Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-20-21 / 145. szám
1992. június 20-21., szombat-vasárnap HAZAI TÜKÖR Táncosok a Komlóban Gyönyörű lányok és gyönyörű ruhák. Kecses mozdulatok, mosoly az arcokon. Felczán Béla gyulai társastánc „csapata” a hét végén baráti találkozóra gyűlt össze a Komló összes termeiben. Hogy milyen célból? Erről beszélgetünk a műsor megkezdése előtt Kállai Jánossal és Szondi Józseffel, a két szervezővel. — Olyan ritka manapság, ebben a rohanó életben, hogy pár órára találkozzanak barátok, ismerősök — kezdi Kállai János, aki valamikor Gyula színeiben elsőként ért el dobogós eredményt B kategóriában országos versenyen. — Nekem szívügyem a társastánc. Ez inspirált arra, hogy alapítványt hozzunk létre. Alapítványt, amellyel segítjük a gyulai táncosokat. Ezért is, no meg, hogy a régiek és a mostani táncosok találkozzanak, egy vacsorával összekötött társastánc-bemutatót szerveztünk. —Örülünk, hogy ilyen szép számmal eljöttek, bár nem mindenki van itt, akit hívtunk — csatlakozik a beszélgetéshez Szondi József, aki D kategóriában valamikor országos bajnok volt. — Hetek óta szervezzük a találkozót. Segítségünkre volt a Komló vezetője, aki ingyen bocsátotta rendelkezésünkre a nagytermet és kedvezményt kaptunk a vacsora árából is... A beszélgetés itt félbeszakad, mert megérkezik Felczán Béla és felesége, Nyíri Mária. Őket talán bemutatnunk sem kell, hiszen a két név márka. A társastánc pedagógiai nagymesterei ők. A tanítványok rajonganak értük. — Hogy finoman fogalmazzak, úgy hallom, Önt fúrják Gyulán. Igaz ez? — kérdezem Felczán Bélát, a gyulai társastáncosok oktatóját. — Erről most még nem akarok nyilatkozni. Gondok vannak, ez tény... ♦ ♦♦ Két csinos fiatal hölgy ül szembe velem az asztalnál. Az egyik szőke, a másik barna. Meg vagyok győződve, hogy ők is táncosok. — De régen volt az — réved a múltba Illésné Benedek Judit. — Nyolc éve, hogy abbahagytam. Borzasztóan örülök, hogy ma itt lehetek a régi táncostársak között. — Judittal táncoltam én is — szól Kristáné Rácz Katalin. — Visszahúz a szívünk, az már tény... ♦ ♦♦ Kezdődik a pompás bemutató. A mikrofonnál Nyíri Mária. Konferálja a műsort, meghatottsággal és büszkeséggel a hangjában, hogy együtt lehetnek a régi és új tanítványokkal. ♦ ♦♦ Szemenyei Barbara és Balogh Károly a legtehetségesebbek közzé tartoznak. Barbara vékony, szép arcú. 13 évesen kezdett táncolni. — Annak 5 éve már — mondja. — Versenyszerűen három éve táncolunk. Eddigi legjobb eredményünk a C osztályban a második helyezés... — ...és természetes a csúcsig szeretnénk jutni — szögezi le a fiatalember. Barbara tiltakozik: — Jó lesz, ha az A kategóriáig sikerül. B. V. Szünidőiben cserebere Orosházán január elsejétől az önkormányzat átvette a szakszervezet fenntartásával működő körzeti könyvtárat. A városban lévőkét intézmény között így megoszthatták a feladatokat. A Petőfi Művelődési Központban ma már a gyermekkönyvtárat látogatják a gyerekek, itt közel 28 ezer kötet között búvárkodhatnak. A nyitva tartás is a tanulókhoz igazodott, reggel 8-tól délután 5-ig kölcsönözhetnek könyveket a gyerekek. Aki nem az olvasás híve, annak a könyvtárosok zenehallgatást ajánlanak. A szünidőben is lesz program, szerdánként számítógépes játékprogram csereberét szerveznek a könyvtárosok. Várható egy mini videoklub is a technika kedvelőinek fotó: kovács Erzsébet Olvasóink írják Már el nem küldhető levél Ildikó óvó néninek! (Néhány gondolat a „Feri, ne ölj meg” című cikksorozathoz) Elszorult szívvel írom ezeket a sorokat. Az, akivel 11 évig éltél együtt, aki azt esküdte, hogy jóban, rosszban együtt lesz veled, aki bevégezte életedet, aki meggyalázott halálodban, még mindig megbánás nélkül mindenért téged és családodat okol a megtörtént tragédiáért. Tudtuk, hogy van feszültség közöttetek, tudtuk, hogy kívül álltok az ő életéből, de hogy ennyire nem vagytok fontosak, de hogy ennyire, azt nem gondoltuk. Téged mindenki szeretett! A gyermekeid, a családod, az óvodások és szüleik, a szomszédok, a kartársnőid. Vajon tudja-e A. F., aki ilyen kétszínűnek fest le téged, aki elítélőleg nyilatkozik az óvodáról, az óvónőkről, aki rólad úgy nyilatkozik, hogy ,,megrekedtél" egy szinten, hogy a nevelőtestület vezető helyettes óvónővé választott szeptemberben, hogy bíztak benned? Persze tudom, miért haragszik! Ha mi nem keresünk már péntek délelőtt óta, ha mi nem jövünk szombaton is be az óvodába, hogy végül mi értesítsük családodat, akkor véghez viszi szörnyű tettét, és akkor nyomtalanul eltűnsz! Ennek a megátalkodott hazudozónak, aki 60 óvodás egészségét veszélyeztette azzal, hogy az emésztőbői és a fáskamarából bármilyen fertőzés elindulhatott volna, nincs lelkiismeret-fur- dalása, őnyugodtan gyalázkodik. Nem tudod már megvédeni magad, és május 1-jén meghalt édesanyád is. Hányszor mondtad, hogy úgy érzem, hamarabb meghalok, mint édesanyám! Miért nem szóltál, hogy ilyen fenyegetettségben élsz? (Bár ki feltételezi a házastársáról, hogy ez nem csak üres fenyegetés?) Nem sajnált meg, amikor fojtogatott? Nem sajnált meg, amikor már folyt a véred? Amit eltervezett, véghez is vitte. Miért nem kiabáltál hangosabban, hátha meghallottuk volna? Vajon hogy számol el az élő Isten előtt, akire megesküdött, hogy Ildikó él és visszafog jönni? Aki most ráborul édesanyja levelére, vajon gondol-e arra, hogy saját két gyermekét már megfosztotta attól, hogy édesanyjuk valaha is imádkozhasson értük? Ne félj, Ildikó! Mi tudjuk, hogy milyen példás anya, szerető gyermek voltál, aki ápoltad édesanyád! Kitűnő háziasszony és kitűnő munkatárs voltál. Élsz te sokáig, amíg mi élünk, mert nem fogunk elfelejteni azzal a több száz óvodással együtt, akiknek nevelését rád bízták. Hogy ez az írás újságíró tollából is megjelenhetett volna? Lehet. De talán az időpontok választ adnak erre is. Szerencsétlen kolléganőnket 1992. március 28-án délután találták meg. A nyilatkozatot másnap délután kérték. Gajdácsné Kohári Rózsa tagóvoda-vezető, Gyula, Kálvin úti óvoda Visszhang Wagner úr mellett... A Bogdanov kontra Wágner- ügy kapcsán megjelent szombati cikk után olvasói leveleket kaptunk, voltak, akik telefonon hívták fel szerkesztőségünket. Lévay István, a Po- fosz megyei elnöke személyesen jött el, hogy elmondja: — A Wágner-üggyel kapcsolatos legutóbbi „meghurcoltatás” — megítélésem szerint — túlnő azon az értékelésen, ahol a Pofosz neve megjelenhet. A cikk ránk vonatkozó részéhez az alábbiakat fűzöm: Országos szervezetünk külföldi segélyszállítmányt kapott, amit Békásmegyerről kellett elhoznunk. Az ismert szállítási tarifák miatt a szeretetszolgálathoz fordultam. A szállítmányt irodánkba hozták, ami egy épületben van az SZDSZ- ével. Lehet, hogy valakik téves következtetéseket vontak le, de miután Wágner Sándor segítőkészségéről én meggyőződtem, kötelességemnek érzem ezt elmondani. Tizenhárom levélíró — dokumentálva kijelentéseiket — az alábbiakat fogalmazta meg: „Valamennyien szabadidőnket feláldozva szolgáljuk a szeretet ügyét. Nem egyéni érdekek, hanem Krisztus Urunk tanítása indított el bennünket ezen az úton. Vannak emberek, akik nem érezhették segítségünket. Sajnos a mi lehetőségeink is szűkebbek, viszont a rászorultak száma megsokszorozódott. *** Mezőberényből Bagi Istvánné telefonált és elmondta, a németországi gyógykezelése Wágner Sándor segítségén is múlott. Ő volt az az ember, aki „minden hátsó gondolat és ellenszolgáltatás nélkül 22 órát vezetett azért, hogy minél előbb kiérjünk a kórházba.” Walter Lord: A Titanic pusztulása 35. „Akár valami ostoba piknik...” Az éjszakában felhangzó segélykiáltások az eleven, tettre- kész Lowe ötödik tisztnek egyet jelentettek: evezz vissza és segíts! O megfelelő helyzetben volt ahhoz, hogy ne csak beszéljen, tegyen is valamit. Amikor a 14-es csónakban elhagyta a Titanicot, összeterelte a 10-es, a 12-es, a 4-es és a D csónakokat, és kötéllel valamennyit összefűzte, mint valami 150 yard hosszú gyöngysort. — Önök a parancsnokságom alatt állnak — rendelkezett a bátor férfi, azzal máris szervezni kezdte flottilláját a mentési munkára. Ha mindegyik csónak mentésre indul, az öngyilkossággal lett volna egyenlő; túlságoan kevés volt a tapasztalt emberük, aki a zűrzavarban helytállhat, de egyetlen csónak mégiscsak hasznos lehet gyakorlott, erős evezőkkel. Ezért Lowe ötvenöt utast áttelepített a négy másik csónakba, azokból pedig önkénteseket toborzott, hogy legalább a 14-es csónakban gyakorlott evezősei legyenek. Idegtépő vállalkozás volt ez a helycsere az evezős csónakokban, hajnali fél háromkor, az Atlanti-óceán kellős közepén; Lowe el is vesztette a türelmét. — Ugorjon már, az isten verje meg, ugorjon! — ordított rá türelmetlenül Miss Daisy Minahanre. Egy másik öreg hölgy viszont túlságosan is fürgén mozgott. Lowe lerántotta arcáról a sálat — sápadt fiatalember meredt rá, rémülten. Lowe szó nélkül átlódította a gyáva patkányt a 10-es csónakba, olyan kíméletlenül, ahogy csak kitelt tőle. Az átrendezés időbe telt. Még több idő kellett hozzá, hogy Lowe kivárja, amíg megritkulnak körülötte az úszók. (Ez kegyetlen döntés volt, de a tiszt attól tartott: a fuldoklók felborítják a csónakot.) Végül persze ahhoz is idő kellett, hogy a katasztrófa helyszínére érjen. Már elmúlt három óra— legalább egy óra telt el a hajó elsüllyedése óta, mire a 14-es csónak odakanyarodott az úszó roncsokhoz és a vízben evickélő szerencsétlen emberekhez. Kevesen maradtak: John Stewart hajópincér, W. F. Hoyt első osztályú utas, egy japán a fedélközből, aki egy ajtóhoz kötözte magát. Körülbelül egy óra hosszat játszotta a 14-es csónak a reménytelen szembekötősdit, arra igyekezve, ahonnan sikoly hallatszott a vaksötétben, de sohasem sikerült elérni azokat, akik segítségért rimánkodtak. Mindössze négy embert sikerült megmenteni, Hoyt pedig egy órán belül meghalt. Lowe rosszul számította ki: mennyi ideig tart, amíg odaevez, meddig az, amíg megtalálja azt a helyet a koromsötétben, ahonnan a hangot hallotta, de legfőképpen azt nem sikerült kiszámítania, meddig maradhat életben egy ember mínusz 2-3 fokos tengervízben. De ő legalább visszament... Pitman harmadik tiszt szíve is elszorult az 5-ös csónakban a segélykiáltások hallatán. Körben evezett, hogy megforduljon, és azt kiáltotta: — Emberek, most pedig vissza a roncshoz! — Kérje meg a tisztet, hogy ne menjünk vissza! — könyör- gött egy hölgy Etches szoba- pincérnek, miközben a steward az evező fölé görnyedt. — Miért pusztulnánk el mindnyájan? Úgysem sikerül bárkit is megmentenünk — siránkozott tovább a hölgy. A többi nő is siránkozni kezdett. Pitman kínos dilemma elé került. Végül visszavonta a parancsot, felszólítva embereit, evezzenek el. Az 5-ös csónak tehát, negyven emberrel a hatvanöt férőhelyes járműben, szépen tovább haladt az óceán nyugodt vizén, miközben utasainak fülébe hasítottak 300 yardnyira haldokló-vergődő embertársaik jajkiáltásai. A 2-es csónakban Johnson hajópincér hallotta, amint Boxhall negyedik tiszt azt kérdezi a nőktől: — Visszaforduljunk menteni? — Azok nemmel válaszoltak. Erre a 2-es csónak, negyven százalékban üresen, szintén tovább evezett, bár a hölgyek tisztán hallották a sikoltozást. A 6-os csónakban viszont ült néhány bátor nő. Mrs. Lucien Smith, akit férje csellel vett rá, hogy csónakba szálljon, Mrs. Churchill Candee, akit meghatott önkéntes lovagjainak nagylelkűsége és Mrs. J. J. Brown, aki elszánt és kalandvágyó természetű asszony volt, könyörögni kezdett Hitchens kormányosnak: térjenek vissza a katasztrófa színhelyére. De Hitchens ezt kereken megtagadta. Eleven képet rajzolt róla, hogyan kapaszkodnának az úszók a csónakba, a jármű pedig bizonyosan felborulna. A nők hiába könyörögtek, a segélykiáltások pedig eközben egyre ritkultak. A hatvanöt személy befogadására alkalmas 6-os csónak sem tért vissza a helyszínre — huszonnyolc emberrel. Az 1-es mentőcsónakban Charles Hendrickson kazánfűtő odakiáltotta utasainak: — Tőlünk függ, visszamen- jünk-e, hogy akit lehet, kimentsünk! Senki sem válaszolt. George Symons őrszem, a csónakparancsnok, meg sem mozdult. Majd a fűtő újabb felszólítására Sir Cosmo Duff Gordon kijelentette: szerinte nem érdemes kockáztatni. Veszedelmes vállalkozás: a csónak megtelhet vízzel. így azután az 1-es csónak is feladta — tizenkét emberrel a negyven férőhelyes járműben —, céltalanul éviekéit tovább a sötétben. (Folytatjuk) Az átrendezés időbe telt. Még több idő kellett hozzá, hogy Lowe kivárja, amíg megritkulnak körülötte az úszók. (Ez kegyetlen döntés volt, de a tiszt attól tartott: a fuldoklók felborítják a csónakot.)
