Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-06-07 / 133. szám

EXKLUZÍV

1992. június 6-7., szombat-vasárnap

Matuska Márton:

A megtorlás napjai

Aki a sír széléről szökött meg

„Tőlem már többen kértek nyilatkozatot erről, de mindenkit kereken visszautasítottam. Tudom, hogy valamikor el kell mondani, de abban nem vagyok biztos, hogy már eljött az ideje. Mindent elmondok, ahogy emlékszem rá, de a nevemet, nyomatékosan kérem, ne említse meg.

A mi famíliánkból odaveszett az édesapám és két nagybátyám. Nem merem már határozottan állítani, de úgy tudom, hogy összesen 71 magyart végeztek ki. (...)

Két fegyveres jött értük a tanyára. Velük kellett mennem nekem, aki akkor 21 éves voltam, mindössze féléves házas, magyar katonaszökevény és édesapámnak, aki akkor már túl volt a hatvanon. Két hétig tartottak bennünket fogva a magazinban. Tulajdonképpen sejtem, hogy miért kellett elmennünk. Járt nálunk korábban egy szerb szomszéd, és követelte tőlünk a jószágot. Mi nem a saját tanyánkon laktunk, hanem béreskedtünk más tanyáján, akik elmenekültek. Ha odaadom neki a jószágot, abból baj lehet, mert majd még azt hiheti valaki, hogy eladtam. Mondtam ennek a követelőzőnek, hogy hozzon a községházáról írásos parancsot, akkor viheti a jószágot. Nos, ilyet nem hozott, mert ő magának akarta az állatokat megszerezni, hanem emiatt elhurcolta- tott bennünket. Ezt bizonyítani persze nem tudom, de mivel az e körüli vitánk és az elhajtásunk gyors egymásutánban következett, én ebből következtetek

ígyA magazinból időnként kiszólítottak valakit vagy valakiket, s akit így kiszólítottak, az vagy visszajött vagy nem, s aki visszajött, azok közül sokan jól össze voltak verve. Meg időnként újabb embereket is hoztak közénk. Hogy kik voltunk ott akkor, azt tudtam, mert egykét alkalomszerűen elfogott személytől eltekintve a többieket mind ismertük. Ott volt közöttünk Mudri Józsi bácsi, rendőr. Azt lefektették a padlóra, a lábát felemeltették, és a talpát úgy összeverték, hogy többet nem is tudott a lábára állni. Meg másokat is elvertek. Fölsorakoztattak ott bennünket, és akkor bika- csőkkel, gumibottal sorban vertek bennünket.

Levetkőzni!

Egyszer szintén így sorba állítottak bennünket, és akkor megszámoltak. Azelőtt sosem történt ilyen, hanem csak úgy hordták ki-be onnan az embereket, és senki sem kérte számon, ha valaki nem jött többé vissza. Ekkor nagyon megijedtünk, hogy no, végünk. Ez halottak napja estéjén történt. A magazinból áthajtottak bennünket a Sokolski dóm pincéjébe, tulajdonképpen az öltözőjébe. Ott kiadták a parancsot: Skidaj se! (Levetkőzni!) Ki alsónadrágra, ki teljesen meztelenre volt kénytelen levetkőzni. A dómban meg terített asztalok mellett folyt a dáridó. A pincében összekötöztek bennünket kettesével, és azon pucéran keresztülhajtottak bennünket a termen, amelyikben a fegyveresek dáridóztak. Engemet az édesapámmal kötöttek össze dohánymadzaggal. Kihajtottak bennünket a domból, ott már szekerek várakoztak ránk. Azokra föl kellett kapaszkodnunk. Mi éppen egy általbeli szomszédunk, szerb ember szekerére voltunk kénytelenek ülni. Ez az ember persze jól ismert minket, és mi is őtet. Édesapámmal nem sokkal korábban együtt csempészte a dohányt. Ugyannyira együtt, hogy amikor édesapámat elkapták és bezárták, akkor ez a szerb ember váltotta ki. Persze hogy váltottunk vele néhány szót a kocsin, de ő csak azt mondogatta, hogy: Pa sta ti ja mogu vec? (Mit tehetek én már érted?)

Aznap délelőtt néhány társunkat kiválasztották közülünk, és velük megásatták a sírunkat. Én nem tudok arról, hogy ez csakugyan M alakú volt-e, mint mondják, mert amikor ott álltunk a sír szélén a kivégzésre várva, akkor olyan sötét volt, hogy nem láthattam, arra

meg nem emlékeztem, hogy akik ásták, azok mondtak-e arról bármit is, hogy milyen gödröt ásattak velük.

A szekereken egyenesen a szerb temető mellé vittek bennünket, ott azon meztelenül fel kellett sorakoznunk a gödör szélén. Hátunk mögött volt a gödör, szemben velünk a fegyveresek, elég sűrűn egymás mellett és elég közel hozzánk, mert koromsötét volt. Mire mi odaértünk, akkorra nekem már sikerült leoldanom a kezemet édeasapám csuklójáról, és vártam az alkalmas pillanatot, hogy meneküljünk. Nem volt már kétséges, hogy mi a szándékuk velünk, hogy innen csak szökve lehet menekülni. Én akkor jó erőnlétben voltam, hiszen nem sokkal korábban szöktem meg a magyar hadseregből, édesapám azonban már kevésbé volt fürge, hiszen jóval idősebb volt nálamnál.

„Hullott a golyó körülöttem"

Amikor úgy ítéltem meg, hogy itt az alkalom, akkor csak annyit súgtam édesapámnak, hogy: Megyünk. S már vágtattam is a szemben álló fegyveresek sorfala előtt. Az egyik őr közvetlenül mellettem állott, olyan nagyon meglepődött, hogy nem volt érkezése sem elkapni, sem elgáncsolni, de rám lőni sem. Valószínű, hogy sem ő, sem a többi őr azért nem lőtt mindjárt rám, mert esetleg egymást találták volna el a sötétben. Mindenesetre nagy zűrzavar támadt, s a golyók csak akkor kezdtek körülöttem csapkodni, amikor már kiszaladtam a két sorfal közül. De akkor meg mint a záporeső, hullott a golyó körülöttem. Feltételeztem azt is, hogy az őröknek nemcsak miattam volt gondjuk, hanem amiatt is, hogy a többiek nehogy kövessék példámat, és én úgy gondolom, hogy amint én elkezdtem futni, a többieket már lövöldözték is bele a gödörbe. Ezt az erős fegyverropogásból meg az egyéb hangokból gondolom, mert hátranézni nem volt érkezésem, nem is gondoltam rá, hiszen az volt minden gondolatom, hogy csak elérjem a temető árkát, abba belevetem magamat, és ott már nem érhet a golyó.

A temető árka két irányba vezetett. Egyik a temető köré, a másik meg ki a határba. Én persze kifelé tartottam, és ki is jutottam. A tanyánknak vettem az irányt, futva, csak a közbeeső két dűlőút mellett álltam le, hogy körülkémleljek, nehogy valami járőrbe vagy akárkibe belebotoljak. A tanyán bezörögtem az ablakon és édesanyámtól ruhát kértem. Mondtam, hogy mindennek vége, édesapám odaveszett. Amikor elindultunk, akkor ő is tett néhány lépést, de nyomban utána, mintha azt hallottam volna, hogy felkiált: Jaj, fiam. Azután nem neszezett már mögöttem. Nem is nagyon hallhattam, mert azt az éktelen géppisztolyozást, azt a nagy lármát!

Szakái János

„Már pénteken kidobolták (1944. október 27-én — M. M. megj.), ne menjen senki három napig az utcára. Aznap vitték a temetőbe az első halottakat is. Az első öt: Birí Pali, a kovács, Prókai Pali, a hentes, Berki János bácsi, írásból Ivanícs meg az Uracs Pista. Az ötödikre már nem emlékszem. Badó Misa, írásból Novák, hozta őket kocsin egy partizánnő kíséretében. A kápolnánál lerrángatták őket a kocsideszkáról, ott feküdtek a földön. Az a partizánnő nézegette őket és azt mondja:

— Hát nincsen itt koporsó, hogy rendesen eltemetnék ezeket? Hát van itt a közelben.

Akkor ráparancsolt Badó Misára, hogy a kocsival hajtson a Simonyi ko- porsóshoz, és hozzon öt koporsót. Én akkor láttam a halottakat, amikor a kocsi már elment a koporsókért. Ott feküdtek a földön, látszott, hogy le lettek lőve. Fejbe lőve. A kocsi megérkezett a festetlen koporsókkal, beletettük őket, és két sírba temettük el. Az egyikben két koporsó fért el, a másikban három.

Mi úgy kerültünk oda, hogy meghajtották innen, a temető környékéről az embereket gödröt ásni, mert a temetőcsősz nem győzte a munkát egyedül. A nagy tömegsírt nem mi ástuk, mert hétfőn, amikor azt a sokakat eltemették, akkor mi már nem is voltunk itthon. Akkor hétfőn, amikor a többieket is elhajtották a faluból, akkor mi is mentünk Újvidékre.

A koporsók egyformák voltak

Pénteken a temetőbe én úgy déltájban érkeztem meg a többiekkel együtt. Amikor a kocsi a koporsókkal megérkezett, akkor mi megfogtuk a halottakat és beletettük őket, azután a koporsó alá rudakat dugtunk, és négy ember fogta a rudak négy végét, és elvittük arra a helyre, ahol el is temettük őket. Azért éppen oda vittük, mert akkor ott volt a sortemetés. A Prókai Palinak volt egy tarka bomyúbőr mellénye, az rajta volt hagyva. A halottakon nem látszott más sérülés, csak az a fejlövés.

A sírásásra odarendelt emberek között ott volt Kasza Pista, Kurcinák Pista és én, Szakái János, a temetőcsősz öccse, meg a csősz maga is, Szakái Mihály. Vasárnaptól ott volt már Jaku- bec Sándor is, mert egyre több sírt kellett kiásni, és nem győztük. Ezeket mi úgy három órára elhantoltuk pénteken, csináltunk nekik rendes sírhalmot, de fejfát nem tehettünk, mert fejfa nem volt. Nem is tehettünk volna névvel ellátottat, mert a koporsók egyformák voltak, és amikor a halottakat beletettük, akkor már nem tudtuk, hogy melyikbe ki került.

A kocsinál, amelyik a halottakat szállította, jó szándékú partizánnő állt, puska volt nála, katonaruhában volt, fején csillagos katonasapka.

Én úgy hallottam, hogy az első áldozat a Prókai Pali volt a Németh Jánossal. Meg voltak kötözve előbb a piactéren, azután elvitték őket a községházára. A kezük hátra volt kötözve, és ott térbetyültek. Puskás partizán vigyázott rájuk, a Palinak betaknyosodott az orra, a partizán meg rászólt, hogy milyen magyar vagy te, az orrodat sem tudod megtürülni. Pali visszafordult és azt kérdezte:

— Hogy türüljem, ha a kezem hátra van kötve? — Erre a partizán kirántotta a kését és levágta az orrát. Ezt én így hallottam, de a Pali arcára-orrára nem emlékszem. Amikor az. az öt hulla ott feküdt, én ezt akkor még nem tudtam, de a Palit nagyon megjegyeztem a többi között. Lehet, azért, mert ő véres volt, a többi meg nem.

A kocsiról emberláb lógott

Szombaton ide a temetőbe nem hoztak senkit, hanem alighanem akkor vitték a hullákat a sinterhez. Azokat a Sinter Péter (Bujdosó Péter — M. M. megj.) földelte el. Azt hiszem az Aman Tóni, Uracs Matyi, Berki Laci is hozzá

került. Azt beszélik, hogy nem mind ott a dögtemetőben van, hanem úgy szerteszét is. A Berki gyerek például egy nagy diófa alá lett temetve, azt még nemrégen is beszélték, hogy a diófa ugyanott áll, közel a sinter erdejéhez. Összesen

9—10 halottról beszéltek aznap. A sok kegyetlen látványtól Péternek még baja is lett. Ezt én a feleségétől hallottam, Mészáros Francitól. Péter tőlem idősebb volt nyolc évvel. A feleségétől azt hallottam, hogy nem bírta elviselni, amit látott, és felkötötte magát, az asszony vágta le. Az volt a szerencséje, hogy ő olyan vékonydongájú, inas ember volt, nem szakadt meg a nyakere a testsúlya alatt, így az asszonya megmenthette. Az élete vége felé így is már olyan volt, mint aki egészen magába fordult.

Vasárnap mifelénk ismét doboltak, hogy akinek kocsija, lova van, az menjen a piactérre. Móric Viszter volt a dobos, azt hiszem, ezt ő dobolta. Egy jó csomó ember összeverődött ott kocsival, lóval, én is. Vagy ötvenet közülünk elküldték Újvidékre partizánokért. A többieket később hazaküldték, de előbb kiválasztottak ötöt-hatot, azoknak a hullákat kellett szállítaniuk a községházáról a temetőbe.

Köztük volt Faragó Jóska az Újsorról meg a másik Faragó Jóska a Telepről. Mi, többiek késő délutánig a piactéren várakoztunk, ott láttuk, hogy ezeknek a kocsijukról lóg az ember lába.

Aznap délután ismét kimentem a temetőbe, mert segíteni kellett a bátyámnak, a temetőcsősznek, mivel ő nem győzte egyedül a munkát. Valaki ismerősjött szólni, hogy menjek segíteni, el kell takarítani az embereket. Ott volt még segíteni Verebéli János meg Ferenc és Takács István. Amikorra én odaértem, a halottakat részben már lerángatták a kocsikról, a kocsik egy része el is ment. A halottak között volt, akit megismertünk, volt, akit nem, mert a feje szét volt csapva. Úgy tudtuk, hogy a községházán a mázsaházba voltak bezáiva, és kívülről, az ajtón keresztül géppuskázták őket, de hogy az ajtót kitárták-e, azt nem tudom.

Kihúzták a hullák alól

Ahogy az egyik kocsi ott várakozott, hogy lehuzigáljuk róla a halottakat, egyszer csak megszólal az egyik halottnak hitt ember, hogy vegyétek már le rólam ezt az embert, mert agyonnyom. Uracs Lajos volt, a Telepről, egy évvel volt fiatalabb, mint én. Akkor tekingettünk egymásra, hogy itt élő is van. Tízen-tizenketten voltunk ott, mind odasiettünk, szedtük le róla a halottakat. Akkor ő leugrott maga a kocsiról, az egyik arca, talán a jobb képe, szét volt vágva. Megálltunk, meg voltunk hűlve a rémülettől. Akkor már kezdett sötétedni, és akkor éppen nem volt ott senki, aki vigyázott volna ránk meg a halottakra. Jakubec Sándor beszélt vele. Ott volt köztük Takács István, ennek a Lajosnak az apósa. Előbb mink mondtuk az apósának, hogy menjen ke’ haza, ne lássa. De valamit még beszélt is vele. Neki meg azt mondtuk, hogy ereggy innen, le leszel lőve. István bácsi kerülővel hazament. Volt ott a közelükben egy rutafabokor, Lajos abba belebújt, alighanem azért, hogy egy kicsit magához térjen, megerősödjön, meg hogy jobban besötétedjen. Közben kijött két puskás partizán. Már nem emlékszem, hogy éppen keresték-e vagy hogyan tudták meg, de arra igen, hogy szólították a bokorból kifelé. Ki is jött, odaállt a partizánok elé, rimánkodott nekik, hogy

— Pustite me! (Engedjetekel!)

Azok meg nem tudtak mit kezdeni vele. Hogy nem akarták-e előttünk lelőni, vagy hogy ők egyáltalán nem akarták lelőni, mert már egyszer halottnak tudták, ezt már nem tudom, de tanakodtak ők ketten, hogy mi legyen Lajossal. Az meg úgy mérte föl, hogy neki itt nem sok esélye lehet, s amikor ezek ketten nem néztek éppen oda, hirtelen a bokrok meg a sírkövek közé vetette magát és cikcakkosan elfutott. Lőttek utána géppisztollyal, csak úgy szikrázott a golyó a Sírköveken, de nem találták el. Egyik partizán utánaeredt, lövöldözött, kiabált, de Lajosnak sikerült kibújnia a temető kerítésének a drótjai között, és elszaladt. A partizán visszajött a társához, megmondta, hogy Lajos elment, akkor azt mondták nekünk, hogy fejezzük be, és menjünk haza.

Amíg a szaladó ember üldözése tartott, addig nekünk ott kellett állnunk amaz előtt felsorakoztatva. Amikor megparancsolták, hogy fejezzük be, akkor csináltunk egy nagy halmot, mert ez már csak egy nagy gödör volt, tele emberrel, nem olyan sír, mint amilyeneket korábban ástunk. A halom tetejére zöld gallyakat tettünk. A gödörbe dobált embereket is zöld gallyakkal takartuk le, mielőtt a földet rájuk húztuk volna, úgyhogy ágból volt a koporsójuk is, meg ugyanaz a szemfödőjük is.

A halottak közül sokakat megismertünk. Ahogyan ott rakosgatjuk őket a gödörbe, megszólal Jakubec Sándor, azt mondja, ez itt a Szaferi (Wolpert Franci, illetve Ferenc — M. M. megj.). A Szaferi jószágkereskedő volt, külföldre is szállított. Ott volt a háza, ahol a mostani Devic-kocsma áll a Piac közben. A teste laposra volt taposva. A nadrágja az alsó lábszáráig le volt húzva, a nemi szerve pedig levágva. Tallós Andris bácsinak még a foga volt kiverve. Ez már vasárnap este volt.”

Belelőtték a gödörbe

Az adatközlő úgy tudja, hogy ez az említett Uracs valahogyan eljutott haza még aznap éjjel, kijutott a Telepre, a házba, ahol házbérben laktak. Azt is hallotta, hogy otthon átöltözött és akkor elment, de alighogy elment, a partizánok már keresték is a házuknál. Utánamentek, megfogták, de elengedték, ám soha többet nem adott magáról életjelet. A felesége él még, meg a lánya és a veje is. A felesége Takács Ilona. Vele is beszéltünk, amiről alább szintén beszámolunk.

„Másnap hajnalban ismét meghajtottak bennünket. Ez volt az a hétfői nap, amikor minden temerini férfinak be kellett menni a templomudvarba; akinek kocsija, lova volt, annak azzal. A Nagy utcán álltunk a kövesúton, hosszú sorban a kocsikkal. Én egészen ott, ahol most a Dorn van. Ott föl volt sorakozva egy század partizán, voltak vagy százötvenen, ők csinálták a razziát. Engem harminc-negyven más foga- tossal kiválasztottak, és kocsistul-lo- vastul Újvidékre hajtottak bennünket, a Klisára. Onnan szerb parasztok kiváltottak bennünket dolgozni. Náluk dolgoztunk, szántottunk, vetettünk néhány héten át, vasárnaponként még haza is engedtek bennünket. A mi gazdánk még kísérőt is adott mellénk, nehogy bántódásunk essen hazafelé menet. Mert ő megkérdezett bennünket:

— Nektek otthon nincs mit szántani?

Mondtuk neki, hogy elhajtottak bennünket.

Ebbe a nagy közös sírba ezen a hétfői napon már akkor lövöldözték bele az embereket, amikor mi nem voltunk itthon. Ezt már csak úgy hallottam később másoktól. Ez azon a napon történt, amikor minket elhajtottak. Előbb kihajtották ide az embereket, velük magukkal kiásattak egy nagy gödröt, jóval nagyobbat, mint amekkora az a síremlék, ami most ott áll a gödör helyén. Állítólag nyolcvanhárom ember van benne. Ebből a gödörből szökött meg a Horváth kisbíró; itt a házunk mögött ment ki a temetőből, meztelen, mert mindannyian meztelenül lettek belelövöldözve a gödörbe. Dróttal voltak összekötözve, és a gödör széléről lelövöldözve. Elek Pali az valahogyan megleste, kiket hoztak ide. A bátyám mesélte, hogy ő másnap kiment oda, látott ott m egy helyen egy tócsa vért, abból arra következtetett, hogy még valaki kimászhatott a sírból ott, ahol a bátyám a vért látta, megpihenhetett, s vagy ott meg is halt, s azután megtalálták, vagy megszökött ő is, ezt már csak találgattuk.

Az a nagy gödör, a bátyám elbeszélése szerint, nem telt meg a halottakkal, de akik bele lettek lövöldözve, azok sem lettek rendesen földdel letakarva. Néhány nap múlva már olyan erős szagot árasztottak, hogy a bátyám bement a községházára a Ny iszom Jánoshoz (tulajdonképpen Szabó János — M. M. megj.) és mondta neki, hogy csináljanak valamit, mert az emberek fölfújód- tak és bugyogtak föl. Küldtek ki két embert, akik elföldelték őket.”