Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-24 / 148. szám
àRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP MÚLTIDÉZŐ 1992. június 24., szerda Tózug, ahol Horthy pajtása mesélt Megrohantak a gyerekkori emlékek, s hogy teljes legyen a merengés, kiterítettem magam elé egy hatvan évvel ezelőtt készített Sarkad község térképét. Jól emlékszem, a Tózug utcában egy téglán ültem és csodáltam Gávó kovács bácsit, amint egy izzó vasdarabból patkót formált és azt a jámbor ló patájára szegezte. Szorongó szívvel néztem, mert — Istenem — mi lesz, ha a ló körme alá megy az a hosszú patkószeg? A Tózug utca másik érdekessége volt a 2—3 házhelyet elfoglaló lapos, pocsolyás terület, amit csak az eső táplált, de kiszáradni még sem tudott valamilyen csodálatos oknál fogva. Zörgött a nád rajta, és a hasznot hajtó fűzfa helyett békalencsét nevelt a posvány. Gólya nem látogatta, ennélfogva tenyészett a varangy, „akik” folyton brekegtek, hol esőért, hol az eső okozta boldogságtól, és csak akkor hallgattak, amikor partközeiben elkezdtem ellenük csúzlis hadjáratomat. Önfeledt célozgatásaim közben mellém szegődött egy mosolygós öregember, napbarnított, férfiasán nyúzott arccal és elöl csupán 2-3 foggal, amit nemcsak beszélgetés közben mutogatott, hanem akkor is, ha meggyfa szárú cseréppipáját rakosgatta szája egyik sarkából a másikba. — Te erre laksz? — kérdezte. — Nem... A Zsaróban, csak meglátogattam Vágó bácsit, meg ide járunk játszani, meg az Atalba, meg ezt a vizet is megnézem... — válaszoltam egy kicsit ijedten. — Aszondod, hogy ezt a vizet? Ez nem víz! — A tenger! Az igen! Láttál már tengert? — Nem — válaszoltam. — Még a Dunát sem, mert ha megyünk Pestre a rokonokhoz, csak Kispestig megyünk. Ilyenkor Szolnoknál látom a Tiszát, a Körösbe még füröd- tem is, aztán a Gyepes, a Kiskörös, meg a Kopolya, az is víz. — Az is, de az semmi! Ha megint erre jársz, figyeljük egymást. Mesélnék meked a tengerről. Este elmondtam édesapámnak ezt a találkozást. — Tudod ki az? — kérdezte. — Nagyon rendes ember. Háló Lajos a neve. Első osztályú matróz volt a Novarán. Horthy kormányzó úr mellett szolgálta a hazát. Az Adrián cirkáltak. Elérkezett a másnap, és találkoztunk a Tózugban. — Csókolom, Lajos bácsi! — köszöntöttem. — Honnan tudod a nevemet? — kérdezte. — Apu mondta, meg még egyebet is. — Hát ki a te apud? Megmondtam, meg a magamét is, miközben kiscserkész- hez illően vigyázzba álltam, amitől Háló Lajos elmosolyodott. — Nagyot nőj, Béla! — és nyújtotta a kezét. így kezdődött, s amit tőle hallottam, most leírom, mert az egy kicsit történelem, ami miatt abban az időben még a bigepartikat is elmulasztottam. — A tenger? Az a mi tengerünk volt, az Osztrák— Magyar Monarchiáé. Mi vigyáztunk az Adria rendjére, meg az olaszok. A tenger olyan víz, amelyiknek a túlsó partja is vízből van. Benne merül el a lenyugvó Nap, meg a telihold, Sok a hajó rajta, a portékát szállító, az utasszállító, meg a halászhajó. Ezért kell köztük a hadihajó. Háború éppen nem volt, így csak állandóan gyakorlatoztunk, meg ki- menőztünk a partra. A gyöngyélet nem tartott sokáig. Kitört a háború. A Novara csatahajó, amelyiken én is szolgáltam, új parancsnokot kapott. Mit gondolsz, kit? A gyerekkori pajtásomat, Horthy Miklóst, aki most a mi kormányzó urunk. Úgy bizony! Akkor sorhajókapitány volt a rangja. A bemutatkozón — amikor elvonult előttünk — nálam megállt: — Lajos, te vagy az? — Háló Lajos, kapitány úr, alázatosan jelentem! Hát megismertél, Miklós? Szót váltottunk, de a sorban senki nem értette, mert magyarul beszéltünk. Rá egy évre az olasz angolok meg a franciák mellé állt. Megnövekedett a gondunk, de győztük, mert jó volt a parancsnok. Miklós mindig tudta, mit kell tenni, és mi bíztunk benne. Én legalábbis igen. Példát is mondhatnék, mégpedig az otrantói csatát, ahol még Miklós is megsebesült, hogy néhány hősi halottról és a Novara sérüléséről ne is beszéljünk. Felvitette magát a parancsoki hídra és onnan irányított. A végén teljes volt a győzelem. Hiába, na! Ha van magyar, akkor a szerb is tudja, mi a teendő. Volt hurrá, meg dupla adag rum. Én meg Miklós bort ittunk, de csak keveset. Azt mondta: — Hallod, Lajos! Nekünk most is észnél kell lennünk! Tudod, Bélus! Nagy dolog a háború! Ha nem hiszed, kérdezd meg apádat. Ő is tudja, hiszen annyi a kitüntetése, hogy alig fér a zubbonyán. — Lajos bácsi! Igaz, hogy Novara a világ legnagyobb csatahajója? Igaz, hogy annál gyorsabb nincs? — Hát azt éppen nem lehet mondani, de hogy ütközetben jól mozgott, az biztos, már csak azért is, mert Horthy Miklós volt a parancsnoka, aki igazi katona volt nem csak vízen, de szárazon is. Ezért kedvelte Ferenc Jóska, a magyarok királya. Tudod, a Novarának kilenc darab 10-es ágyúja volt, meg három darab dupla torpedóvető csöve. Szólt az mind ’17 májusában Otrantónál. Nem győztük hűteni a csöveket, de a végén miénk lett a győzelem. Lőttek azok is, ám ha eltrafáltak bennünket, nagy kárt nem tehettek, mert a fedélzetet két centis páncél borította, az oldalvértezet meg hat centis volt. Tudod, Bélus, micsoda súly az? Rettentő, de a gőzturbinák vitték 27 tengeri mérfölddel, ami körülbelül 50 kilométeres szárazföldinek felel meg. Látom, meglep ez a hozzáértés, de egy első osztályú matróznak még ennél is többet kellett tudni. Hogy mekkora volt ez a hajó? Hossza az orrától a tatig 125 méter, derékban a legszélesebb pontján majdnem 13 méter. Ahogy így elmondom, nagynak tűnik, pedig csak a kicsik közé tartozott az angolokéhoz képest. Most meg elmondom a matrózlázadás történetét, ott Cat- tarónál. Tudod, a Novarán sok szerb meg mindenféle népség szolgált. Igaz, hogy a magyarok többségben voltak, de akkor már negyedik éve tartott a háború. Sokat gondoltak haza a tengerészek és belefáradtak a csatákba, de az ellátás is gyenge volt, hiszen a tartalékkészletek kezdtek kimerülni annyira, hogy odahaza is elkezdődött a nélkülözés. Kevés volt az ennivaló. Az is igaz, hogy a csehek, rácok, krobótok, meg a többi folyton izgattak a császár ellen. Úgy gondolták, hogy nekik ne dirigáljon az osztrák, megvannak ők nélküle is. A magyarok is lázongtak. Hát a gazdag, nagy Magyarország hogyne lenne meg Ausztria nélkül. így történt, hogy a legénység meg az altisztek egy része, de a tisztek közül is néhányan, folyton gyűléseztek, szidták a császárt és hurrázták a szónokokat. Egy alkalommal arról beszéltek, hogy megölik a kapitányt meg a hozzá hűségeseket, ha nem teljesíti a követelést. Küldöttséget menesztenek a parancsnokhoz, hogy tudja magát mihez tartani. — Ki vállalkozik? Kérdezte egy szerb. Én azonnal felugrottam és jelentkeztem. Megyek hozzá, oszt majd meglátjuk. Engem küldjétek, mert én németül is meg magyarul is beszélek. Ketten kísértek, de csak engem engedett a parancsoki kajütbe a tiszti őrség. Letisztelegtem az íróasztala mögött ülő Miklós előtt és jelenteni készültem, de megelőzött. — Csalódtam benned, Lajos. Nem hittem volna, hogy pont a gyerekkori játszópajtásom is azokkal fúj egy követ. Sejtettem, mire készültök, de vártam. Hogy pedig te is köztük vagy... — Ne folytasd Miklós! Én nem azért jöttem, hanem hogy figyelmeztesselek, meg a tiszt urakat is. Ha nem dezertálunk, kivégeznek benneteket, és ezt két nap múlva akarják. Vezetőjük Tatity, a szerb, meg Ho- lubár, a cseh. Higgy nekem, mert én azóta sem változtam. Ez a játék nem babra megy. — Most már értelek! Ne várjuk meg a két napot, Lajos... — mondta Horthy Miklós. —Előbb csinálunk rendet. Menj és mondd meg nekik, amit tőlem hallottál. Indulj, Lajos! — Már hogy mennék, MikA Tózug utca nem sztráda Jellegzetes ház a Tózug utcában lós! Veress vasra és lökess a hajófenékbe. Ezek azt hiszik, hogy megijedtél, engem meg felakasztanak. Ha szerbbel beszélsz, pisztolytáskád nyitva legyen. — Látod, erre nem gondoltam — mondta, aztán elkezdett kiabálni, hogy mások is hallják. — Vasra ezzel az árulóval, és le vele. Nem tárgyalunk lázadókkal. Még hallottam, hogy sora- kozót rendeltetett, de a többit csak később tudtam meg. A sorakozón a nemzetiségeket elkülönítették. A „vigyázz” vezényszóra ketten nem mozdultak. Az egyik kiállt a sorból és szerbül hangoskodott. Kis idő múlva kiállt a másik is. Egymást túlkiabálva fegyel- mezetlenkedtek. Ez utóbbi csehül. Kévésén múlott, hogy a felsorakozottak mind megmozduljanak. Szerencsére a közel 300 fős magyar fegyelmezett maradt és ez bátorította Horthyt. — Matrose! Deine Náme? — kérdezte Horthy a szerbet. — Pájó Tatity, de alázat nélkül. — Ezután a másikra mordult. — Und deine Náme? Josef Holubár Brünnből, ugyancsak alázat nélkül. — Elvezetni mindkettőt. Van még valakinek közlendője? Csend következett, amit Horthy tört meg. Parancsot adott a mellette álló főhajó- nagynak: — Pihenj, oszolj, szolgálati helyeket elfoglalni, pihenőknek ebédre sorakozó! — Mit gondolsz, Bélus, mi történt ezután? — Biztosan megbüntették a két lázadót, Lajos bácsi! — De meg ám! Tisztekből, altisztekből és legénységi állományúakból hadbíróság alakult. Ott nem volt kegyelem. Halál a lázadókra, akik a haza ellenségei. Horthy sorhajókapitányjóváhagyta az ítéletet és napfelkelte előtt már lógtak is. Az elrettentő példának szánt ítéletvégrehajtáson nekem is ott kellett lennem, de csak akkor néztem oda, amikor már csend lett. Nem hörögtek, nem mozogtak. — Ez borzasztó, Lajos bácsi! — Dehogy az! Ha a kormányzó úr akkor megkegyelmez, a többi meg a felettesei gyávának tekintik, de még azt is rákenhették volna, hogy egyeztért a lázadással. Mi nem vagyunk hol ide, hol oda ugrálok, és ezért becsülnek barátaink, de utálnak ellenségeink, így lehet felismerni őket. Utána nagy dolog történt. Az én gyerekkori pajtásomat tette meg a király az osztrák— magyar birodalom tengeri haderői legfőbb parancsokának, de minek, hiszen akkor már vége volt a háborúnak, meg el is veszítettük. 1918 őszén — amikor te születtél Bélus — a mi hajóhadunkat át kellett adni az akkor alakult új jugoszláv vagy milyen államnak. A Novarát nem kapta meg a szerb. Azt a franciák vitték el, átkeresztelték, de többet nem hallottam róla. Nem maradt hajónk egy sem. A tengert is elveszítettük. Egy darabig még Pólában állomásoztunk, aztán a magyarokat hazaküld- ték. Különvonattal a tiszteket, bennünket meg tehervagonokban. Egy alkalommal — őgyelgés közben — találkoztam Miklóssal. Gondterhelt volt és földet néző. — Magunkra maradtunk, Lajos. Mi a terved? — Hazamegyek, de tovább... Még nem tudom. Hát te? — Talán én is haza megyek... Hogy mi lesz, ki tudja ebben a forrongó világban. Ha hallasz felőlem, látogass meg. Ha nem, te is csendben légy. Várd ki a végit, aztán gyere. Isten áldjon, Lajos. Mindig jó szívvel gondolok rád. Elbúcsúztunk egymástól... Ha újabb mesélnivalóm lesz, szólok Bélus. Addig csak járj ide, el ne lesd a mesterséget ettől az öreg kovácstól, de ne hagyd otthon a csúzlidat. Az legyen a 10-es ágyú, ezek a varangyos krakecok meg az ellenség. Van belőlük bőven. Apudat üdvözlöm. Megtudtam, hogy többé' nem találkozott Horthy kormányzóval. Háló Lajos beköltözött a Tózugba, ahonnan csak a Magyar utca sarkáig sétált ki olykor bámészkodni, meg Vágó kovácshoz' híreket hallani. Amikor az asszony sóért, ecetért, petróért a boltba ment, hozott neki néhány pakli pipadohányt. Földjét népes családja művelte. Munkaidejét az istálló meg az ólak, helyesebben a bennük lévő jószágállomány gondozása kitöltötte. Emlékeiben megmaradt Póla, Cattaro, Otrantó meg a Novara Kenderessel együtt. A Novarát csakugyan a franciák vitték el és Thionvill- re változtatták nevét. Bár csak ennyi lett volna a veszteségünk, de ennél felmérhetetlenül többel sújtottak, mert „jaj a legyőzöttnek”. Füredi Dénes Béla Békalencsét nevel a posvány FOTÓ: FAZEKAS FERENC
