volt.

— Tapasztalatom szerint e négy nap alatt az egész város a bajnokság lázában égett.

—Egy ilyen nagyszabású rendezvénynek nem csak a versenyeztetés a célja. Ilyenkor történik meg a lovak kipróbálása, értékesítése. A verseny ideje alatt Mezőhegyesen felvonult az ország legjobb sportló tenyészállo- mánya. No, és azt sem szabad elfelejteni, hogy megnőtt a városba látogatók száma. A Nonius Hotel és a Centrál étterem vendégeinek száma megsokszorozódott.

— Beszélik a városban, hogy még nagyobb lehetett volna az érdeklődés, ha a pályán egy kissé szolidabbak lettek volna az árak.

— Egy budapesti üzletember vásárolta meg a pályán való árusítás jogát 200 ezer Ft-ért. Ebből következik, hogy ő szabhatta meg az árakat is. Mindenesetre az ezzel kapcsolatos kritikákra érdemes odafigyelnünk. Annál is inkább, hiszen lónak, lovasnak, közönségnek egyaránt megfelelő körülményeket, azonosan jó lehetőségeket kívántunk biztosítani. A szakvezetők elégedettek voltak a szervezéssel, reméljük, hogy a vendégeink is jól érezték magukat. A kívánságom ennyi: viszontlátásra 1983-ban szintén Mezőhegyesen!

Ménesi György

Folytatás az 1. oldalról féle módon értelmezi, alakítja az utókor. '

Elhullt a virág, eliramlott az élet, a költő élete, de megmaradt a mű. S amikor elérkeztek az operettmuzsikás „boldog békeidők”, szinte törvényszerű volt a nagy ötlet, hogy Bakonyi Károly minisztériumi titkár librettót írjon Kukorica Jancsi kalandjaiból. Ismerős a történet, a daljátékhoz Kacsóh Pongrác szerzett zenét és Hel- tai Jenő írt verseket. 1904-ben, Fedák Sári és Medgyaszay Vilma főszereplésével. Kacsóh. Pongrác és Heltai Jenő mellől lekerült Bakonyi Károly neve a János vitéz címlapjáról. írva vagyon viszont, hogy „Bakonyi Károly szövegét Petőfi Sándor szellemében átdolgozta Bereczky Erzsébet, Gulyás Dénes éa Kemény Gábor”.

Fantasztikus, hogy a gyulai elődás még apró részleteiben is mennyire tükrözte napjaink hangulatát, feszültségeit. Kemény Árpád díszlete, amely részben Hieronymus Bosch pokolbeli szörnyeit idézte, csodásán illeszkedett a tószínpad környezetébe. A víz, a megvilágított fák, no meg a csillagos ég, szinte ráhangolt bennünket: várjuk a mesét, a muzsikát. (Milyen kár, hogy ebben a környezetben nem hangzott el a Kék tó, tiszta tó kezdetű opusa*)

Modem időket élünk, amikor nem frakkba öltözött karnagy vezényli a zenekart, hanem a rockritmusra hangszerelt zenét felvételről sugározzák a hangerősítők. A kon- zervmuzsika elhangzásakor nem lehet tévedni a zenészeknek, se az énekeseknek, legfeljebb a technika ördöge játszá- dozhat, s ha teheti, meg is teszi. És amíg a „nyitány” szólt, megjelent Bessenyei Ferenc, aki elszavalta a Színészdalt. Hej, Bessenyei Ferenc! De nagyon tud bánni a hangjával, szívével-lelkével, és főként a közönséggel. «

Ez a bemutató összeforrott Gulyás Dénes nevével. O rendezte az előadást, részt vett a szövegek „átigazításában”, s ami a legfőbb érdeme: a címszerep eléneklésével feliratkozott a zenés gyulai nyarak halhatatlanjai közé. A Götz Anna által megformált Iluská- val szép pár voltak, mintegy bizonyítva, hogy a szerelemben az ellentétek is vonzzák egymást. Az itt látott Jancsi aligha csak a hangjáért szereti Iluskát, sokkal inkább, mert hamvas, kívánatos teremtés, a haja színarany, és a patakban mos, mos reggel, este.

Papadimitriu Athina kitűnően érzi a rockos hangszere - lésű színház légkörét: ízig-vé- rig mai boszorkája telitalálat. Agárdy Gábor, a francia király szerepében, finom eleganciával tart mértéket a humorban, s teremt szívet melengető színházi pillanatokat. Mondanivalója van számunkra, együttérzéssel szól az emberről, s e hangra csak legjobb énünk élesztésével figyelhetünk. A szövegkönyvet átigazítok megkegyelmeztek a falu csőszének — Raksányi Gellért nagy örömére —, aki mint a birkanyájat szétugrató vén kópé teszi-veszi magát a színpadon. A franciás szépségű francia királylányt Kováts Adél alakította, Tóth János strázsa- mestere pedig főként a zászló lobogtatásában buzgólkodott.

Magyar zászló! Ezúttal is „bejött a hatás”, hiszen ha megszólal a dal: „lengj te szent ereklye”, akkor az érzelmeinket aligha lehet kottafejekkel rögzíteni. Csakhogy szerepelt még egy „lobogó”, amely történetesen kék-fehér- piros színű volt. S a két zászló, egymás mellett, furcsa érzéseket keltett. Tudom, mese az egész, különösen Petőfinél, aki szerint „Franciaország és India határos”. Lehetne szó Bergengóciáról, s akkor kit zavarna, hogy fakarddal csatázó, sok lüké menekül a török elől. Ám ha megjelenik a felpántlikázott, büszke magyar lobogó, és mellette ott szerencsétlen- kedik egy nála jóval kisebb, tépett rongy — nem a csaták golyószaggatta dísze —, amely színeiben azonos a francia trikolorral, ez már különös ízlésre vall.

A Duna Művészeggyütes, Mucsi János koreográfiája szerint, erőt sugárzó tánccal szolgálta az előadást. Keserű Andrea jelmezein érződött, hogy „volt mit a tejbe aprítania”, s élt is a lehetőségekkel.

Andódy Tibor

A Pro Libertate Alapítvány legfőbb célja, hogy emléket állítson a nemzetért, a hazáért, a magyarságért harcolt és elesett, valamint igazságtalanul meghurcolt vagy elfelejtett magyar katonáknak, testőröknek, koronaőröknek, ludovi- kásoknak, hadapródiskolá- soknak és polgároknak — hangzott el az alapítvány szombati sajtótájékoztatóján.

Az alapítvány — amelyet az első és a második világháború bátor katonája, Stomm Marcell altábornagy özvegye,

Szurmay Blanka hozott létre — a budapesti Napóleon Galéria támogatásával kiállítást rendez e bátor hazafiak emlékére. A tárlaton olyan emberek életútját, munkásságát kívánják bemutatni, akik a mai fiatalok számára is példát mutathatnak hazaszeretetből, magyarságból, emberségből. Ugyanakkor az alapítvány — erejéhez mérten — igyekszik felkarolni az 1945 előtti harcokban részt vett és ma még élő katonákat, illetve özvegyeiket. (MTI)

Walter Lord:

A Titanic pusztulása

51.

—Elég rosszul állnak a dolgok — ezzel fogadta.

Most már közzétették az életben maradottak névsorát és a White Star Line irodáját ismét megostromolta a tömeg. Mrs. Frank Farquharson és Mrs. W. H. Marvin gyermekeiről akartak értesülést szerezni, akik a hajón indultak nász* útra. A fiatalasszony anyja, Mrs. Farquharson boldogan si- koltott föl, mikor megpillantotta a nevet: Mrs. Dániel Marvin, de kénytelen volt elfojtani örömét, amikor észrevette, hogy Mr. Marvin neve áll mellette.

Mrs. Ben Guggenheim még abban a reményben ringatta magát, hogy nem futott be valamennyi mentőcsónak. — Talán még ott tévelyeg szegény férjem a tengeren — mondogatta zokogva.

És ez nem is volt lehetetlen. A Carpathiáról nem érkezett közvetlen jelentés, mert Rost- ron a rádióadót hivatalos közlések és a hajótöröttek üzenetei céljára tartotta fenn, így

aztán az újságírók azt írták, amit csak ki tudtak találni. Az Evening World sűrű ködről regélt, a Titanic szirénabúgásá- ról, a földrengés dübörgéséhez hasonló összeütközésről. A Herald leírta, hogy a hajót valósággal kettéhasította a jéghegy, nyomban sötétbe borult és a szerencsétlenség pillanatában fel is billent.

Amikor azután a képzelőerő lassan elfogyott, a lapok szidalmazni kezdték a mentőhajót és bátor tengerészeit. Az Evening Mail eképpen méltatlankodott:

AZ AGGÓDÓKAT

BOSSZANTJA A CARPA- THIA HALLGATÁSA.

A World így duzzogott:

A CARPATHIA TITKOLJA A TITANIC VESZTESÉGEIT.

így következett el kedd után szerda, szerda után csütörtök — és még mindig nem volt biztos hír. Most már a hetilapok is bajban voltak; a Harper’s Weekly közreadta a hajón utazó előkelőségek névsorát, főként a Harper család

egyik tagját emlegették, Henry Sleeper Harpert, a képes magazin társtulajdonosát. A lap regélt „az iszonyú ködről”, „a félelmetes megrázkódtatásról”, majd kissé ügye- fogyottan igyekezett megnyugtatni olvasóit: „A történeteket illetően meg kell jegyezni: egyelőre mindez csak feltevés.” De a Harper’s emlékeztette olvasóit: törvényszámba megy, hogy mindig a nők és a gyermekek az elsők. „Ez a szabály réges-rég kötelező minden tisztességes férfira, aki tengerre száll.” Következő számában a magazin igyekezett kivédeni a felháborodás hullámát, hiszen Henry Sleeper Harper sértetlenül futott be pincsistől, egyiptomi szolgástól. A Harper’s lelkendező interjút közölt Mr. Har- perral.

Csütörtök éjszaka vége szakadt a várakozásnak. A Car- pathia elhaladt a Szabadság fáklyás szobra mellett; érkezését tízezer ember nézte végig a Batterytől. Amikor a Cunard- hajó elhaladt az 54-es mólónál, harmincezres tömeg szorongott a parton az esőben.

Rostron a riportereket nem engedte fel a hajóra, a Carpathia fölfelé haladt a North Riveren, miközben kisebb gőzösök pöfögtek mellette és megafonon harsogták kérdéseiket a riporterek.

8 óra 37 perckor érte el a hajó a horgonyzóhelyet és kezdte leereszteni a Titanic mentőcsónakjait, hogy ne akadályozzák a kikötésben. A csónakokat a White Star Line mólójához kötötték ki, ahol reggelig a szuvenírvadászok minden mozgathatót leszedtek róluk. A Titanic nevét jelző táblácskát mindegyikről eltávolíttatta a hajózási társaság.

9 óra 35 perckor kötött ki a Carpathia. Leeresztették a ha- jóhidat és először a túlélők léptek partra. Aztán előkerült egy barna vitorlavászon útizsák, megtömve, hogy kidagadt a magas oldala. Odavitték a vámtiszthez, aki a G kezdőbetűs utasok poggyászát kezelte. Ez volt az egyetlen poggyász, amelyet a Titanicról átmentettek. Tulajdonosa, Sámuel Goldenberg tagadta, hogy ennyire jól megszervezte volna az értékmentést. Kijelentette, hogy a Carpathia fedélzetén vásárolt mindent, és ruhaneműn kívül csak a legszükségesebb holmi van a zsákban: pizsama, kabát, nadrág, köntös, esőkabát, papucs, pokróc, ingek, toalettholmi és cipő magának meg a feleségének.

A Carpathia befutása után nem kellett többé találgatni, ki élte túl a katasztrófát, de legkevésbé sem derült ki, mi történt valójában. Az életben maradottak hozzátették a maguk mítoszait és meséit a szárazföldön költött zavaros történetekhez. Egyeseket valóban megzavart, megtört a sok izgalom. Sokan viszont túlságos izgalmi állapotban élték át a tragédiát. A bőbeszédűek szépen kikerekítették a maguk históriáját, a szűkszavúbbak nyilatkozataiból viszont az újságírók faragtak megrázó történeteket. Némelyeket a szörnyű élmények, másokat a szégyen némított el.

Az újságok valóban hihetetlen esetekről számoltak be: Emilio Fortaluppi másodosztályú utas például órákon át lovagolt volna meg egy jégtáblát... Miss Marie Young már az összeütközés előtt egy órával látta a jéghegyet... Jack Williams és William French matrózok „saját szemükkel látták”, hogy a tisztek „hat embert lepuffantottak, mint a kutyát...” Robert W. Dániel phi- ledelphiai bankár kibérelte a Carpathia rádiókészülékét a visszaúton. A tények persze ellene szóltak az ilyen ostobaságoknak, de az újságra éhes közvélemény nem törődött az igazsággal.

Csak az égbolt volt a határ. Április 19-én a New York-i Sun című lap közölte George Brayton első osztályú utas „szemtanúi” nyilatkozatát: (Folytatjuk)

8 óra 37 perckor érte el a hajó a horgonyzóhelyet és kezdte leereszteni a Titanic mentócsónakjait, hogy ne akadályozzák a kikötésben. A csónakokat a White Star Line mólójához kötötték ki, ahol reggelig a szuvenírvadászok minden mozgathatót leszedtek róluk. A Titanic nevét jelző táblácskát mindegyikről eltávolíttatta a hajózási társaság.