Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-26 / 150. szám

Az asztalfióknak komponál Szász Mihály meglehetősen eredeti, hogy ne mondjam: különc egyéniség. Mert különc csak a modem ember (mondjuk a „menedzsertípus”) szemszögéből lehet­ne, aki üzleti érdekeit szem előtt tartva, és onnan legfeljebb oldalirányú pillantáso­kat vetve, célirányosan fejleszti magát szakbarbárrá, egyvágányú sikeremberré. Nem mintha a siker nem volna elérendő cél, csak az a kérdés, hogy ki mit tart a siker kritériumainak. Ha ezt kérdezném Szász Mihálytól, ő visszakérdezne: „Most kihez jöttél? A zenekari muzsikushoz, s régiséggyűjtőhöz, vagy — mert még ezt is megkockáztatom—az ismeretlen zeneszerzőhöz?” Beljebb invitál, szaloncukorral kínál; nem do­hányzik, mondja, ami nem azt jelenti, hogy nin­csenek szenvedélyei. Csak másfélék. Átvezet egy kisebb szobán, amelynek falai a hatvanas évek legizgalmasabb filmszínésznőivel vannak kita­pétázva, a sarokban egy Yamaha szintetizátor áll. A főhelyen egy zongora, kottatartóján Mozart, a falon mögötte Haydn és Rossini képe — és szí­nésznők itt is, mutatja, némelyik fénykép dedikál­va van. Megkérdezem, mióta ír zenét. Huszonkét éve, feleli, és arra a kérdésre, hogy akkor miért nem hallani róla, miért nem játsszák a darabjait, azt válaszolja: „Hogy’ játszanák, amikor még a legnagyobbak műveit sem vagy csak elvétve játsszuk! Például 1991 Mozart-év és az első felé­ben Mozart-szimfónia, jelenlegi tudomásom sze­rint, még csak kilátásban sincs Szeged filharmó­niai műsortervében!” A nagy előd felemlegetése és az őrá való hivatkozás után önkritikusan hozzá­fűzi: „Én vagyok az a szerző, aki az asztalfióknak dolgozik. Galambos Szilvesztert idézem: van, akiről halála után sem derül ki, hogy tehetséges volt.” Szász Mihály a zeneszerzőket négy csoportra osztja: I. Diplomája van. 2. Hírneve van. 3. Zenéje van. 4. Névjegykártyája van. („Én egyelő­re még itt tartok...”) Azért megkérem, vegyük sorra az előzményeket. Bélmegyeren született, itt járt általános iskolába; a dolog úgy kezdődött, hogy 1961-ben valami pártbizottság közeledtére kulturális seregszemlét rendeltei az iskolaigazga­tó. Szász Mihály sebtében megtanult citerán ját­szani, amiben nagyapja volt segítségére; az elő­adás túl jól sikerült, attól kezdve neki kellett minden alkalommal a műsor zenei részét szolgál­tatni. Egy év múlva a citerát cimbalommal cserél­te fel, erre apja tanította meg, míg végül a sarkára állva kijelentette: most már valami tisztességes hangszeren akar megtanulni játszani, s kottát olvasni, egyszóval komolyra fordítani a dolgot. Zongorát szeretett volna, helyszűke miatt hegedű lett belőle. Négy évet végzett a békési konzervató­rium brácsa, kettőt a zeneszerző szakán, attól fogva húsz éven át megszakítás nélkül tagja a Szegedi Szimfonikus Zenekarnak, mint brácsa- művész, s amellett írja szorgalmasan fiókja szá­mára zeneműveit, amelyek tucatjával várják, hogy a hírnév szárnyára kapja Szász Mihály nevét. Eddig két alkalommal került mint szerző, a közönség elé: tavaly szeptemberben játszottak tőle a zeneiskolán egy vonósnégyest, és 1984 márciusában, egyetemista körben egy főiskolás kamarazenekar három rövidebb tételt, Délelőtti improvizációk címmel. De Szász Mihály nemcsak komolyzenével fog­lalkozik: slágereket is ír; egyet elküldött Zalatnay Saroltának, választ nem kapott. Azt mondja; ze­néjét francia vagy olasz filmekhez tudná elkép­zelni, és elmeséli, hogy tavaly ősszel egy kottája mekkora érdeklődést váltott ki, amikor a Kárász utcai Ofotértban akarta sokszorosíttatni: a kiszol­gáló hölgyek szaván fogták őt, és eljátszatták vele egy váratlanul előkerülő Yamaha szintetizátoron új szerzeményét Egy ismeretlen nő odalépett hozzá megkérdezni, hogy saját részére lemásol­hatja-e az imént hallott számot. „Ilyen, és ehhez hasonló sztorikat tudnék még mentségemre fel­hozni. A baj az, hogy nincs szövegíróm, mene­dzserem, és legfőképpen: pénzem, ami ebben a műfajban dominál. Ha volna Szegeden színpadi szerző, azzal még azt is megkockáztatnám, hogy színpadi műfajban írjak valamit, például egy két- felvonásos diszkóoperát.” A rockoperát meg­hagyná a pestieknek, véleménye szerint ez a műfaj, a rock, amúgy is benne van a maga zsákut­cájában, ahonnan szinte lehetetlen újat felmutat­ni. „Talán a szimfonikus diszkó, itt lehetne valamit kezdeni... Egy merész kanyarral hátraareot csi­nálni, visszatérni a melódiához, amit mindenkit egyformán meghódít, akár a kortárs szimfonikus, akár a könnyűzenében.” Jövetelem másik, nem titkolt célja magán- könyvtárának szemügyre vétele. Kissé meglep, amikor kinyitja egyik szekrényének ajtaját: ebben tartja háború előtti gyűjteményének túlnyomó részét. A polcokon sűrű sorokban, katalóguscédu­lák nélkül állnak az 1926—-1941 közötti „sárgare­gények”, füzetes ponyvák, a Pesti Hírlap, Tarka Regénytár, Világvárosi Közművelődési és egyéb kiadók többségükben teljes sorozatai. Vakon is képes tájékozódni közöttük, amit meg akar mutat­ni, azonnal megtalálja. Detektív-, cowboy- és légióstörténetek sorjáznak elő fürge keze nyo­mán, szinte minden darabhoz van hozzáfűzniva­lója, elképeszt a hátborzongató vagy mulatságos kalandoknak ez a gátjanincs áradata. Gyilkos múmia. Haláltorony, A zöld csillag rejtélye — és még tucatnyi effajta cím fagyasztja gerincembe a velőt. „A harmincas évek irodalma reneszánszát éli — mondja —, de a régi könyvek újraélesztési kísérlete nem hozza meg azt a sikert, amit érdem­ben meg kellett volna hoznia. Erről nemcsak a gazdasági helyzet, de a kiadók is tehetnek, mert a könyvek tálalása nem valami hódító: igénytelen borítólapok, rossz formátum, kissé magas ár, és máris megvan a vevő közönye!” Ellenpontként régi borítókat mutat, fejből sorolja a rajzolók nevét, elragadtatott hangon dicséri ügyességüket. Dedikált példányokat vesz elő, ezek már új kiadá- súak, a Garabonciás és Népszava nyomdatermé­kei; Halász Péteré az egyik aláírás, vele úgy ismerkedett össze, hogy az írónak egyetlen 1940- ben írott regénye sem volt meg — Szász Mihály elküldte neki. A Népszava Kiadóval is kapcsola­tot tart: ő írt előszót a még megjelenés előtt álló Kockás és a halálkülönítmény című Nagy Károly (Charles Lome) könyvhöz. Tekintélyes kataló­gusból tudom meg a nevét, amely a Magyar Könyvészet 1921—1944 impozáns nevet viseli: ebben mindenki benne van, aki a két időpont között álnéven dolgozott a regényszakmában. Rejtőt nem igazán kedveli, azt hiszem azért, mert kicsit haragszik rá, amiért „túlélte” a többieket. A túléléssel hozható összefüggésbe különös gyűjtőszenvedélye is:'19?3-banegy lengyelorszá­gi turnéról hazajövet a zenekar tagjait szállító repülőgép sűrű ködben landolt Ferihegyen, mi­után többször is hiába folyamodtak leszállási engedélyért; a kifutópálya szélén mentőautók sorakoztak föl, a legtöbben el voltak készülve a legrosszabbra. Szász Mihálnynak a légi kalan­dokból mindenesetre elég volt ennyi. Azon a héten vasárnap a dorozsmai piacon nézelődött, mikor váratlanul eleredt az eső, és egy öreg­asszony könyörgött neki, hogy vegye meg, mie­lőtt teljesen elázik-a portékája. Talán mondanom sem kell, „filléreseket” árult. Megvette. Otthoná­ban olvasgatva őket rádöbbent, mennyivel ve­szélytelenebb és szórakoztatóbb, szemléletesebb így átélni egy sosemvolt világ magasztos érzel­mekben és hősi erényekben tobzódó kalandjait, ahol a happy end nemcsak remélt, de egyenesen kötelező. Járta a piacokat, gyűjtőkkel ismerke­dett, csereberélt és gyarapította magánkönyvtá­rát, amelyben korabeli és még későbbi folyóiratok is helyet kaptak. „Más házra gyűjt vagy kocsira... én erre költőm a pénzem. A friss nyomdaillatú terméket mindig gyanakodva fogadtam, ami tálal­va van, az sehogysem ízlett. Akkor érzem jól magam, ha a múltban turkálhatok; talán az is közrejátszik ebben, hogy ez egy nyugodt periódus volt, a II. világháborút megelőző, vihar előtti csend.” Ama bizonyos békeévek. 1939-től foko­zatosan vékonyodnak a füzetek, háború van és papírhiány, míg ’41-ben a Pesti Hírlap sorozatá­ban megjelenik az utolsó szám, amelynek hátlap­ján már nincs információ, mi van előkészületben. Kész, a fantázia elfogyott, a világ most már kénytelen farkasszemet nézni önnön rettenetével. Történelem. Elsárgult űjságkötegek, számom­ra ismeretlen fejlécekkel. Friss Újság, Áller Lap­ja, Tolnai Világlapja, Pesti Szó, Szabad Száj, Fűrész, később Szegedi Kis Újság, Délmagyaror- szág; hol népnemzeti, hol proletárintemacionalis- ta szólamok, tirádák, időnként—úgy ’46 táján— egy kis józanság, egészséges humor, az állampol­gár szabadsága, aki eldöntheti, mire kíváncsi. Szennyirodalom többé nincs, pártkongresszusi olvasókönyvet tessék tanulmányozni! Az átkos múlt öröksége azonban kísért, azután egyszeriben manifesztálódik. Végezetül kérek egy sztorit Szász Mihálytól, amivel mi is visszaérkezünk saját időnkbe. „1989 novemberében itt járt, és bennünket, a szegedi szimfonikusokat vezényelte a világhírű Szent-Györgyi Albert professzor unokája, a vi­lágjáró karmester: David Szent-Györgyi Pollit. Az egyik zenekari próbára magammal vittem a Tolnai Világlapja 1938/1. számát, amelyben Gusztáv svéd király a Nobel-díjat adja át Szent- Györgyi Albertnek. A karmester-unoka nagyon megörült ennek, és mivel magának a családnak sem volt meg az újság, így neki ajándékoztam, aki mindjárt dedikáltatta velem. Ez volt az az eset, amikor én dedikáltam!” Hámori Róbert

Next

/
Thumbnails
Contents