Békés Megyei Hírlap, 1992. június (47. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-13-14 / 139. szám
EXKLUZÍV 1992. június 13-14., szombat-vasárnap Kamerunból érkezett, mesterségének címere: futballtréner Nosztalgiával gondol az Előrére, jól érzi magát Afrikában és Hollandiát tippeli Európa-bajnoknak Kamerun. Vajon, hány iskolás (vagy felnőtt) tudna rábökni kapásból Afrika térképén? Egyáltalán a „fekete földrész” közepén, annak is nyugati féltekén keres- né-e a üdénkénél ötszörte nagyobb, 1986'"V ^ ban becsült adat szerint 10 és fél millió lakosú köztársaságot, melynek — ugyancsak becsült adat szerint — a fővárosát, Yaoundé-t háromszázezren lakják? S azt vajon hányán gondolnák, hogy — ők már társult tagjai az Európai Gazdasági Közösségnek, „Árpi bácsijukat” pedig Paul Biyanak hívják. És a foci mellett nagyon népszerű az atlétika és az ökölvívás, a kerékpár, a tenisz. No igen, Noah tőlük indult ám, miként Roger Milia nevét is sokfelé ismerik a világon. Persze, hogy költői kérdések, mint ahogy az is: vajh’ náluk hányán tudnák: merre van Európa, oda tartozik-e Hollandia (pedig csak hat óra hossza Amszterdam tőlük) vagy Magyarország? Pedig az anyák szívének melege ott is, itt is egyformán öleli körbe kicsinyét, s egyformán szeretik ott is, itt is énekes madarak csivitelését, a fű zöldjét, vágyhatnak a legtöbben a megértésre, az emberhez méltó boldogulásra. Olykor azért összeköt bennünket egy-egy apró szál, jól érzékelhető vékony fonál. Emberek, alkotni akarók szövik s segítenek abban: higyjük el, amiről azt gondoljuk, hogy olyan irdatlan távolság választ el bennünket, mégsem olyan messzi az... Ezek is eszembe jutottak, amikor leültünk beszélgetni a mindig elegáns Garzon Szálló emeleti társalgójában beszélgetni Zalai Lászlóval, aki egy kicsit csabai, egy kicsit (vagy nem is kicsit) holland és egy kicsit afrikai immár, ahol — a csabai megszakítást kivéve — 1978 óta edző. Marokkó, Elefántcsontpart, Dél-Afrika után most éppen Kamerunban dolgozik harmadik éve. Hogy repül az idő! Mintha tegnap történt volna, hogy láttam a „KISZ-tábor” felé bandukolni 1981 decemberében. Akkor a szülein kívül legfeljebb egy embert ismert itt közelebbről. Magányos volt, mint a világ minden edzője, kivált, ha családjától távol kerül. Az első külföldi futballedző volt, aki nálunk vállalt munkát. Nem is tudta egykönnyen elintézni az akkori vezetés, mitöbb, amikor egy pesti sajtótájékoztatón megkérdeztem, hivatalosan edző-e már az Előrénél, egyenes válasz helyett az államtitkár „hazaüzent” Csabára, hogy máskor ne tegyünk fel neki kellemetlen kérdéseket... Mindez ma már csak mosolyogni való. — De mi történt azóta? Jóllehet üdvözlő' képeslapjaiból azért tudjuk, ismét Afrikát válaszotta, amikor innen távozott. Közelebbről Kamerunt, amelyről majdnem annyit beszélt a világ két éve, mint az aranyérmes német válogatottról. Mi lett a vb meglepetéscsapatából, amely a legjobb négy közé jutásért Angliától kapott ki? — Fordult a világ, a dicsőség kevesebb ideig tartott, mint talán maguk Milláék is gondolták volna. Persze, aki egy kicsit is ismeri ennek az országnak a viszonyait, annyira nem csodálkozik ezen. Nos, szovjet edzőjük visszatért hazájába, bár neki már a vb-n sem sok szava volt, már csak azért sem. mert nem beszélt franciául... A helyébe került, éppen az „öreg” Milla közvetítésével érkezett fiatal St. Etienne-i edzőnek viszont semmi tapasztalata nem volt, most az Afrika Kupán is teljesen leszerepeltek. A régi nagy csapatból legtöbben abbahagyták vagy vezetők lettek, a legjobbak — a fiatalabbak is — Európában játszanak, példul Milla öccse is. Mindenki Miiiának képzelte magát... — Egészében sem lett volna hatása a vb- sikernek? — De, kétségtelenül, de akkor nagyon sok fiatal tehetség azt hitte magáról, ő is egy Milla, fogta a batyuját és elindult világot látni, eladni magát... Sokukat nagy csalódás érte, jóllehet otthon sem keresnek rosszul másokhoz képest a játékosok. — Milyen a bajnoki rendszer? — Tizenhat első osztályú csapat van, illetve egyet most kizártak, mert tavaly a Revoyance vezetői azt mondták: amíg a legnépszerűbb, az itteni Ferencvároshoz hasonlítható csapat, a Canon nem játssza le elmaradt meccsét, ők nem futballoznak. Két fordulót „kihagytak” — ezért büntetésül az NB II-ben folytathatják. A tíz területi bajnok alkot egy tizes, s egy ötös csoportot, s végül a legjobb négy keresztbejátszik a feljutásért. Pénz pedig nincs! — Zalai László melyiknél dolgozik? — Két és fél évig a Tonnerénél voltam, ez yaoundéi, vagyis fővárosi csapat. De aztán... No érdekes a „válás” története, elmondom. Két éve kupadöntősök voltunk, de nem tudtunk nyerni, tavaly viszont elnyertük a serleget. Megyek az elnökhöz, hogy felvegyem a szerződés szerinti prémiumot, de amikor én kerültem volna sorra, azt mondja az elnök, amúgy katonai ezredes, hogy menjek el délután a lakására. Nos, azzal fogadott: pénz az pedig nincs, de kitalált ő valamit... Egy másik gazdag csapathoz el tudna helyezni edzőnek, jó barátja az elnök és multimilliomos. Nem járok rosszul, kétszer annyi aláíráspénzt kapok, mint a prémiumom! így kerültem a 150 ezer lakosú tartományi székhelyre, Nganderibe, az Entente „Mas- cam”-hoz, ezt a vidéket a fülbe népcsoport lakja, amelyből található Nigériában és Ghánában is. Egy kukoricagyárat reklámoz, a csapat maga annyit jelent: Egyetértés. Ez egy elég sokfelől verbuválódott gárda, az ország minden részéből összevásárolt játékosokkal. A kevéssé összkovácsolt csapat a 13. helyen végzett tavaly. Márciusban kezdődött az új bajnokság, talán sikerül előbbre lépnünk. Most azonban szünet van, mert június végén Kamerun válogatottja „leutazik” Dél-Afrikába három meccset játszani, most lesz az első hivatalos mérkőzés a két válogatott között, s állítólag Kamerun 1 millió dollárt kap, de jól is jön a szövetségnek a pénz. — Pénz, pénz... és megint csak a pénz. Mi is itt kötünk ki. — És ha még hozzáteszem, hogy a Canon meccseit 70-80 ezer ember szurkolja végig, s még sincs pénz! Szinte hihetetlen, de így van. Ebben az országban rengeteg tehetséges játékos van, akiknek a többsége nagyon megbecsüli magát, hiszen a családok többfelé szakadnak, a férfinak kell eltartania őket, s nem véletlen, hogy már az edzés kezdete előtt egy órával ott van mindenki, sőt, néha harminc olyan srác is, akiket sose láttam... És ha valaki azt mondja, nagyon előre tör -e a következő években Afrika labdarúgása, akkor annak száz százalékig igazat adok! Egy baj van, hogy nincs szervező, amolyan igazi menedzserek kellenének még, Szociális tanácsadó is vagyok Van egy kis telkem Almádiban hiszen előfordul, hogy néha háromszor is változik a napi program. Ha egyszer az afrikaiak megtanulnak szervezni, akkor még sok „kameruni csoda” lesz a világbajnokságokon. Ugyanakkor az ő pénzvilágukba viszont senkit sem engednek bepillantani, noha az edzőket minden szepmontból megbecsülik, én például bejáratos vagyok az elnök házába, ami nagy szó arrafelé. Sajnos a majd hetvenféle népcsoport erejét lekötik a kis helyi háborúk, állandó villongások vannak, bizony a halott sem ritka. — Megszokni ezt aligha lehet... — Nem érek rá sokat törődni ezzel, mivel óriásiak a távolságok, sokszor már pénteken elutazunk a vasárnapi mérkőzésre, hétfőn este érünk haza, kedden két edzést tartok és néha még csütörtökön is. Ha marad időm, akkor pedig családlátogatások szerepelnek a programban, afféle szociális tanácsadó is vagyok, intézem a játékosok ügyes-bajos dolgait. Legtöbbjük családfenntartó, négy-öt asszonnyal, harminc-negyven gyerekkel. Á vezetők mással vannak elfoglalva, leköti őket az üzleti élet, jóllehet egyikük-másikuk nagyon gazdag. S hogy mennyire? Csak egy példa: a már említett ezredes főnök nemrég Franciaországból hozatott magának bútort, majd egy hét múlva külön lakberendezőket rendelt Európából... — Utrechtben lakik, s úgy illik, hogy a hollandoknak drukkoljon az Európa-baj- nokságon... — Szorítok értük, de azért, mert jó csapatuk van... Sőt, őket várom az első helyre! Figyelje meg, milyen értéke van a holland futbalínak: most nem kevesebb, mint négy holland edző dolgozik Spanyolországban! Hamarabb kellett volna felállni a kispadról — Figyelemmel kíséri-e a békéscsabaiak szereplését, egyáltalán a magyar futball eredményeit? — Ha NB I-esek lettek volna, akkor igen, mert a kedden megjelenő L’pique már szerdán az asztalomon van, s gyakorlatilag a világ minden bajnokságával foglalkozik, s ha nem is minden héten, de közöl cikkeket időnként a magyar fociéletről is. De most már nem lesz gond, hogy visszajutottak a csabaiak — aminek mellesleg nagyon örülök —, bizonyára ismét többet tudok róluk. Egyébként ’83-ban sem estek volna ki, ha a második évben is úgy mellém állnak a vezetők, mint az első szezonban. Hiba volt részemről, hogy elkezdtem a második szezont, nem márciusban, hanem hamarabb kellett volna felállnom a kispadról. De mindig gazdagabb lesz az ember egy tapasztalattal. Véletlenül se higyje azonban, hogy harag vagy békétlenség költözött volna belém. Békéscsabára már csak a szüleim miatt is mindig nosztalgiával gondolok. Ami miatt olykor bosszankodom, hogy itt egy kicsit még áll az idő. A Körös Szállóban fél kilenckor is háromszor kell szólni a pincérnek, hogy jöjjön oda. Ha kapok egy üzenetet, nem adják át és sorolhatnám. Mások az adó miatt dohognak, jellemzően a tehetősebbek, pedig a világ minden országában lecsapolja az állam a jövedelem egy részét. De mit szól ahhoz: vettem egy kis telket Almádiban, odaadtam valakinek, hogy gondozza egész évben, mire első dolga az volt, hogy kivágja és elvigye a fák egy részét. Érti!? Tudom, hogy egy-egy rövid idő alatt felületes vélemény alakul ki az emberben, de úgy látom, így nehéz lesz Európába jutni! Fábián István Ma már csak emlék... Bemutatkozás 1981-ben Békéscsabán fotó: jávor péter és a szerző
