Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-18 / 143. szám
1992. június 18., csütörtök HAZAI TÜKÖR Orosházi siker A győztes az 1313-as számot viselte Marunák Istvánná biológia szakos tanárnő és Szabó Gábor, az országos verseny első helyezettje munka közben FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Olvasóink írják Autóstársaim érdekében Budapestről jöttem hazafelé gépkocsival. Szentest elhagyva, az orosházi úton, Wartburg gépkocsi mellett két fiatalember integetett. Mondták, hogy benzinjük elfogyott, ha tudnék nekik annyit adni, hogy a legközelebbi benzinkútig el tudjanak menni. Gondoltam, ki tudom őket segíteni egy-két literrel, mivel a műszer ezt jelezte. Jött is az egyik fiatalember, egy fém marmon- kannával és egy jó vastag csővel. Szívott az üzemanyagból, hogy mennyit, nem tudom. Megkérdezték udvariasan, hogy mivel tartoznak, mondtam nagyvonalúan, semmivel, s elmentek. Beindítottam a gépkocsit és akkor láttam, hogy az üzemanyagjelző tartósan ég. Gondoltam, nem probléma, hiszen ilyenkor lehet benne 5-6 liter (Lada). Alig mentem egy kilométert, a gépkocsi leállt, elfogyott az üzemanyag. Elkezdtem integetni, hogy legalább két litert kapjak, mivel még vagy 20 kilométerre voltam Orosházától. Nagynehezen sikerült egy idős házaspártól kapnom. Sajnos, országosan elszaporodtak az ilyen benzinhez jutás módszerei. Én ezzel a személyes kalandommal nem azt akarom mondani, hogy ■bajba jutott autóstársainkon ne segítsünk, csak óvakodjunk a marmonkannás, vastag csövű benzinszélhámosoktól. ___ Őze István, Orosháza Zorán-koncert 15 év terméséből Ismét egy nagyszerű koncerten vehettem részt május 26-án Békéscsabán, az ifjúsági házban. Zorán és barátai szórakoztatták a nagyérdeműt közel két órán át. A műsor első felében olyan, évekkel ezelőtti slágereket énekelt — Romantika, Ünnep, Amikor elmentéi Nekünk így is jó —, amik talán még ma is aktuálisak. A turnésorozat anyagát—mint a művésztől megtudtuk—, 15 év terméséből állította össze. A harmadiknegyedik zeneszám után már mindenki ggyiitt énekelt, tapsolt a zenekarral. A népszerű zenész már tavaly is járt városunkban, akkor egyedül egy szál gitárra! lépett fel a Békés Megyei Könyvtárban. Az akkori koncert bensőségesebb, a mostani hangulatosabb, feldobottabb volt, hiszen a műsor vége felé csaknem az egész közönség énekelt, sőt a befejezés után legalább négyszer kértük vissza a színpadra a művészeket. Kedves színfoltja volt a búcsúzásnak az, amikor egy 5-6 év körüli kislány édesanyja segítségével —felment a színpadra és egy kis kabalababát nyújtott át Zoránnak. Azt hiszem, ez a sikeres koncert feledtette velünk a szürke hétköznapokat és a kissé költséges jegyárakat. Börcsökné Takács Mariann, Békéscsaba Pánsíp Sok rendezvényt látott már a sétálóutca. Beleértve a zenés produktumokat is. Tanúi lehettünk a Krisna-hívők toborzó énekének, nemrég az MSZP-s „Hideg-front" vonult el fölöttünk. A kampányban természetesen helyet kapott a „BIT" muzsika. Sőt! Emlékszünk még a Fidesz dalos találkozójára is. Legutóbb a keresztényrock hódított a szökőkútnál, hogy extázisba hozza a közönséget. De ami több napon át lázba hozta az utca emberét, az nem más, mint az öt bolíviai fiatalember. Csodálatos latin-amerikai dallamokkal rázták fel és andalították el egyben a hallgatóságot. Talán még az erdők, ligetek, nyájak, kecskelábú és -szarvú Istene, Pán sem fújta egykor olyan szépen a pásztorsípot, mint az az indián kinézetű, Budapesten tanuló diák... Ha ilyen hátborzongatóan gyönyörűt hall az ember — arra gondol, milyen nemzetközi tud lenni, s mennyire nem ismer határokat a zene. Ezt az élményt ugyanúgy befogadhatja bárki, legyen bár fekete, sárga, réz- vagy fehér bőrű. Olyan tiszta, mint a forrás, s egyben szívbe- markoló is, mint Pavarotti Nápolyi dala. Aranyi Erzsébet, Békéscsaba Nincs pont a „disznóügy” végén Szabó Gábor, az Orosházi 4. Számú Általános Iskola 8/a osztályos tanulója nem babonás. Ugyanis a Kisújszálláson megrendezett háromnapos Hermann Ottó országos biológiai versenyen a 1313-as sorszámot viselte, s a kétszer tizenhárom nyerő lett. Szabó Gábor első helyezést ért el. — Nagyon nehéz verseny volt, sok előkészületet igényelt. Segítette a felkészítésemet mindenekelőtt Marunák Istvánné biológiatanárom, Szemenyei Frigyes barátom, aki tavaly indult hasonló versenyen, ő most gimnazista, az Új Élet Tsz és nagyon sokan mások — vág az események közepébe Gábor. A háromnapos verseny komoly erőpróba elé állította a 35 általános iskolai tanulót, akik az ország minden tájáról érkeztek Kisújszállásra. Hét versenyszámban mérték össze tudásukat. Először is a névadó Hermann Ottó életéről szerzett ismereteket kellett visszaadni, majd a Búvár poszterek felismerése volt a feladatuk, később a helyi Móricz Zsig- mond Gimnáziumban tettek látogatást, s itt is az utolsó pillanatban derült ki, számon kérik tőlük, mit láttak. — Nem gondoltunk arra — folytatja Gábor a történetet —, hogy még olyanból is kérdést kapunk, amiről azt hittük, hogy csak a kikapcsolódást szolgálja. Mindemellett a terepgyakorlat volt a legnehezebb, erre adtak a 200 pontból a legjobbaknak százat. Itt a szabadban kellett felismerni a növényzetet, a környezetet, és pontosan meg kellett határoznunk, hogy mit látunk. Elvittek bennünket Dévaványára a múzeumba, majd Kenderesre, ahol a Horthy-kastélyt tekintettük meg, s megnézhettük a híres védett fasort is. Mondanom sem kell, hogy utóbb ezt is számonkérték. Ezen kívül 15 kérdéses elméleti totót kellett megoldanunk, diasorozaton kellett bemutatnunk egy nemzeti parkot, én a kardoskúti tájvédelmi körzetet választottam. — Sokat jelentett a felkészülés időszakában — mondja Marunák Istvánné biológia szakos tanárnő—, hogy idehaza a kardoskúti Fehét-tó természetvédelmi területen sokat gyakoroltunk, s az elméleti felkészülés mellett a természetben is készülhettünk, különösen a terepgyakorlatra. A verseny nagyon korrekt volt, a - házigazdák gondoskodtak arról, hogy tanár, diák egyaránt jól érezze magát, s lehetőség nyílt tapasztalatcserére is. Tudtunk a gyerekekének segíteni, figyeltünk, drukkoltunk mindenütt közvetlenül a verseny színhelyén. Marunák Istvánné keze alól már több tehetséges gyerek kikerült, s nem egy közülük nyert megyei, sőt országos szintű versenyt. Szabó Gábor is a tehetséges fiatalok közé tartozik, aki otthonról is az átlagnál több ismeretet Hozott magával az iskolába. Ötödik osztályos kora óta járt környezetvédelmi szakkörre, hatodiktól tanult biológiát és a továbbtanulásakor is e tantárgyat részesítette előnybe. Szegedre jelentkezett és nyert felvételt a Radnóti Gimnázium biológia tagozatos osztályába. Nevelő és diák egyaránt sikerrel szerepelt az országos versenyen, mindketten egyéves előfizetést nyertek a Búvár című lapra és a felkészítő tanár „Er- délyföldi tanulmányút”-ra kapott ingyenes részvételi lehetőséget, amely június 15—21. között válik valóra. Míg Gábor Hermann Ottó Emlékérmet kapott a versenyen nyújtott kiváló teljesítményéért. Papp János A békéscsabai „disznóügyben” legutóbb már arról számoltunk be, hogy valamennyi kistermelő átvehette az őt megillető pénzt a Kondorosi Afész szakcsoportjától. Június 16-án azonban bejött szerkesztőségünkbe Medovarszky János — a független kisgazdapárt békéscsabai ügyvezető elnöke, a disznóügy kirobbantója —, aki a következőket mondta:—A legutóbbi cikkük után—amelyben Markóczi úr nyilatkozott—felkerestem Mekis Andrást a pénzemért. De a kioktatás, letorgyánozás után a nekem járó pénznek csak a töredékét akarta kifizetni. Nem fogadtam el. Ha nem kapom meg a teljes összeget — természetesen a hathavi kamattal egyetemben — akkor bírósághoz fordulok! L.S. Walter Lord: A Titanic pusztulása 34. Egymás után érkeztek az életben maradottak, talán tíznél is többen. Különös társaság volt. — R. Norris Williams, a híres teniszjátékos, aki csuromvizes bundájára feküdt, néhány svéd, John Thompson fűtő, csúnyán összeégett kezével, egy első osztályú utas alsónadrágban, Edward Brown steward, Mrs. Rosa Abbott a fedélközből. Lassacskán az A csónak elsodródott; az úszók egyre ritkábban érkeztek. Végül nem jöttek már többen; a vízzel félig telt csónak csendesen, magányosan hányódott az üres éjszakában. Mások a felfordult B csónak felé úsztak dideregve. Ez a csónak közelebb volt a katasztrófa helyszínéhez, többen rajzottak fehér gerince körül, sokkal hangosabban és tettre- készebben, mint az A csónak menekültjei. — Mentsétek meg az életem! Mentsetek meg!— Walter Hurst jól hallotta, hogy újra meg újra ezt kiáltozza valaki a távolban. De hogyan is segíthetett volna? A többiekkel együtt megpróbált fölkapaszkodni a csónakra. Harold Bride szikratávírász persze kezdettől fogva ott volt, csakhogy a csónak alatt. Ligh- toller is odaért, mielőtt a Titanic elsüllyedt volna. A gigászi test mellett taposta a vizet, amikor az első kémény ledőlt. A hullám majdnem őt is elmosta ugyanakkor, amikor a fiatal Jack Thayert majdnem pontosan a csónak mellé dobta. Hurst és négy társa végül fölkapaszkodott a gerincre. Lightoller és Thayer is felmászott, de Bride még mindig a csónak alatt vergődött, a hátán feküdt, fejét minduntalan beleütötte az ülésekbe; levegő után kapkodott a koromsötétben. Ekkor érkezett A. H. Bark- worth, yorkshire-i bíró. Jókora bundát viselt a mentőmellénye felett, ez a merész megoldás bámulatosan bevált: nem merült el a jéghideg tengerben. Bundástól, szuszogva mászott fel a csónakra, mint valami tépett szőrzetű medve. Gracie ezredes később érkezett. Őt a Titanic magával rántotta, de valami ismeretlen áramlás visszadobta a felszínre. Először egy deszkába kapaszkodott, majd egy faládába, végül aztán megpillantotta a felborult csónakot. Amikor odaért, már vagy tízen feküdtek vagy térdeltek rajta. Senki sem nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki. Sőt, minden újabb menekült egyre mélyebbre nvomta le a csónakot a vízbe: már a gerincen is átcsapott időnként egy-egy hullám. De Gracie nem azért úszott idáig, hogy most adja fel a harcot. Megragadta valakinek a karját, aki már a csónak hátán feküdt, és nagy lendülettel feldobta magát a gerincre. Most érkezett jókora tempókkal John Collins, aki kukta volt a konyhán, neki is sikerült felmásznia. Végre Bride, mélyen a víz alá bukva kiszabadult és felmászott. Mire Thomas Whiteley steward odaérkezett, a B csónak minden eresztékében recsegett vagy harminc férfi súlya alatt. Miközben a steward megpróbált fölkapaszkodni, valaki feléje sújtott egy evezővel, de Whiteley mégis feljutott. Harry Senior fűtőt is evezővel kergették el. de ő megkerülte a csónakot és a másik oldalról addig könyörgött, hogy őt is felengedték. A megmenekültek a csónak farán és orrán lovagolva, lécekkel csapkodták a vizet; szerettek volna minél távolabbra evezni, hogy több úszó már ne jusson el hozzájuk. — Kapaszkodj, öregem, valamibe! Ha még valaki felmászik, mind elsüllyedünk! — kiáltották a csónak tetejéről. — Rendben van, fiúk, nyugalom — szólt hozzájuk egy úszó, amikor rákiáltottak, hogy ne másszon fel. És még visszaszólt, miközben elúszott: — Sok szerencsét, Isten áldjon benneteket! Egy másik úszó is buzdította őket: —Jól van, fiúk! Derék dolog! — Tekintély csengett ki e szavakból, ez a férfi nem könyörgött, hogy felmászhasson a csónakra. Bár valóban veszélyes volt a terhelés, Walter Hurst nem állhatta meg, hogy az úszó férfi felé nyújtsa az evezőjét. De a férfi már túlságosan messze került tőlük. Amikor az evező hozzáért, perdült egyet, mint egy dugó, és többé nem szólt semmit. Hurst halála napjáig azt állította, hogy Smith kapitány volt az illető. Amint tovább lebegtek a csendes éjszakában, eevre távolabb a roncsoktól és a vergődő emberektől, az egyik matróz, aki a gerincen feküdt, bizonytalan hangon megkérdezte: — Nem gondolják, hogy imádkoznunk kellene? Ezt mindenki jó ötletnek találta. Gyors megbeszélés után kiderült, hogy katolikusok, presbiteriánusok, az episzko- pális egyház hívei és metodisták verődtek össze; így aztán megegyeztek a Miatyánkban, kórusban mondták el, annak a matróznak a vezetésével, aki az imát javasolta. Nemcsak az ima szavai lebegtek a víz felett. Amíg az A és a B csónak megtelt, majd keservesen távolodott a katasztrófa színhelyétől, úszók százai kiáltoztak segítségért. Az egyes hangok belevesztek az állandó sikoltozás hangzavarába. George Kemish fűtő szerint, aki az evezőt húzta a 9- es csónakban, olyan volt ez a heves kiáltozás, mint amikor sok ezer szurkoló hajrázik az angol kupadöntőn. Jack Thayer, aki a B csónak gerincén feküdt, kábulatában éles tücsökzenének vélte a hangzavart — forró nyári éjszakákon mindig ilyen távoli zümmögést hallott, mielőtt álomba merült volna erdőszélen álló pennsylvaniai otthonában. (Folytatjuk) Nemcsak az ima szavai lebegtek a víz felett. Amíg az A és a B csónak megtelt, majd keservesen távolodott a katasztrófa színhelyétől, úszók százai kiáltoztak segítségért. Az egyes hangok belevesztek az állandó sikoltozás hangzavarába. George Kemish fűtó' szerint, aki az evezőt húzta a 9-es csónakban, olyan volt ez a heves kiáltozás, mint amikor sok ezer szurkoló hajrázik az angol kupadöntó'n.
