Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-07 / 107. szám
1992. május 7., csütörtök HAZAI TŰKOR A BARÁTSÁG hívei Olvasóink írják Nyúlátvétel Eleken Történt, hogy április 22-én, az eleki hangoshíradó egész nap bömbölte, hogy délután nyúlátvétel lesz az újtelepi, volt malom épületénél 17 órakor, kilónként 110forint átvételi áron. Ez egyértelmű és világos, ha valaki nyulat ad át, azt kilónként a fenti összeggel számolják el. Nincs osztályozás. A mi kisfiúnk is erre kosárba tette a nyulat és vitte az átvételi helyre. Előtte megmértük, pontosan öt kilogramm volt. Mintha valami súgta volna, még figyelmeztettem is a gyereket, hogy: vigyázz, be ne csapjanak, ötszázötverrforintot kell, hogy kapjál! Hamarosan jött is vissza a gyerek, majdnem sírva és mondja, hogy a nyúl öt kilogramm volt és 170 forintot kapott érte. Kérdem én, hogy lehet ilyen felháborítóan és ilyen nyíltan átejteni valakit? Azért, mert gyerekkel van dolguk már nem érdekes a becsület? Azt csinálnak vele, amit akarnak? Kié lesz a ki nem fizetett 380forint? A gyerek elmondta, hogy megmérték a nyulat, bedobták a ketrecbe, több tucat közé, majd ennek utána közölték, hogy mennyit fizetnek érte, még csak vissza sem tudta volna hozni. Én az eset után azonnal kerékpárra ültem, hogy a reklamációt az átvétel helyén bejelentsem, azonban már az átvevőket nem találtam a helyszínen. Javaslom a tisztelt átvevőknek, hogy minél rövidebb időn belül küldjenek Kiss Norbert, Elek, Thököly utca 20 sz. alatti címre 380forintot, mint igazságtalanul ki nem fizetett összeget. Még annyit, hogy se mérlegelési jegyet vagy valami bizonylatot nem adtak a gyereknek, ami még jobban bizonyítja az ügy nem tiszta voltát. id. Ramasz István, Elek Kinek kell félni a szegénységtől? A szervezett bűnözőknek, bűnöző arisztokráciának, korrumpá- lóknak és spekulánsoknak, erkölcstelen haszonszerzőknek nem kell félniük. Sőt a kábítószercsempészeknek és lánykereskedőknek anyagifellendülést jelent a szegénység, s ezt a fejlődő országok példája is bizonyítja. Van még egy jövedelmező üzlet, a szerencsejátékok, ahol utolsó reményként utolsó kis pénzét bukja el a kétségbeesett kisember. , Ugyan, hogy lehet, hogy egyesek százmilliókkal dobálóznak és luxus életviteltfolytatnak, amikor lassan 800 ezer munkanélküli van, elsüllyed a középosztály, százezrek süllyednek a csoze szintjére és az ország gazdasági romokban hever?! A kormányzó párt a választási kampány ideje alatt vállalkozást támogató politikát ígért. Azóta mi történt? Az emberek üres pénztárcával a zsebükben sétálnak és legeltetik a szemüket. Először a tömegek mennek tönkre, azután vásárlóerő híján az üzemek megrendelése csökken, tehát növekszik a munkanélküliség és csökken a bér, majd következik a kisvállalkozók, zöldségkistermelők, kisiparosok, kiskereskedők és minden pozitív célú szellemi tőke hanyatlása és tönkremenetele. If j. Salamon György, Békéscsaba Még van pénz Tizenhárommillió a sarkadi térségnek Mint köztudott, a Népjóléti Minisztérium Békés megyében két területet, Békés és Sarkad városok térségét válságövezetté nyilvánította. Tették ezt azért, mert e vidéken az átlagosnál alacsonyabb az inaktív lakosság aránya, rohamosan emelkedik a munkanélküliek száma, s itt a legkisebb a személyi jövedelemadóból befolyt önkormányzati pénz. A minisztérium szociális válság- kezelő programok irodája felkérte az érintett területek önkormányzatait, dolgozzanak ki egy szociális válságkezelő programot, azaz pénzügyi vonzataival együtt sorolják fel, mi mindenre volna égető szüksége a településeiknek. Mint ígérték, irodájuk ez alapján fog dönteni a rendelkezésükre álló pénz elosztásában. Az országban minden egyes válságterület élére egy szociális menedzser került, akit a helyi felmérések összefogásával bíztak meg, és aki ez ügyben folyamatosan tartja a kapcsolatot a minisztériummal. A sarkadi térség szociális menedzsere Rajki Tóth László, a sarkadi családsegítő iroda vezetője lett. Néhány nappal ezelőtt arról beszélgettünk vele, el- készült-e a Sarkad térségi válság- kezelő program, s ha igen, van-e döntés arról, milyen összegű támogatást kaphat erre a vidék. íme a válasz: — Többszöri tárgyalás után a minisztérium elfogadta azt a javaslatunkat, hogy az általuk szűkebben értelmezett Sarkad és vidékét bővítsük azzal a négy településsel (Biharugra, Zsadány, Körösnagyharsány és Okány), amelyek korábban, még a sarkadi járás idején, szintén e területhez tartoztak. így összesen 11 település szociális válságkezelő programját dolgozhattuk ki. Valamennyi idetartozó önkormányzat egyetértett abban, hogy az elnyerhető pénzt ne egymás érdekei ellen harcolva, hanem a térségért összefogva szerezzék meg. így a Budapestre címzett programban igen sok az egész vidékre egyaránt vonatkozó kérelem, ami mellett természetesen egyes települések külön-külön igényei is megjelennek. Mint megtudtuk, a minisztérium körülbelül 10 millió forintot szánt a sarkadi térségnek, amivel szemben a helyben készített válságkezelő program 118 millió 95 ezer forintot igényelt. A tárgyalások után ez az összeg 13 millió 410 ezer forintra csökkent, ennyi tehát az e vidéknek nyújtható idei szociális többlettámogatás. S hogy ez a pénz mi mindenre fordítható, arra még részletesebben visszatérünk. __na — Mondja: mit jelent egy 18 éves fiatalember számára az a szó, hogy barátság? A kék szemű, fekete hajú Szabó Olivér értetlenségét palástolva, udvariasan válaszol: — Mit is jelentene? Megértést, egymáshoz tartozást... szóval ilyesmit. Tudja, én úgy kerültem a Barátság Klubba, hogy a főnököm áradozott, milyenjó itt a társaság. — Mondd csak meg, hogy kötelező volt idejönnöd... hun- cutkodik a főnök Burghardt Ferenc budapesti vállalkozó. A gyulai Erkel Ferenc Gyógyüdülő halijában beszélgetünk, egy üveg vörösbor társaságában... — Hogyan kerültek a Barátság Klub tagjai Gyulára, nem is kevesen? Ha jól tudom, hat busszal, háromszázan töltik itt a hétvégét: Örülnénk, ha a klub megalakulásáról is ejtene néhány szót. A kérdés Gerencsér Jenőnek, a klub elnökének szól. — Megpróbálok röviden válaszolni, bár ez nem lesz könnyű. A klub öt esztendővel ezelőtt alakult. Talán említenem sem kell, nem tartozik semmilyen párthoz. Egyetlen célunk van: összehozni az embereket egy baráti közösségbe, ahol ismerkedhetnek, barátkozhatnak és szórakozhatnak. Hogy eredményesen működünk vagy sem, döntse el. Húszezren iratkoztak be és naponta 10-12-en csatlakoznak hozzánk. —- Van-e valamilyen megkötés, ki léphet be, hány éves korig? — Természetesen nincs. Van egyéves tagunk és van 94 éves is köztünk. Nem kérdezzük, ki hol dolgozik, és melyik párttal szimpatizál. —Fizetnek-e tagdíjat? — Évente 150 forintot. Közben jó páran az asztal köré gyűlnek és hallgatják az elnököt. Jókedélyű, szimpatikus házaspár Hídvégi György és felesége, örömmel válaszol kérdéseimre: — Még Amerikában éltünk, amikor a kezdet-kezdetén, 1986-ban beiratkoztunk a klubba — sorolja az asszony. — Aztán hazatelepültünk és mondhatom, a barátainkat a klubban ismertük meg. Gondolhatja, Los Angelesből hazajönni 30 év után? Minden rendezvényen részt veszünk, a báloktól kezdve a kirándulásokon keresztül a klubdélutánig... — Mi négy generációval képviseltetjük magunkat — veszi vissza a szót ismét Burghardt Ferenc. Apósomék is klubtagok, a lányom is és a hároméves unokám is. Én négy és fél évvel ezelőtt olvastam a Népszavában erről a klubról. Eljöttem szétnézni. Azóta is itt vagyunk szinte minden rendezvényen. — A klubban ismertem meg a páromat — szólal meg a hölgy mellettem, akiről kiderül, hogy kolleganő. Barabás Gizella az erdélyi Magyar Szónál (korábban Élőre) dolgozott újságíróként 32 évig. 1990-ben érkezett Magyarországra, és ahogyan említette, itt ismerte meg Szilágyi Rezső Zoltánt, akinek a felesége lett. A közeljövőben készül el a klub Barátság könyve, amelyben bárki szerepelhet saját nevével, fényképével, magáról, életéről szóló írásával. Sok-sok oldalnyit jegyzeteltem még a klub életéről. Nem hiszem, hogy bárki is túlzott volna. Azt gondolom, nincs az országban még egy egyesület, amely húszezer tagot számlálna. Minden szépet és jót Barátság Klub! Béla Vali Battonya képviselő-testületétől nyoíc helyi lakos kért lakásépítéshez vagy -vásárláshoz munkáltatói támogatást. Erre a célra 638 ezer forint állt rendelkezésre. A nyolc kérelmező közül csak négy felelt meg a jogszabály, illetőleg a helyi szabályozás feltételeinek. Részükre a képviselő-testület egységesen 120—120 ezer forint, öt év alatt visszatérítendő kamatmentes kölcsönt nyújtott. Ebben az évben — igény esetén — még két-három személyt tudna hasonló feltételekkel támogatni a helyi önkormányzat. Városnézés után jólesik egy pohár sör. Szabó Olivér, Burghardt Ferenc és Burghardt Ferencné a Fiume sörözőjében Fotó: a szerző felvétele Walter Lord: A Titanic pusztulása 4. „Valami jéghegyről beszélnek, asszonyom” Mintha mi sem történt volna, Fleet őrszem folytatta szolgálatát, Mrs. Astor visszafeküdt az ágyba, Steffanson főhadnagy pedig »Ult forró limonádéja mellé. A másodosztályú dohányzó pincére, James Witter néhány utas kérésére elindult, hogy kinyomozza, mi volt az a recsegés. Két asztalnál kártyáztak, de a játékosok fel se néztek a lapjaikból. A White Star Line egyébként nem engedélyezte, hogy az utasok vasárnap kártyázzanak, ezen az estén tehát szerették volna kihasználni a főpincér nem várt engedékenységét. Aznap este a másodosztályú társalgóban senki sem kért könyvet a könyvtárostól, így aztán az csendesen rendezgette előző napi kölcsönkártyáit az asztalnál. A luxuskabinokhoz vezető hosszú fehér folyosókon nem hallatszott más, csak a fülkéből kiszűrődő beszélgetés, távolról néha valamelyik fedélzeti tálalóhelyiség ajtajának csapódása, egyszer-egyszer magas sarkú cipő nem sietős kopogása. Csupa megszokott zörej éjszaka egy óceánjárón. Minden teljesen normálisnak látszott — de azért mégsem egészen. A tizenhét éves Jack Thayer most ért vissza B fedélzeti kabinjába, miután jó éjszakát kívánt szüleinek, Mr. és Mrs. John B. Thayemek, Philadelphiából. Egymásból nyíló luxuskabinokban utaztak Thayerék, amint az Thayer úr pozíciójához illett, ő ugyanis a Pennsylvania Vasúttársaság második alelnöke volt. Az ifjú Jack éppen begombolta pizsamakabátját, amikor észrevette, hogy a félig nyitott kajütablakon beáramló levegő állandó zümmögése hirtelen abbamaradt. Az alatta levő fedélzeten Mr. és Mrs. Henry B. Harris kártyázott; dupla canfieldet játszottak. Mr. Harris, broadwayi színházi producer, holtfáradt volt, felesége pedig a napokban törte el a karját. Alig szóltak egymáshoz; az asszony a szekrénybe akasztott ruháit nézegette, ahogy a hajó ringása szerint ütemesen himbálóznak az akasztón. Most feltűnt neki, hogy a himbálózás hirtelen megszűnt. Még egy emelettel alább, Lawrence Beesley, a Dulwich College ifjú fizikatanára másod- osztályú fülkéjében olvasott az ágyban és élvezte matracának táncos ringását. Egyszerre megszűnt a ringás. A faépítmény nyikorgása, a gépek távoli, ritmikus dobogása, az A fedélzeti előcsarnok üvegkupolájának szüntelen zörgése — egyszóval a hajó ismert hangjai és zörejei mind megszűntek: a Titanic hirtelen leállt. Az utasokat minden zökkenésnél jobban nyugtalanította ez a váratlan csend. A stewardok hívócsengői berregni kezdtek, de ők mit is mondhattak volna? — Miért álltunk meg? — szólított meg a folyosón Lawrence Beesley egy mellette elhaladó pincért.—Nem tudom, uram — felelte az —, de úgy gondolom, semmi különös. Az acélmágnás család sarja, Mrs. Arthur Ryerson valamivel többet tudott meg. — Valami jéghegyről beszélnek, asszonyom — közölte vele Bishop hajópincér. — Leálltunk, hogy neki ne ütközzünk. — Amíg Victorine, francia szobalánya ott álldogált a háttérben, Mrs. Ryerson azt fontolgatta, mit tegyen. Férje most alszik először jól, amióta útnak indultak; nem akarta fölkelteni. Odalépett a tengerre nyíló nagy, szögletes ablakhoz. Nem látott egyebet, csak nyugodt tengert, csodaszép, csillagos, csendes éjszakát. Úgy döntött, hogy nem kelti fel a férjét. Mások viszont nem voltak hajlandók egyszerűen napirendre térni a dolog fölött. Azzal az ideges kíváncsisággal, amely hosszabb hajóúton mindenkit hatalmába kerít, a Titanic utasai közül is többen elindultak kideríteni, mi is történt tulajdonképpen. C 51-es számú lakosztályában Archibald Gracie ezredes (műkedvelő hadtörténész, szenvedélyét a West Point-i katonai akadémián betöltött állása, valamint függetlenséget biztosító jövedelme tette lehetővé), megfontoltan meleg alsóneműt, hosszú harisnyát, cipőt, nadrágot, Norfolk-viharkabátot öltött magára, majd egyenesen megindult a csónakfedélzetre. Az ifjú Jack Thayer egyszerűen felöltőt vetett a vállára, a pizsamája fölé, azután beszólt a szüleinek, hogy fölmegy, „megnézni a mókát”. Odafönt mókát ugyan nemigen láthatott, de veszedelemre utaló jelt sem. A felfedező útra érkezettek céltalanul lődörögtek a fedélzeten vagy a korlátnál állva meredtek az éjszakába, valami jelét keresték, mi a baj. A Titanic aléltan himbálózott a vízen, négy óriás kéménye közül három vadul dohogva okádta a füstöt; belereszketett a csendes, csillagos éj. Egyébként minden normálisnak tűnt. A csónakfedélzeten, a hajó tatja táján idősebb házaspár sétált karonfogva, észre sem véve a bodor füstfelhőt, sem a kis csoportokban ődöngő utasokat. (Folytatjuk) A faépítmény nyikorgása, a gépek távoli, ritmikus dobogása, az A fedélzeti előcsarnok üvegkupolájának szüntelen zörgése — egyszóval a hajó ismert hangjai és zörejei mind megszűntek: a Titanic hirtelen leállt. Az utasokat minden zökkenésnél jobban nyugtalanította ez a váratlan csend.
