Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-05 / 105. szám
1992. május 5., kedd HAZAI TÜKÖR áRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Dalárda Csorváson A közelmúltban Csorváson, a Csorvási olvasóegylet 110. és a Csorvási dalegylet megalakulásának 90. évfordulója alkalmából színvonalas ünnepséget rendezett a helyi önkormányzat és az Általános Művelődési Központ. Szilágyi Menyhért polgár- mester kiemelte: „Támogatni kell mindazokat az öntevékeny, önszerveződő egyesületeket, amelyek összefogják a falu közösségét, s újra fel kell karolni azokat a hagyományokat, amelyek ápolása gazdagíthatja Csorvást.” Murvai József ’, a csorvási dalegylet, vagy ahogy ők nevezik a dalárda alapító tagja bevezető beszédében elmondta, hogy 90 évvel ezelőtt Kelemen László kántortanító egy vallásfelekezetek feletti, a község minden rétegét átfogó egyesület, a dalszerető csorvásiak egyesületének megalakítását tűzte ki célul. Felhívására 1902. április 20-án, vasárnap a római katolikus nagyiskolában megalakult a Csorvási dalegylet. — Amikor a dalárdáról megemlékezünk, akkor meg kell emlékeznünk arról az emberről is, akinek a neve ezzel egybeforrt. Ettől elválaszthatatlan minden csorvási emlékezetében. Ez az ember Gulyás Mihály, egykori kántortanító, iskolaigazgató, karvezető. A mai csorvásiak szemében ő testesíti meg azt a gondolatot, hogy a tanító lámpás. S az a gondolat, amelyet 1937-ben zászlajukra felírtak: „Csak az a nép erős, csak az a nép szabad, hol a munka mellett dal fakad!” — mondotta Murvai József. A rendezők által szervezett ünnepi műsor emlékezetes marad a hallgatók számára. Különösen nagy sikert aratott a régi dalárdásokból összeállt kórus. Tánc- és illemtanóra „kölcsönkért” katonákkal A geszti szalontáncosok vizsgabálja május 29-én lesz — hallottam a hírt egy alkalommal a geszti általános iskolában. Aztán azt is megtudtam, hogy a szalontánc-szakkört Szász Andrásáé pedagógus vezeti, akivel hamar megállapodtunk egy „randevúban”. — Tíz évvel ezelőtt, az 1982- 83-as tanévben adtam a fejem először arra, hogy a legalapvetőbb szalontáncokkal megismertessem a tanítványaimat — mesélte találkozásunkkor, majd egy emlékalbumot vett elő, amely évről évre nyomon követi az általa felkészített fiúk-lányok táncos rendezvényeit. Geszt az isten háta mögött van, ám ez nem szabad, hogy azt jelentse, az itt élő gyerekek ne kapjanak meg mindent, amire csak lehetőség van — ezek a gondolatok vezérelték, hogy 1982 óta újra és újra megszervezze (hosszú éveken át társadalmi munkában, majd szakköri keretben) a végzős diákok tánc- és illemtanoktatását. — Illemet ugyan lehet osztályfőnöki órákon is tanítani, de a fiúk és a lányok egymáshoz való viszonyát itt lehet a leginkább gyakorolni — mondta a tanárnő. Ottjártunkkor minderről személyesen is meggyőződhettünk, hiszen beszélgetésünket követően meghívást kaptunk egy éppen akkor folyó sza- lontánc-foglalkozásra. A tanárnő elmondta, hogy a Mezőgyáni őrstől két kiskatonát „kért kölcsön”, minthogy ennyivel kevesebb fiú van a csoportban, ne lepődjünk meg tehát a két honvédruhás fiatalemberen. Mint kiderült, közülük az egyik, Ür- mösi Zoltán nemcsak táncolni, énekelni is fog a vizsgabálon. Igaz, most még csak egy kulcscsomóval imitálta a mikrofont, ám a hangja máris tökéletes volt. Olyannyira, hogy a pingpongasztal körül csoportosuló lányok ámulva hallgatták a hajdani nagy slágert: „Szemedben könnyek, haragszol rám. Hogy el kell menjek, nem az én hibám...” Ezután átismételték a felkérés illemszabályait, majd felcsendült a bécsi keringő dallama, amelyre egyedül Nagy Zsolt honvéd nem tudott tökéletesen lépkedni. De valljuk be, ez nem is csoda, hiszen a „honvédelemnek” ezt a formáját még csak most első alkalommal ízlelgette. A tanárnő eközben elmondta, hogy összesen hétféle táncot sajátíthatnak el a gyerekek egy tanévben. Ezek a keringő, a tangó, a fox, a polka, a magyar csárdás, a twist és a cigánytánc. Azt is megtudtuk, hogy ezek közül a fox és a keringő megtanulására kell a legtöbb időt fordítani, minthogy a lépések folytonos számolása miatt ez a kettő a legnehezebb. — Rendszerint (és ez az idén is így van) a twistet és a cigánytáncot hagyom utoljára — folytatta a tanárnő. — Ezek érdekes táncok, talán közelebb is állnak a fiatalokhoz, így ez a csemege. A magyar csárdás előtt kis kényszerpihenő következett, ugyanis nem találták a talpalá- valót tartalmazó kazettát. Nagy Zsolt fáradtan ült le a fal tövébe, nem titkoltan azzal a reménnyel, hogy a csárdás végleg elveszett. A diszkózene azonban, amely a keresés közben véletlenül csendült ki az egyik hangszalagról, seki előtt sem volt idegen. Itt nem kell számolni, odafigyelni, úgyhogy gyorsan táncra perdült a társaság, amelyből persze már Zsolt sem maradt ki. Ám az öröm nem tartott sokáig, az irodából előkerült egy nagy magnó, benne egy lassú csárdást harsogó kazatta. A foglalkozás végén a meglepetés-össztáncot mutatták be a lányok a színpadon, akik között ismét Ürmösi Zoltán énekelt. S miután Zoli megkérte a tanárnőt, ne szólítsa őt többé kiskato- nának, a hangulat a tetőfokára hágott. Többet azonban nem árulhatunk el erről a jelenetről, hiszen akkor nem lenne meglepetés. Aki tehát kíváncsi, nézze meg őket május 29-én a geszti kastély nagytermében. Magyar Mária „Már az elejétől kezdve arra nevelem őket, ne nézzék a lábukat tánc közben” — mondja a tanárnő Fotó: Fazekas Ferenc Olvasóink írják A szabad véleménynyilvánítás jegyében A rendszeres tájékoztatásról tett ígéretünkhöz híven a nyilvánosság elé tárjuk az 1992. április 24-én, a Rózsa Ferenc Gimnázium diákönkormányzata által kezdeményezett közvélemény-kutatás végeredményét, melyet a diákok körében végeztünk el. A hivatalos kérdőív a következő volt: 1. Egyetértesz-e azzal, hogy a középiskolád, mint önkormányzati iskola megszűnjön. a) igen b. nem 2. Ha az iskola mégis megszűnne, mit kívánsz tenni? a) az épületben beinduló evangélikus iskolába kívánsz járni b) más—nem egyházi—iskolába kívánsz járni c) jelenlegi osztálytársaiddal, tanáraiddal mindenképpen együtt akarsz maradni, ettől tennéd függővé döntésedet. A megkérdezettek így nyilatkoztak: Csak a 14 éven felüli, tanulók szavaztak. Számuk: 656 fő. Válaszolt: 1. kérdésre 563fő, 85,82%. 2. kérdésre: 566fő, 86,28%. A válaszok megoszlása: 1. kérdés: a) 40 fő 7,1% b) 523fő 92,9%. 2. kérdés: a) 50fő 8,83% b) 97fő 17,13% c) 419fő 74,03%. Mivel a szervezők kizárólag a diákok véleményére voltak kíváncsiak, ezért mind a szavazás tényét, mind a szavazólapok tartalmát 1992. április 24-én, reggel 8 órakor rendkívüli tanári értekezleten hozták nyilvánosságra. A szavazatokat a diákönkormányzat évfolyamképviselői számolták össze. A szavazás tisztaságáért a Rózsa Ferenc Gimnázium diákönkormányzata büntetőjogi felelősséggel tartozik. A Rózsa Ferenc Gimnázium diákönkormányzata Mely ország független ? Független az az ország, melynek államadóssága nincs vagy minimális, van saját ipara, mezőgazdasága, hozzáértő, kiművelt szakembergárdája, minden hájjal megkent, megvesztegethetetlen külkereskedői, s működőképes gazdasága lehetővé teszi adóssága visszafizetését, s így függetlensége megőrzését. Független, ha van működőképes, védelemre berendezkedett hadserege, s szomszédaival folytatott békés politikája lehetővé teszi békéje tartósságát és határainak sérthetetlenségét. Ha egy országban társadalmi igazságtalanságokból származóan nemzeti békétlenség üti fel a fejét, ha polgárai továbbtanulásuk és művelődésük terén nehézségekbe ütköznek, ha szakembergárdája kénytelen külföldön kamatoztatnia tudását, s így az adott nemzet ruha nélkül marad, s ha nyakra-főre külföldi hiteleket vesznek fel, akkor az adott ország el fogja veszíteni függetlenségét. Ifj. Salamon György, Békéscsaba Walter Lord: A Titanic pusztulása 2. A D fedélzet mélyén, az első osztályú ebédlőszalonban a hajószemélyzet négy tagja ült körül egy asztalt. Az utolsó turnus már régen elvonult és üres volt a hatalmas, fehér tapétás helyiség, csak ez a négy steward tartózkodott ott. Most ők vacsoráztak és azzal töltötték a szabad idejüket, amivel a szolgálaton kívüli pincérek általában — az utasokról pletykáltak. S amint ott beszélgettek, súr- lódó neszt hallottak valahonnan a hajó mélyéről. Nem volt erős zaj, de ahhoz elég hangos, hogy abbamaradjon a beszélgetés és megzörrenjen a másnapi reggelihez kikészített ezüst evőeszköz. James Johnson hajópincér tudta, mi az. Fölismerte azt a fajta rázkódást, ami megresz^ ketteti a hajót, amikor letörik az egyik hajtócsavar szárnya, és azt is tudta, ha valóban a hajócsavar sérült meg, akkor vissza kell fordulniuk Belfastba, a Har- land és Wolff hajógyárba, ott bőven lesz szabad ideje mindnyájuknak. Egyik társa hasonlóképpen vélekedett, sőt vidáman mondta is: „Megyünk vissza Belfastba!” A hajótathoz közeli konyhában Walter Belford, az éjszakás pékmester másnapra készítette a süteményt. (A cukrászkülönlegességek alkotásának tiszte a nappali műszak előjoga volt.) A zökkenés Belfordot sokkal jobban fölkavarta, mint Johnson hajópincért — talán azért, mert egy tepsi kifli lezuhant a tűzhelyről és szanaszét szóródott a padlón. Az utasok is megérezték kabinjukban a rázkódást, és mindegyikük valami átélt dologhoz próbálta kapcsolni az élményt. Marguerite Frölicher, egy fiatal svájci lány, aki apját kísérte üzleti útján, felriadt álmából. Félálomban azt hitte, a Zürichi-ta- von jár valamelyik kis fehér átkelőhajón — csak nem koccantak a mólóhoz? Halkan motyogott magában: „Ejnye, de lur- csa... máris kikötünk!” Arthur Godfrey Peuchen őrnagy éppen vetkőzni kezdett; ő úgy vélte, jókora hullám csapódott a hajó oldalához. Mrs. J. Stuart White az ágya szélén ült és éppen a lámpát akarta lekapcsolni, amikor olyan hangot hallott, mintha „ezer játékgolyó gurulna a hajó gyomrában”. Lady Cosmo Duff Gordon is a rázkódásra ébredt, ő olyasfélét érzett „mintha egy óriás végighúzta volna az ujját a hajó oldalán”. Mrs. John Jacob Astor arra gondolt, talán a konyhában történhetett baj. Volt, aki erősebbnek, volt aki gyengébbnek vélte a zökkenést. Mrs. Albert Caldwell úgy próbálta leírni ezt az érzést, mintha egy szuka rázná a szájában a kölykét. Mrs. Walter B. Step- hensonnak az első iszonyú földlökés jutott az eszébe, mert átélte a földrengést San Franciscóban —, de aztán megállapította magában: ez sokkal kevésbé ijesztő. Mrs. E. D. Appleton tulajdonképpen nem érezte a remegést a hajótestben, csak valami nagyon kellemetlen csikorgó hangot hallott, mint amikor hosszú csíkot hasítanak le egy vég vászonból. J. Bruce Ismay sokkal idegesebb lett. Ügyvezető igazgatója lévén a White Star Line hajózási vállalatnak, ünnepélyes hangulatban indult el a Titanic első útjára. Most, hogy felijedt álmából B fedélzeti luxuslakosztályában, biztosra vette, hogy a hajó nekiütközött valaminek, de nem sejtette, mi lehetett az. Néhány utas viszont már tudta a választ. Mr. és Mrs. George A. Harder, egy fiatal nászutas- pár odalent az E 50-es kabinban még ébren volt, amikor az ütközés tompa hangját meghallották. Belereszketett az egész óriás, aztán „dübörgő, súrlódó hang” hallatszott a hajó oldala felől. Harder kiugrott az ágyból és a kajütablakhoz rohant. Kinézett, s az üvegen át látta, hogy jégfal sodródik el előtte. Ugyanígy járt James N. McGough, a philadelphiai Gim- bels áruház ügynöke is, csakhogy neki sokkal nyugtalanítóbb élményben volt része: az ő ablaka nyitva állt, és amint a jéghegy súrolta a hajót, kabinja teleszóródott jégszilánkokkal. Csakúgy, mint McGough, a Titanic legtöbb utasa lefeküdt már. Ezen a csendes, hideg vasárnap estén leginkább a barátságos fekvőhely vonzotta az embereket. De azért akadt néhány megrögzött vén tengerjáró utas, aki még fenn volt. Szokás szerint az A fedélzeten gyűltek össze, az első osztályú dohányzóteremben. És mint rendesen, vegyes társaság verődött össze. Az egyik asztalnál Archie Butt ült, Taft elnök segédtisztje. Clarence Moore, a nagy kutyaszakértő és vásárló, Harry Widener, a philadelphiai villamosvasút-király fia, valamint William Carter, az is a villamosszakmából. Éppen a végére értek a vacsorának, melyet Widener apja adott a hajó parancsnoka, Edward J. Smith kapitány tiszteletére. A kapitány korán visszavonult, a hölgyektől is búcsút vettek már, és a férfiak most élvezettel pöfékelték utolsó szivarjukat, mielőtt maguk is nyugovóra térnek. A társalgás ide-oda csapongott, a politikáról Clarence Moore Nyugat-Virginiában viselt dolgaira tértek, arra az időre, amikor meginterjúvolta a hírhedt öreg hegyirablót, Anse Hatfiel- det. Egy másik bőrfotelba temetkezve Spencer V. Silverthome, a St. Louis-i Nugent nagyáruház ifjú bevásárlója a „Virginiai” című legfrissebb bestsellert olvasta. A közelében Lucien P. Smith (ugyancsak Philadelphiából) három franciával igyekezett megértetni magát egy bridzspar- ti közben. A sarokasztalnál a hajó aranyifjai jóval zajosabb bridzspartit játszottak. Ezek a gazdag fiatalok jobban kedvelték a mozgalmasabb Café Pari- sient, a B fedélzeten, egy szinttel lejjebb, és korábban ez az este sem volt kivétel. De a párizsi café annyira lehűlt, hogy a lányok még éjfél előtt elköszöntek, a fiatalemberek pedig betértek a dohányzóba egy lefekvés előtti itókára. A társaság legnagyobb része a megszokott whiskyt itta, jéggel és szódával. Hugh Woolner, az angol szobrász fia forró whiskyt rendelt vízzel, Hokan Bjömström Stef- fanson főhadnagy, a washingtoni állomáshelyére készülő fiatal svéd katonai attasé pedig forró limonádét szopogatott. (Folytatjuk) Mr. és Mrs. George A. Harder, egy fiatal nászutaspár odalent az E 50-es kabinban még ébren volt, amikor az ütközés tompa hangját meghallották. Belereszketett az egész óriás, aztán „dübörgő, súrlódó hang” hallatszott a hajó oldala felől. Harder kiugrott az ágyból és a kajütablakhoz rohant. Kinézett, s az üvegen át látta, hogy jégfal sodródik el előtte.
