Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-27-28 / 151. szám
1992. június 27-28., szombat-vasárnap \ HAZAI TÜKÖR \ A bűzös „bazár” bezárt Még szerencse, hogy technikailag kivitelezhetetlen az ^Hatos” fotó FOTÓ:LEHOCZKY PÉTER Csődbe jutottak Legutóbbi közlésünk óta újabb Békés megyei cégekről tudtuk meg, hogy csődeljárás, felszámolási vagy végelszámolási eljárás folyik ellenük. Az alábbiakban olvashatják—a Heti Csődértesítő alapján — az újabb listát. Csődeljárások Szalontai és Szalontai Termelő, Kereskedelmi Kft., Békéscsaba; Uniélker Kereskedelmi és Szolgáltató Bt., Gyula. Felszámolási eljárások Orosháza és Vidéke ÁFÉSZ, Orosháza; Sole Mio Kereskedelmi és Szolgáltató Kft., Békéscsaba. Fodrászbemutató Békéscsabán Június 28-án, vasárnap délelőtt a milánói Cosmec cég magyarországi képviselői show-műsorral egybekötött fodrászbemutatót tartanak Békéscsabán a megyei művelődési központban. A szakmai továbbképzésen neves budapesti fodrászok közreműködésével a Cosmec cég Bes elnevezésű termékcsaládja kerül bemutatásra, amely 27-féle készítményből áll. Palkóné Zámbó Edit békéscsabai fodrász (több más megyei fodrásszal együtt) már jóval a bemutató előtt áttért az új olasz termékek használatára. Tapasztalatairól kérdezve elmondta, hogy ezek a termékek sokkal jobb minőségűek, mint amelyeket korábban használt, és ami meglep», egyáltalán nem drágábbak azoknál. A vendégeknek tetszik, mert a frizurák tartósak maradnak, és színezéskor a haj természetes árnyalatot kap. Ezek a festékek kevésbé roncsolják a hajat, hiszen valamennyinek tengeri kivonat az alapanyaga. Örömteli dolog, hogy a cég lerakat útján az utánpótlást is folyamatossá tette, s így nem kell a fővárosba utazni.----RIA S zarvason a Rózsa Ferenc utca lakói az alábbi levelet küldték szerkesztőségünkbe: „A vágóhíd mögött lakunk és minden évben az onnan származó döglegyek lepnek el bennünket. Evek óta nem lehet gyümölcsöt enni a fákról, az egészségtelen levegőben nem tudunk szellőztetni, a közérzetünk se jó. Ez az állapot 22 év óta tart. Panaszunkat 1990. szeptember 28-ai levelében dr. Weisz Katalin jogosnak találta, a polgármesteri hivatalt felszólította panaszunk rendezésére, ami azóta sem történt meg.” A helyszínen magunk is meggyőződhettünk az elviselhetetlen, bűzös kamrákról. Még aznap megkerestük dr. Gyalog Sándor jegyzőt, aki a következő felvilágosítással szolgált: — A testület tavaly augusztusban döntött arról, hogy megszünteti a hatósági vágóhidat és ezt a tevékenységet vállalkozó folytatja majd. így is történt. A vágóhíd vezetője, Szilágyi Mihály 1991. május 17-étől vállalta a város köz- igazgatási területén a kényszervágásra kerülő állatok vágását az önkormányzat tulajA napokban a rákbetegek szörnyű szenvedéseiről, s hasonló halálukról hallván, azt találtam mondani, boldogok a szívbetegek, akik összeesnek és percek alatt végük van. Már, ha ebben a vonatkozásban boldogságról beszélni lehet. Pedig lehet, mert óriási különbség a végsőkig megalázottan átbotorkálni a túlvilágra, vagy szinte föl sem fogva az átmenetet. Ha így van is, mégsem örülök annak, hogy a szívbaj kerülget. Hát hogyne kerülgetne, amikor képtelenség leszokni az újságolvasásról, ha meg olvasok, a közállapotok nyugtalanítanak, egész a szívdobodonában álló hatósági vágóhídon, ezt követően p>edig a saját beruházásában megvalósított vágóhelyen. Időközben a vágóhídon felújítási igények jelentkeztek, 3,5 millió forintot kellett volna áldozni a beruhágásig. Például a gazdaságról olyan dolgokat tudni meg, amiket jobb volna nem tudni. Vagy nem elhinni. De hát ki ne hinne a Privatizációs Kutató- intézet igazgatójának, aki teljes felelősséggel jelenti ki, hogy az állami vagyon egy- harmada megsemmisül. Ez 5- 700 milliárd forintnyi érték, s egyyszerűen eltűnik, nem lesz senkié, se istené, se emberé. A magyar tejipar szétesésétől is erős szívdobogást kaptam. Egy világcég magyarországi igazgatója mondta saj- nálkozva, hogy előbb-utóbb teljesen átveszik a magyar piacot. E cikk alatt olvashatom a rövid, de velős írást a sertésázásra. Mivel az ottani körülmények a legalapvetőbb műszaki és járványügyi elvárásoknak sem feleltek meg, ezért június 5-én végleg bezártuk a telepet, később pedig lebontjuk. Csete Ilona gazai krízishelyzetéről felzaklató tényekkel, adatokkal, ugyanitt található a következő: Mivel az APEH hajthatatlan, felszámolják a Dimag Rt.- t Csak egy pillanat még a Pestvidéki Gépgyár csupazűr ü- gyére, s máris szegény anyám jut eszembe. Egy helyettesítő fiatal orvos volt nála egyszer és mielőtt fölírt volna valamit, megkérdezte, milyen gyógyszereket szed és mióta. Mikor az egyikről megtudta, hogy két éve, elcsodálkozva így tűnődött: Úristen, hogy mit kibír egy ember... Hát még egy ország?! Vass Márta Mariska néni és a szívbaj Visszhang Jézus-legenda? Viták mindig, mindenben, mindenhol keletkezhetnek. így a köte- lezőenfontosfogalmazáson túl, bizonyos körökben sokszor kavar vitákat egy-egy nyelvi kifejezés, fogalom nem megfelelő értelmezése vagy többféle lehetséges jelentése. Kiváltképpen olyanoké, melyek önmagukban hordják a képtelenséget; ellentmondásuk feloldhatatlan. Ezek a gondolatok foglalkoztattak a Békés Megyei Hírlap június 22-ei száma sarkadi blokkjának olvasása közben egy érettségi tétel kapcsán: „A Jézus-legenda a XX. századi irodalomban!”. A legenda eredeti jelentése: olvasásra szánt történet, esemény, amely a vallásos életben legtöbbször a vértanúk történetének felolvasását jelentette az összejöveteleken (de nem a szertartásokon, a liturgiában). A vallási tárgyú legendákat — nem voltak minden részletükben, valamennyi lehetséges összefüggésükben bizonyított tételek—(Acta martyrum, Margit-legenda) sohasem kellett teljesen elfogadni. De nem is vetették el azokat mindenestől, pedig döntően igaz, megtörtént részleteket tartalmaztak. Ma egyértelműen kitalált történeteket, a mondavilág egy-egy epizódját értjük alatta, melyet a tudománytalanság sokszor beárnyékol s a jó szándékú naivitás elferdít. A legendát — napjaink jelentéstartalmával — tehát Jézussal kapcsolatba hozni, vele (Jézussal ) társítva új, speciális fogalmat alkotni nem szabad! Még akkor sem, ha egy kísérleti iskolában , folyó kísérlet egyik lényeges sajátossága is" volt a cél: „legyen bár kevesebb a lexikális tudás, ám a világot szélesebb látókörrel, összefüggéseiben szemléljék a diákok”. Jézus bizonyítottan valóságos történeti személy, élete minden területen teljesen felderített, minden kultúrában megismert, semmiben nem misztikus és legendás. A világtörténet legkiemelkedőbb egyénisége, az emberiségre, az erkölcsökre, a gondolkodásra, a társadalmakra — bennük az irodalmakra is — gyakorolt állandó, folyamatos és mindig új és új elemeket tartalmazó hatását könyvtárak tömege képtelen teljesen összegezni. Tanítása (ma úgy mondjuk: etikai normái) messze meghaladják a világ valamennyi lángelméjének, rendszerező zsenijének, filozófusának, gondolkozó bölcsének tanításait. A legbonyolultabb összefüggéseket a legegyszerűbben megfogalmazó megrendíthetetlen szilárdság (mondhatjuk: archimédeszi pont), akinek életét, történeti hitelességét, kortársai róla szóló írásainak minden sorát a tudományos kutatások rendre igazolták. Ezt a minden (tehát nem csak a vallásos) ember 'számára érvényes történeti tényt (ezért nem szólok pl. az üdv történeti, teológiai vonatkozásairól) egyszerűen kötőjellel kapcsolni merőben más fogalomhoz (legenda)—s így együtt, iskolában tanítani, végül érettségi tételben szerepeltetni, vitatom az ismeretek átadásának efféle determinálását, miközben elismerem az útkeresések jogát. Hangsúlyozom: külön-kiilön, a maguk helyén használni a .Jézus” és a „legenda" fogalmakat természetesen szabad, lehet is, de így a kettő együtt, egy új töltésű fogalomban teljesen korszerűtlen, tudománytalan, félrevezető. De mert le van írva, sőt tétel alanya is a szóösszetétel, a tömeg hitelesnek, igaznak veszi az értelmét: nem is gondol arra, hogy ha valaki csak legendásakkor érdemes-e azzal ilyen súllyal foglalkozni, lehet-e annak számottevő hatása egy évszázad (magyar?, világ-?) irodalmára? Itt ezért az írástudók felelőssége—-szerintem — egyértelműen bizonyított. Szólhatott volna a tétel úgy, hogy .Jézus a XX. századi irodalomban", rögtön megfelelt volna valamennyi szükséges kívánalomnak. S még teljesen egyetlen értelmű is lett volna! _ Petőcz Károly Walter Lord: A Titanic pusztulása 40. Ekkor egy óra húsz perc volt az dő. A pékmester megint /isszacammögött E fedélzeti Kabinjába a rézsútosra dőlt lépcsőkön, és újra magához vett egy kis szíverősítőt. Azután, mint később elbeszélte, leült a fekvőhelyére, és „kissé ölelgette még az üveget...” Látta ugyan, hogy a víz beszivárog a kabin ajtaja alatt, elönti a kockás linóleum padlót, sőt már magas szárú cipőjét is elöntéssel fenyegeti, de ez „nem izgatta különösebben”. 1 óra 45 perckor meglepetve látta, hogy a kedves öreg hajóorvos, dr. O’Loughlin odalent ténfereg. Joughin egy percig sem törte a fejét azon, mit kereshet odalent az öregúr, de mivel az éléskamra közelében matatott, azt gondolta, hogy valami enni- vagy innivalót, akárcsak ő. Joughin mindenesetre odá- köszönt az orvosnak, azzal már rohant is vissza a csónakfedélzetre. Épp idejében, mert a Titanic addigra már csúnyán megdőlt, és ha a pék tovább késlekedik, fel sem tudott volna már jutni a lépcsőn. Jóllehet már valamennyi csónak eltávolodott, Joughin nem esett kétségbe. Lement a B fedélzetre, majd nyugszé- keket hajigáit ki a fedett sétafolyosó egyik ablakán. Sokan nézték, hogy mit csinál, de senkinek sem jutott eszébe segíteni. Összesen ötven széket dobált ki a pék, abban a reményben, hogy néhány emberéletet ezzel is megmenthet. Fárasztó munka volt: az utolsó széket alig tudta kifelé erőszakolni („olyan volt az, mint amikor az ember cérnát fűz a tűbe”). Ekkor visszatért a jobb oldali éléskamrához az A fedélzeten. Ez 2 óra 10 perckor történt. Nagyon megszomjazott, de ezúttal vízzel oltotta a szomjúságát. Ebben a pillanatban óriási hangzavar támadt, súlyos zuhanások, robaj, az éléskamrában csészék és tányérok röpködtek Joughin körül, a lámpák vörösen hunyorogtak. A pék lábdobogást hallott a feje fölött; mindenki a hajó fara felé rohant. Joughin kibotorkált a kamrából és megindult hátrafelé az A fedélzeten. Előtte nagy tömegben futottak az emberek. A pék a tülekedők mögött maradt, aztán letámolygott a B fedélzetre, onnan pedig a mélyített fedélzetre. Alighogy odaért, a Titanic hevesen meg- pördült bal felé; az emberek egyetlen óriási halomba dőltek a bal oldali korlát mentén. Egyedül Joughin állt meg a lábán. Éberen, de nyugodtan egyensúlyozott akkor is, amikor a hajó tatja lassan magasba emelkedett, közben pedig fordult, mint valami gigászi dugóhúzó. A fedélzet most már olyan meredeken megdőlt, hogy képtelenség volt megállni rajta, Joughin ezért átmászott a korláton és szó szerint a hajó oldalán állt ismét lábra. A korlátba kapaszkodva mászott előre, amíg elérte a tatfedélzet fehérre mázolt acéllemezeit. Most a hajó legömbölyített végén állt, amely 150 lábnyi magasságban meredt a víz fölé. Joughin nyugodtan összehúzta magán a mentőmellényt, rápillantott az órájára: 2 óra 15-öt mutatott. Gondolt egyet, lecsatolta az órát és a farzsebébe tette. Éppen gondolkozni kezdett rajta, mitévő legyen, amikor érezte, hogy megindul alatta az iszonyú tömeg, gyorsan süllyedt lefelé; mintha felvonóban állt volna. Amikor a tenger összecsapott a hajótat fölött, Joughin szépen belesiklott a vízbe. Érdekes módon nem került a víz alá, a feje nem is lett nedves. Lassan úszni kezdett az éjszakában, kevéssé zavarta a jéghideg víz. Több mint egy óráig taposta a vizet és csak annyira mozgatta a végtagjait, hogy el ne merüljön. „Nem volt abban semmi trükk” — magyarázta később derűsen. Négy óra tájban, a szürke hajnali fényben meglátott valamit, amit roncsnak nézett. Odaúszott: a felborult B csónak volt az. Gerincén olyan sokan szorongtak, hogy nem tudott felkapaszkodni rá. Ott kapálózott hát, amíg fel nem fedezett egy régi kollégát a konyháról. John Maynard volt az, a kukta. Nagy dolog a testületi szellem: Maynard a karját nyújtotta, Joughin belekapaszkodott és tovább taposta a vizet. Senki sem vetett ügyet rá. Azért nem, mert annyira elfásultak már, hogy nem érdekelte őket semmi, azután pedig minden szem a délkeleti látóhatárt fürkészte. 3 óra 30 perckor pillantottak meg valamit: távoli fény csillant, s a felvillanást dübörgés követte. A 6-os csónakban Miss Norton felkiáltott: — Viilámlik! — Hitchens viszont azt mondta: — Hullócsillag! — A 13-asban egy kazánfűtő, aki dermedten feküdt a csónak fenekén, most felült és elkiáltotta magát: — Ágyúlövés! A 8-asban Jones matróz nem mert hinni a szemének. Odafordult a mellette ülő Rothes grófnőhöz és súgva kérdezte: — Nem lát valami fényt? Figyelje, amikor hullámhegyre kerülünk. De egyelőre ne szóljon róla, hátha tévedtem. Amikor egy hullám felemelte a csónakot, a grófnő alaposan kimeresztette a szemét és a távolban ő is halvány fényt látott fölcsillanni. Néhány pillanat múlva már tudta, nem a szeme káprázik, akkor hát szólt a többieknek. A kis fény egyre erősebben világított, aztán felvillant egy másik, majd egy egész lámpasor: nagy gőzhajó közeledett. Most már rakétákat lőtt fel, hogy megnyugtassa a Titanic menekültjeit: közel a segítség. A 9-es csónakban Paddy McGough fedélzeti munkás felkiáltott: — Imádkozzunk Istenhez! Hajó a láthatáron! Közeledik felénk! (Folytatjuk) Joughin nyugodtan összehúzta magán a mentőmellényt, rápillantott az órájára: 2 óra 15- öt mutatott. Gondolt egyet, lecsatolta az órát és a farzsebébe tette. Éppen gondolkozni kezdett rajta, mitévő legyen, amikor érezte, hogy megindul alatta az iszonyú tömeg, gyorsan süllyedt lefelé; mintha felvonóban állt volna.
