Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-08 / 134. szám
KÖRKÉP 1992. június 8., hétfő Gyorsuló időben az oktatás/ 7 Magyar gyakornokok Németországban A gyulai kertészeti szakközépiskola és élelmiszeripari szakmunkásképző névadója, Mohácsy Mátyás a világ sok országát megjárt tudós kertész volt. Külföldi tapasztalatait felhasználta a magyarországi kertészet fejlesztésében. Életútja nyomán az iskolában megszületett a szándék: a tanulók és a szaktanárok fejlettebb országokban szerezzenek szakmai ismereteket, gyakorlatot. A próbálkozásokat a németországi Ditzingen és Gyula között 1991-ben létrejött testvérvárosi kapcsolat vitte sikerre. Megannyi emlék... Felvételünkön balról jobbra: Ruck Róbert, Bodó Péter, Burda Béla, Szilágyi Tibor, Köleséri Attila és Szabó Sándor Fotó: Kovács Erzsébet Zöld utat kaptak —- Három évvel ezelőtt egyértelművé vált, növekednek az ország nyugati kapcsolatai. Azon gondolkoztunk, a leendő szakembereknek szüksége lesz az intenzív nyelvtudásra, hogy külföldön ismereteket szerezzenek, önmagukat képezzék — mondta dr. Daka István iskolaigazgató. — Várható volt, a gazdaságban kialakul a magánvállalkozói szféra és tapasztalatszerzésre Németország jó lehetőséget kínált. A középiskola szándékát, hogy német nyelvű szakmai képzést szeretnének szervezni, támogatta a megyei és az országos művelődési irányítás. Hosszas engedélyezési eljárások után két évvel ezelőtt igent mondtak: az iskola kísérleti jelleggel a húsfeldolgozó szakmunkásképzésben, az osztály egyharmadában német nyelvű szakképzést indíthatnak. 1991. szeptember 1-jétől nulladik évet iktattak a hároméves képzés elé, mivel a megemelt német nyelvi óraszám nem bizonyult elegendőnek. A dísznövénykertészeknél ez év szeptemberétől ugyancsak engedélyezték fél osztályra a nulladik évet. A többi kertészosztályban emelt óraszámban tanítják a német nyelvet. A cél: egy tantárgyat ezen a nyelven oktatni, a technikumi osztályban is, valószínűleg az ötödik évben. Mindehhez sikerült szaktanárokat találni és Németország partner... Ditzingen segített A testvérvárosi önkormányzat testvériskolát keresett és vállalkozókat, akik üzemükben gyakorlaton fogadnák a diákokat. A gyulai delegáció tagjaként dr. Daka István meg is egyezett velük: a tanulók hat hétre mennek ki, a vállalkozóknál szállást, étkezést kapnak és zsebpénzt, ami megegyezik az ottani diákok ösztöndíjával. Ebből levonják az ellátást. Az első hat tanuló március 15-én indult útnak és őket még két csoport követte. Időközben a ludwigsburgi testvériskola együttműködési szerződéstervezetet készített, amelyet megküldték a gyulaiaknak múlt heti látogatásuk előtt. Elsősorban a húsipari képzést támogatnák, mivel nálunk van ilyen oktatás. Segítenek a német nyelvű szakmai képzés bevezetésében, már küldtek is könyveket. Vállalják, hogy didaktikai, metodikai segítséget nyújtanak az itteni kollégáknak. Gyulán szeretnék átvenni módszereiket, integrálni a duális képzésbe. A vevő király — A nagyüzemi szemlélet helyett a vállalkozói képzést szeretnénk előtérbe helyezni — folytatta az igazgató. — Átfogóbb ismeretekre van szükség a termeléstől a kereskedelemig, hogy a vállalkozás eredményes legyen. ígérték, átadják a piaci szemléletet. Az egyik húsfeldolgozó szakkönyvünk mottója: „A vevő király.” Úgy kell fogadni és tanácsokkal ellátni, hogy a húsféleségekből mi minden készíthető. A vállalkozónak magánemberként is jó hírben kell állnia... A ludwigsburgi iskola felajánlotta, a szakmunkásvizsga letétele után tananyaggal látja el a diákokat, hogy mestervizsgát tehessenek a hentesek. Erre jelenleg még nincs lehetőség Magyarországon. A legújabb hír az IPOSZ- tól érkezett: az augsburgi hentes és húsfeldolgozó kamara magyar delegációt vár, tanulmányozandó a német szakképzést és az arra épülő mestervizsgáztatás követelményeit. Talán itthon is sikerül bevezetni... „Tanár úr, haza akarok menni” Kertész Ferenc, a gyakorlati oktatást vezető tanár az első csapattal volt kint. Elmondta, a szülők örültek a lehetőségnek, a német vállalkozók is szeretettel fogadták a gyerekeket. A diákok ott, munkahelyeiket körbejárva döbbentek rá igazán, milyen fába vágták a fejszéjüket. Az egyik fiú azt mondta: „Tanár úr, én haza akarok menni...” Aztán feloldódott a kezdeti feszültség. A német vállalkozók véleménye volt: a lassú munkavégzést levetkőzték a fiatalok, szívesen látnák őket a későbbiekben dolgozójukként. Hogy miért? Baden—Württemberg tartomány ipara fejlett, az ottaniak nem választják se a kertész, se a hentes szakmát. Csak kevesen. Az egyik vendéglátóvállalkozó például csak vendég- munkásokat foglalkoztathat. Es itthon lesz-e vállalkozói jövője a szakmának? Hentes minden faluban kell, a magánkertész is már kis földterületből megélhet. Hagyományos termelői kultúra van, nyugat-európai ismeretekkel ötvözve sikeres is lehet. Csupán az indulás a probléma: nincs tőke. A főnök is dolgozik Az első fecskékkel, Ruck Ró- berttel, Bodó Péterrel, Burda Bélával, Szilágyi Tiborral—ők harmadikos kertészetiek —, Köleséri Attilával és Szabó Sándorral, másodikos hentestanulókkal az iskola könyvtárában nézegettük a fotókat. És jöttek az emlékek. — Hétvégeken már alig vártam, hogy mehessek dolgozni — mondta Robi. — Szerettem azt a munkát. Tetőkertészetet csináltunk, a többszintes, lapostetős épületekre növényeket telepítettünk. Nagy divat ez odakint. A főnököm reggel 7-kor kiadta a munkát és mindenki ment a dolgára. Három srác a haverom lett. Egyszer negyed-óra alatt megcsináltuk a tetőt és elmentünk egy motoros klubba. A főnök nem vett észre semmit, el volt foglalva azzal, hogy mindent maga akar végezni. Péter nagy kertészetben dolgozott, az üvegházakban fenyőket, dísznövényeket termesztettek. A városban is, de az ottani egyúttal bolt is volt. — A főnök megkövetelte a gyorsaságot és a precizitást — mesélte. — Főleg cserepeztem és dugványoztam, nagy forgalmunk volt. Húsvétkor szépen feldíszítettük a boltot: gallyakból tojásformát alakítottunk és teletűzdeltük virágokkal. Magammal hoztam az emberek jóságát és kedvességét. Munka után a főnököm beszélgetett velem, érdeklődött a családom, a hazám iránt. Béla és Tibor egy munkahelyen lehetett — A főnök néha hajnalban kivitt a virágpiacra — mondta Béla. — Szép virágai voltak. Két-há- rom nap alatt 1200 rózsát ültettünk el neki. A piacon egyszer én voltam az eladó. Amelyik vevő sokat beszélt, keveset vásárolt... Kint más a munkatempó, de meg is becsülik, aki rendesen dolgozik. — Szimpatikus, hogy a főnök ugyanúgy megfogta a munka végét — vette át a szót Tibor. — Mindjárt másként áll az ember a tennivalókhoz. Az alkalmazottnak ugyanolyan kocsija volt, látszik, a jó munkát megfizetik. Jugoszláv és török vendégmunkásokkal dolgoztunk, nemigen értettük egymást. Szimpatikus volt, hogy a főnök családjában ugyanúgy beszéltek angolul és franciául, mint németül... Komoly tanulmányút volt — Éjjel fel kellett kelni húst sütni — így Attila, aki hentesüzemben dolgozott. — Vágtunk szarvasmarhát, sertést és húsvét alkalmából birkát. Mindent megmutattak és aztán meg kellett csinálnom. Komolyan tanítottak. A család a belvárosban lakik és az utcáról nézve senki nem mondaná meg, hogy ott vágóhíd működik. Nagyon odafigyeltek a gyorsaságra és a minőségre. A főnökömnek volt egy specialitása, a róla elnevezett kolbász. O fűszerezte, senki nem tudta, mit tesz bele, csak a fia... Attila elmesélte, egyszer tejet kért a háziaktól. Mivel nem volt otthon, a főnök maga vitte ki egy ismerős tehenészetbe. Még a tehenet is megválaszthatta. Attól kezdve innen hozták neki a tejet. Sanyit a hentesüzemben óriási kacaj fogadta, mikor bemutatták neki az üzemet, megkínálták a termékekkel. De nem fogadta el, mert... — Vegetáriánus vagyok — mesélte. — Új technológiákat tanultam, megismerkedtem a kereskedelmi bontással. Gyulán, a kombinátban a csontozást sem engedik meg nekünk. Kezelhettem a gépeket, amihez itt hozzá sem nyúlhatunk... Elfogadtak, mint családtagot. A mester akár bevásárolni ment. akár ügyeit intézni, magával vitt. Attila szeretne Németországban dolgozni, a pénz miatt, meg egy kisüzemben változatos a munka. Sanyit augusztusra már meg is hívták. Később is kimegy, de nem végleg, mert nem akar vendégmunkásként élni. Itthon lenne jó, de mikor fizetik meg Magyarországon a minőségi húst, a hidegtálakat? Robit ugyancsak visszavárják, Pétert szintén. Elmondta, munkatempója úgy felgyorsult, hogy édesapja nem ismer rá. Béla kertészeti egyetemre készül, ha nem veszik fel, kimegy dolgozni. Tibor is tovább akar tanulni és dolgozni, de itthon, mint magánkertész. Nem tudja elfogadni az ottani hajszát. Úgy gondolkodik, inkább behozza a technológiát... Valami ilyesmit akart annak idején Mohácsy Mátyás és akar az iskola is. A fejlettebb országokból hazatérve gyarapodjon a nemzet és polgára. Szőke Margit Sorakozó a parkettra lépés előtt Képeink a geszti nyolcadikosok vizsgabálján készültek Fotó: Fazekas Ferenc „Első bálos a lány...” Bevallom, valahányszor az egy héttel ezelőtti geszti vizsgabálra gondolok, ahol hivatalosan is tinédzserekké avatódtak az általános iskola nyolcadikos diákjai, az „Első bálos a lány...” című R-GO sláger jut eszembe. Szikora Robi ugyanarról énekel, amiről Szász Andrásáé geszti pedagógussal, a gyerekek szalontánctanárával is beszélgettünk. Arról, hogy a gyerekek felnőttek. Az első bál pedig jog, hogy az ezt követő bálakon is részt vehetnek, hogy a másik nem iránti érdeklődésük ettől kezdve természetesnek számít... •* — Nem állítom, hogy valamennyi gyereknek ragyogó adottságai vannak a tánchoz, a mozgáshoz—mondta a tanárnő —, ám mégis mindenki több lett ezen a tanfolyamon, mint amikor még csak az első lépéseknél tartottunk. Fogalmuk lett a keringőről, a tangóról, a foxról, a polkáról, a csárdásról, bátrabban állhatnak fel a lakodalmakban, ha táncra hívják őket, kulturáltabb lett a magatartásuk, és még azt is megkockáztatom, hogy a finomság is általánossá vált köztük. Igen, ők már többek, mint a hetedikesek... Hogy is énekli Robi? „Első bálos a lány, puha prém a nyakán, kicsi tánc-simulás, neki taxipénz már jár; Matrózblúz feszül rá, tizennégy éves már, nagymama, ne sírjon már... Első srácos a lány, piros öv derekán...” M.M. „Kicsi tánc-simulás...”
