Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-09-10 / 109. szám
1992. május 9-10., szombat-vasárnap 0 A HÉT TÉMÁI Amikor elhallgattak a fegyverek Forgatom édesapám hagyatékából előkerült a második világháborúból, a frontról érkezett leveleket, levelezőlapokat, megsárgult fényképeket. Az egyik, ceruzával írt tábori levelezőlap tetején ez áll: Valahol a keleti fronton, 1943. szeptember (a nap olvashatatlan). A szöveg csak ennyi: „Jól vagyok, nincs semmi bajom. Mindenkit csókolok, Bandi.” A címzés felöli oldalon az ellenó'rzést végző tiszt aláírása és különféle pecsétek sorakoznak. Nekem a háború történelem, könyvekből, elbeszélésekből , filmekről ismerem. Kisgyerek koromban tátott szájjal hallgattam a felnőtteknek a háborúból való, akkor még meglehetősen friss élményeit, legendáit. A tragédiák, gyötrelmek végül is 1945 májusában Európában véget értek. A szovjet csapatok 1945 február és április között előretörtek Pomerániában, Sziléziában és Brandenburgban, s április végére elérték az Elbát, ahol találkoztak a szövetséges amerikai és angol egységekkel. Április 16-án három oldalról megkezdődött a döntő előretörés Berlin felé, s csakhamar befejeződött a város teljes bekerítése. Ezzel már véglegesen megpecsételődött a háború további kimenetele. A végkifejlet láttán előbb Himmler, majd Goring görcsös erőfeszítéseket tett, hogy Hitler kirekesztésével megegyezzen a nyugatiakkal. Azok azonban ragaszkodtak a feltétel nélküli fegyverletételhez. A Reichstag eleste után Hitler és Göbbels, látva a birodalom teljes összeomlását, április 30-án az öngyilkosságba menekült. A hatalmat Dönitz tengernagyra ruházták. Május 9-ére virradó éjjel Berlinben Keitel tábornagy Anglia, Franciország, Szovjetunió és az USA megbízottai előtt aláírta a feltétel nélküli fegyverszünetről szóló okmányt. Ezzel Európában befejeződött a csaknem hat évig tartó, mérhetetlen szenvedéssel járó háború. Magyar honvédek, valahol a fronton Az idősebbek, akik akkor valamilyen formában részesei voltak a történelmi eseményeknek, emlékeznek a háború végére, a béke első napjaira. Hol és hogyan érte meg a béke első napját dr. Bak Mihály és R. István? À most 88 éves dr. Bak Mihály 62 éve orvos, s ebből 52 esztendőn át gyógyította Mezőberény lakóit. — Községi orvosként vonultattak be katonának 1940-ben, Erdély fegyveres visszavételének időszakában, de a beavatkozásra nem került sor, mert a bécsi döntés értelmében visszacsatolták. Hajdúnánásra, a gimnáziumból berendezett katonai kórházba vezényeltek sebésznek, majd '41-ben Szolnokra a honvédkórházba helyeztek át, innen a debreceni hadtestkórházba irányítottak rövid időre. Végül a 111 -es kórházvo- natra osztottak be. A frontról szállítottuk a sebesülteket, a kijevi harcokból, a kurszki csatából, a doni ütközetből hoztuk haza a hadikórházakba a súlyos, de már ellátott sebesülteket. Egyszerre 240 fekvő és 500 ülő beteget szállítottunk. A legszükségesebb műtéteket útközben elvégeztük, ilyenkor a szerelvény megállt — emlékszik vissza. — Önt hol érte a háború vége? — Május 5-én München környékén állt a szerelvényünk, s itt kaptuk az utolsó parancsot, hogy menjünk Prágába, s onnan hozzunk sebesülteket. Akkor már németeket is szállítottunk, a kórházvonat német parancsnokság alatt volt. Két nap múlva érkeztünk Kassára, ahol az állomáson félreállították szerelvényünket. Láttuk, hogy a mellettünk álló, deportáltakat szállító szerelvénnyel nincs minden rendben, az őrséget adó csendőrök nagyon ideDr. Bak Mihály gesek, nyugtalanok valamiért. Rövid idő múltán továbbengedtek bennünket, de éreztük: valami szokatlan, rendkívüli dolog történt. Május 8-án délben érkeztünk Prágába, ahol kitört a felkelés. Bennünket egy külvárosi mellékvágányra állítottak félre, sebesülteket már nem tudtunk felvenni. Közben, amíg várakoztunk, előkerült egy rádió, s hallgattuk a híradásokat. Ekkor már sejtettük, mi van kialakulóban. Csak akkor lepődtünk meg, amikor az esti órákban megjelent értünk egy cseh különítmény, hogy internálnak bennünket. Végül is igazoltatások, viták után békén hagytak bennünket. Hajnalra viszont a csehek kirámolták a kórházvonat teljes élelmiszerkészletét, majd lefoglalták a kórházvonatot, s közölték: vége a háborúnak, a vonat marad, mi mehetünk haza. A kórházvonat három orvosa és ötven ápolója csoportokba verődve, fegyver nélkül, a legszükségesebb holminkat magunkhoz véve gyalog nekivágtunk a haza vezető útnak. Brünnig jutottunk, amikor is oroszok állták utunkat, akik munkára szedték össze a hadifoglyokat. Végül is szerencsénk volt. Az egyik őrmesternek kificamodott a válla, s mint kiderült, egyedüli orvos lévén nekem kellett helyére tenni. Helyreraktam a ficamot, s hálából megölelgetett, kávéval kínált, szivart hozatott, s mondta, mehetek haza. Embereim nélkül egy lépést sem teszek — válaszoltam. Végül, miután még több Békés megyei csatlakozott hozzánk, elidultunk. Útközben csatlakozott hozzánk néhány magyar zsidó asszony, akik a koncentrációs táborból szabadultak. Számukra mi jelentettük a biztonságot, az oltalmat. Lassan haladtunk, mert le voltak gyengülve, betegek voltak. De végül is én június elején hazaértem, nem úgy, mint sok százezer honfitársam. A 66 éves R. István is megjárta a hadak útját. Élete többkötetes regény. Nem akar ő híres ember lenni, ezért kéri, hogy vezetéknevét ne írjam le. — Leventeként vittek ki Németországba, se katona, se civil nem voltam. Sok száz korombeli fiatalt teherautón vittek. 1945 április végén München környékén voltunk. Onnan jártunk be a városba fegyveres felügyelet mellett romot takarítani, utat építeni. Akkor már kevés volt a munkaképes férfi, s talán ezért is vigyáztak ránk annyira. Dolgoztattak, de ennivalóról nem gondoskodtál Naponta kétszer adtak enni... Aztán egyik napról a másikra áttelepítettek bennünket Unterbibergbe, onnan Badenlinbe, s innen egyszer- csak Dachauban, a haláltáborban találtuk magunkat. Tudtuk, hogy hova kerültünk, hallottunk a táborról, s éppen ezért senki sem akart fürödni... Féltünk a gázosítástól. De nem sok időnk maradt gondolkodni, mert április utolsó napjaiban az amerikaiak felszabadították a haláltábort. Boldogok voltunk, na végre, mehetünk haza... Örömünk nem tartott soká, mert közölték velünk, hogy maradunk, s a tábor hadifogolytábor lesz. Volt ott mindenféle náció, az SS- katonákat teljesen elkülönítve, nagyon szigorúan őrizték. Minket ismét munkára fogtak, de már egészen más körülmények között: kaptunk tisztességes ruhát, s ugyanazt a kosztot kaptuk, mint az amerikai katonák. — Hol érte a béke első napja? — Ott a táborban. Éjszaka nagy lövöldözés volt, minden fegyver ropogott, borzasztóan féltünk. Nem tudtuk, hogy mi történt. Aztán reggel, a „tábori telefonon” kaptuk a híreket, hogy vége a háborúnak, a németek kapituláltak. Két nap múlva hivatalosan is közölték velünk mindezt. Felsorakoztattak bennünket, s egy magas rangú tiszt ünnepélyesen tudtunkra hozta azt, amit már tudtunk... A hazajövetelre egy évet kellett vámunk. S ez nagyon hosszú volt. Végül is 1946. április 4-én hajnalban értem haza — emlékszik a 66 éves Pista bácsi, aki 42 évig téglagyári kihordóként dolgozott, s onnan ment nyugdíjba. Szekeres András A 111-es kórház vonat orvosai és nővérei Lapalji jegyzet a nyomdászok Május 8—9-én, két napon át Gyulán tanácskoznak a magyar nyomdák mérnökei és technikusai a huszadik szakmai találkozón. Húsz esztendő alatt sok mindenről szó esett, vita soha nem volt. Pedig a termelés gépei mellől több minden másként látszott, mint amilyen képeket a találkozókon vetítettek elénk. Köztudott, hogy a szocialista politikai és állami berendezkedésekben felülről szervezték, irányították a műszaki-szakmai egyesületeket is. A nyomdavállalatok irányítói, kevés kivétellel, a nyomdai munkások soraiból kiemelt, a pártban nevelkedett, de jószerint minden felsőbb végzettség nélküli mozgalmi emberek lettek. A századelő nyomdatulajdonosai közül néhányan viszonylag korán felismerték a műszaki iskolázottság fontosságát, ezért — hazai ilyen oktatás, képzés híján — külföldön igyekeztek megszereztetni a vezetésre kiválasztott utódaikkal a felsőfokú műszaki és üzemviteli képzettséget. Ők azonban az ismert okok miatt nem lehettek beleszólással az új rend nyomdaiparába, perifériára szorítva még a szakmájukban sem dolgozhattak (pl. a békéscsabai Tevan Andor). Az 1950-es évek végén viszont a fiatal munkavállalók között is megjelentek az üzemmérnökök. Ezek képzését azonban már a szocializmus ideológiája irányította, nem pedig a gyakorlat szükséglete szerint a realitás. Már az iskolákra való jelentkezések során ilyen-olyan szelekció érvényesült (származás, saját mozgalmi múlt, megbízhatóság, vállalati javaslat stb.), amely nagyrészben a termelő munkában éppen a leginkább nélkülözhető „káderállományt” kedvezményezte. Meg azután a baráti országok műszaki főiskoláin és találkozójához egyetemein (nem különben a hazaiakon) folyó képzés sem tartozott a világ ilyen bajnoksága tabellájának élvonalába. A Papír- és Nyomdaipari Műszaki Egyesület Békés megyei szervezete 1961. szeptember 24-én alakult meg (korábban is folyt azonban a szaktársak között a későbbi egyesület programjába beilleszkedett szakmai-műszaki munka!), egyelőre mintegy harminc szakmunkás részvételével, akik közül többen megszerezték a közép- és felsőfokú tanfolyamokon a technikusi és üzemmérnöki képesítést. Majd később ehhez a csoporthoz csatlakoztak a már szervezett iskolákban végzett, egyúttal szakmai alapokkal bíró fiatalok. Rövidesen ők váltak helyben is az egyesületi élet irányítóivá. Mivel a végzettség az üzemekben vezetői beosztásokkal is párosult, ezért a műszaki egyesület szervezeteiben országszerte gyors vezetői (a mai értelemben használt vezetőváltásnak nem mondható) átalakulás következett be. E változások azonban sem a vállalati, sem az egyesületi életben nem hozták sem a fejlesztések összehangolását, átgondolását, sem a már „jóváhagyottak” szakmai bírálatát: javarészt kontroll nélkül „fejlődött” a nyomdaipar! E körökben olyan elméleti munka került előtérbe, amely különösebb veszélyekkel, csatározásokkal nem járt, amelyet eltűrt, sőt az érdemi helyett éppen ilyet követelt meg a vállalati és iparvezetés. Az elkényelmesedés, a barátságos összejövetelek időszaka következett az egyesületi életben is. Úgy tűnik, hogy több lett a színész, az újságíró, a művész stb., mint amennyire szükség volt. Több lett a mérnök is. A nyomda- mérnök is. Azonban „foglalkoztatni” kellett a teljes létszámot: tömegben és folyamatosan jelentek meg a különféle programozási modellek, a minőségellenőrzési sémák, a számítógépes rendelésnyilvántartások jobbnál jobb mintái, a közgazdasági fejtegetések folytatásos közleményei stb. A még hivatalban lévő régi kádervezetőkön kívül hamarosan az új szakmai intelligencia is ki-kijutott már külföldre (természetesen a Nyugat értendő). Ott tapasztalniuk kellett volna egy, a miénktől eltérő ipari struktúrát, üzemvitelt, munkaszervezést, munkakultúrát stb. Itthon azonban szó nem esett erről, egy cikket nem olvashattunk effélékről a szaklapokban. Halvány kritika sem érte a dinamikusan fejlődő nyomdaiparunkat. Vegyük kézbe ez időszak kiutazásdönpingjének akármelyik útibeszámolóját: most döbbenünk rá igazán legtöbbjének semmitmondó voltára, gyatra szakmai színvonalára, tartalomnélküliségére. A mi fejlesztéseinket politikai szempontok határozták meg ugyan, azokat politizáló igazgatók döntötték el. A felelősség nem terheli egyértelműen és kizárólagosan az egyesületbe tömörülteket, azonban egy állásfoglalás ide kívánkozik. Egy jól felkészült, korszerű szemléletű, világot megjárt, tettrekész csoportnak (200—300 ilyen ember szokott megjelenni a mostanihoz hasonló évenkénti találkozókon!) hallatni kellett volna hangját néha-néha, ebben-abban. A hivatalaikba belekövesedett vezetők ahol csak tudták, megalkották és felavatták a maguk gigantikus emlékműveit. Nem egy beruházás során olyan technikákat hoztak be, amelyeket a kitalálás helyén sem próbáltak ki a gyakorlatban a megalkotók. Megvettük az Ultra pampers pelenkáikat... Régóta emlegetik páran, hogy a műszaki egyesület szervezetében változásokra lenne szükség. Ma ezen óhaj még inkább időszerű, mint bármikor is volt. Jó lenne, ha az a szürkeállomány, amely az iparban jelenleg kallódik, vergődik, túlélésre játszik, megtalálná helyét, kedvét. Az iparvezetés dolga az, hogy olyan viszonyokat teremtsen, amelyekben a rend és a realitás főszerephez jut. Persze a nyíltság és az őszinteség sem utolsó tényező: a mérnök is, a technikus is, a termelő munkás is, a könyvelő is többet, sokkal többet szeretne tudni a vállalata dolgairól, mint amennyit elé tár a menedzser. Petőcz Károly szakmai
