Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-27 / 124. szám

1992. május 27., szerda MINDENT BELE A Guns'n'Roses Magyarországon Skótszoknyák, „fegyverek", Tomboló tömeg a szuperkoncerten Minek is leengedni a sorompót, hisz’ úgysem tud átmenni senki, hajön a vonat?... Dehát akkor meg miért kellett leengedni akkor, amikor meg már tovadöcögött?... Fotó: Szigeti Csaba Pénteken reggel a városban egyre gyakrabban tűntek fel guns’n’roses-es pólók, skótszok­nyák, kockás ingek és fejkendők. A reggeli és a délelőtti gyorsvo­natok hamar megteltek az esti koncertre igyekvőkkel. Néhá- nyan(?) már „melegítettek” a bu­lira, s víg hangulatban érkeztek a Keletibe. A stadion környékén már négy órakor hatalmas tömeg örvénylett, a szomszédos orszá­gokból is sokan jöttek. Legtöbben Horvátországból és Szerbiából érkeztek. A metrótól a Népstadi­on bejáratáig tartó pár száz méte­res úton találkoztunk néhány ere­deti figurával. Egy alkoholtól bó­dult úriember például girhes ku­tyát etetett, és annak nyamnyogá- sát fotózta nagy üdvrivalgással. Miután megküzdöttünk az el­szánt lejmolókkal (az egyik még a kezemben tartott borsósaláta-ma- radékot is el akarta kunyerálni), megérkeztünk a bejárathoz, ahol a „security” feliratú emberek ala­pos tapogatásban részesítettek bennünket. Ám az újabb kordo­non keresztül is sikerült becsem­pészni fényképezőgépünket. A küzdőtér gyepszőnyege le volt takarva, de a szemerkélő eső­re gondolva az elmésebb emberek házikót ácsoltak a pozdorjalapok- ból. Az első előzenekar, a Sound- garden fellépésére némileg ki­tisztult az idő, s körülbelül 40 ezer ember nézte a Magyarországon még ismeretlen seattle-i csapatot. A kemény mag a „viliázást” már ekkor megkezdte, bár csak 25 percig játszottak. A „Legcukibb figura” címet az együttes bőgőse vitte el, aki szédületes rángatózások közepet­te kereste önmagát a színpadon, fantasztikus egyensúlyérzékről adott tanúbizonyságot... Nagyjából egyórás várakozás után következett a Faith No More. A színpadi őrjöngés — amelyet a nézőket hangos „B. meg”! kiál­tással üdvözlő Mike Patton éne­kes kezdett — hamarosan átter­jedt a közönségre is. Itt gitározott Jim Martin, aki szerte álló fejszőrzetéből kilátszó részeit hatalmas, centi vastag pi­ros keretes napszemüveggel ta­kartad. Sebtében alakított bizott­ságunk őt nevezte ki a nap Divat- diktátorának. A közönségben is találtunk né­hány érdekes arcot. Egy „továris” eksztázisba esve, saját óráján ug­rált megveszekedetten; egy má­sik huszárnak képzelve magát. eksztázis műanyag játékkarddal kaszabolta a körülötte állókat. Társa, akinek nem jutott ilyen komoly fegyver, banánnal püfölte bőszen a töme­get. Újabb, majd kétórás várakozás következett. Itt a szórakozás leg­nagyobb részét a műanyag palac­kok dobálása tette ki. Nagy üdvri­valgás követte a pontos találato­kat. Ekkorra már a legrészegeb- "bek is kezdtek kijózanodni. Tíz óra tájt kialudtak a fények, a han­gulat pattanásig feszült. A tömeg óriásira duzzadt, több mint 70 ezer ember volt jelen. A Guns’n’Roses a Nighttrain hang­jaival indított, amit szédületes fényshow kísért. Olyan bódult ér­zés fogta el az embert, hogy ter­hes a visszaemlékezés. A legna­gyobb tombolás a Welcome To The Jungle, a Bad Obsession és természetesen a You Could Be Mine elhangzását kísérte. Kissé leült a koncert a fokoza­tosan túlsúlyba kerülő lassú szá­mok miatt (Live And Let Die, Don’t Cry stb.). Előkerült még a Mr. Brownstone, Mamakin, Sweet Child O’Mine is. A show­hoz tartozott a hatalmas műanyag gumiszömy felfújása, a „láthatat­lan ember” — Slash — gitárszó­lói és Axl sajátos mozgása (ro­hangált és „hullámzott” a színpa­don). Freddie Mercury után szaba­don Axl is „elénekelte” a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt, amellyel megríkatta a közönség szentimentálisabb részét. Rá­adásként még eljátszották a Paradise City-t — még utoljára csápoltunk egy jót. Némi csaló­dást keltett, hogy csak egy rá­adásszámot adtak, de összességé­ben jó buli volt. Rajnai Csaba—Dárida Pál Humor Halál — Miben halt meg az anyó­sod? — Mérgesgombát evett. — És miért vannak kiverve a fogai? — Nem akarta megenni. Az iskolában-— Ki tudja, hogyan hívják azt a növényt, amelyik húst eszik? — Húsevő növény. — No és azt az élőlényt, ame­lyik nem eszik húst? — Nyugdíjas. Találós kérdés — Fülei tiszták, szemei fé­nyesek és repül. Mi az? __? — Whiskas macska szárnyas betéttel. Ars poetica — A verset, amelyről azt mondtad, hozzám írtad, nem is te alkottad, hanem Petőfi. — Nem baj édesem, én sem tudtam volna szebben megírni. Igaza van? —- Kislányom, nem tarthatod meg azt a szép gyűrűt, amit talál­tál. — Miért? Hisz’ bele van vés­ve, hogy „örökre a tiéd”. A légy Mély egyhangúsággal zümmög a légy a szobában. Ablaktól falig, ajtó­tól plafonig kering össze-vissza. Van valami megható erőlködésében, szemtelenségében. Talán sajnálom is, hogy csak ennyi sütnivalót adott neki a jóisten. Eszembe jutott zsenge ifjúkorom, amikor kitépkedtem szárnyait, lábait (látják, kedves állatvédők én mindent bevallók), s élvezettel néztem amint ott zümmög és szenved az újházi tyúkhús­leves kelló's közepén... Ha békaként élnék, a kedvenc ol­vasmányom minden bizonnyal Mó­ricz Zsigmond A légy jó — mindhalá­lig című műve lenne, de mivel nem vagyok az, legjobban a Romana-regé- nyeket „szeretem"... Abban valahogy oly ’ egyszerű minden. Mint a légy fe­jében. —ige— Rocklegendák: Beatles Világhódító lovagok 1. rész: A bölcsőtől az első Pásztázik a kamera a „bölcső" színhelyén: Liverpool, a Mersey fo­lyó hangulatos partja, Strawberry Fields utcája, a Cavern klub egykori színhelye, Quarry Bank High-Scool, Madryn Street, Menlove Avenue, Ardwick Road, Upton's Green... Sehol egy emléktábla. A fiataloknak már csak hallomásból rémlik valami. Igen, itt született, itt élt valaha négy fickó, akik egyszer csináltak vala­mit... A tavaly nyáron készült dokumen­tumfilm riportere is csodálkozva, ér­sikerig tétlenül áll a rideg tények előtt. Liver­pool felejt? Nagyon úgy fest a dolog, s ebben bizonyosan nem a mai fiatal­ság a bűnös. Ők már így születtek, ezt kapták. Illetve nem kaptak semmit. A bölcső, a nagyjaira egyébként oly' büszke angol kikötőváros óriásit mu­lasztott és vesztett is egyben. Mert miközben felettébb jólesik neki, ha a világ a liverpooli sztárokat a szülővá­rossal együtt emlegeti, önmaga sem­mit nem tesz neves fiai emlékének ápolásáért. Pedig a Beatles legendája igazi történelem, fantasztikus sztori, vagy ahogy Derek Tay­lor, a zenekar sajtófőnöke mondta: „ Hosszabb már, mint a második világháború, és nem halt bele senki.” De vajon mire és milyen mélységben vállal­kozhatunk a Beatles történeté­nek, sikereinek, főbb állomásai­nak, szereplőinek bemutatása­kor? Főleg akkor, ha Derek Tay­lor szavai közel jártak az igaz­sághoz. Nos, csupán csipeget­hetünk az emlékekből, sutba dobva a teljesség igényét. A négy gombafejű Amikor a Beatlesről be­szélünk, soha nem szabad elfe­lejtenünk, hogy az együttest nem pusztán a négy világsztár, George Harrison, John Lennon, Paul McCartney és Ringó Starr emelte a könnyűzene világának csúcsára. A kezdeti időkben má­sok is helyet kaptak az együttes­ben, és meghatározó volt a hát­tér, a menedzselés, a szervezés, a lemezkiadás... Kezdjük azonban a főszerep­lőkkel. Nehéz lenne egy-két mondattal jellemezni, ki is volt igazából John Lennon, a liver­pooli utcagyerek, akinek rémhí­re elfehérítette a közeli iskola igazgatóját, amikor meghallot­ta, a csintalan csemetét nála akarják taníttatni? Aki talán so­hasem jegyzi el*nagát a muzsi­kával, ha nagybátyja, George Smith nem ajándékozza meg egy szájharmonikával, majd édesanyja egy gitárral? S ki volt Paul McCartney? A mindig jól öltözött, kellemes hangú srác, akit apja, James McCartney hiá­ba óvott a tánczenétől? S aki ezért a templomi kórusban igye­kezett minél hamisabban éne­kelni, nehogy felvegyék oda? Ki volt George Harrison? Egy féktelen fiú, aki legalább annyi­szor berúgott 10 évesen, mint John 16 évesen? Ki volt Ringó Starr? A magának való, gyűrű­imádó, viccelődő suhanc? Nem lehet tudni, annyi hamis sztori, eltúlzott történet fűződik a nevükhöz. Mindenesetre, ami­kor a négy gombafejűt emle­getjük, természetesen ők jelen­nek meg a képzeletben. (A gom­bafej egyébként Hamburgban „született”; Stuart Sutcliffe — az elődegyüttes egyik gitárosa, akiről hamarosan szó lesz — né­met barátnője gondolt egyet, s fiúja Elvis-frizuráját gombafe­jűre varázsolta. Nemsokára va­lamennyien átvették az új diva­tot, amely aztán elindulhatott vi­lághódító útjára.) A többiek Annál kevesebbet tudunk például Ken Brownról, aki egy ideig gitárosuk volt, de szemé­lye teljesen a feledés homályába merült. Aztán ott volt a tragikus sorsú Stuart Sutcliffe. Őt is gitá­rosként vették fel a bandába, de 1962. április 10-én agy tumor­ban meghalt. És ne feled­kezzünk meg Pete Bestről sem, Ringó elődjéről. A hamburgi füstös klubokba ő is követte ze­nész barátait. Az idők folyamán sokat tű­nődtek a Beatles-kutatók: az együttes felfedezésében, világ­sikerében mekkora szerepet ját­szott Kurt Raymond Jones, aki 1961. október 28-án betért Bri­an Epstein lemezüzletébe. A farmemadrágos, bőrdzsekis fia­talember a My Bonnie című fel­vételt kérte, amelyen egy Beat­les nevű banda kísérőzenekar­ként szerepelt. A 27 éves Epste­in mindenesetre sokat köszön­het vevőjének. Nélküle talán so­ha nem botorkál le a legendás Cavern klub 17 lépcsőjén, ahol a Beatles játszott mindennap. A történetírók sokat vitatkoznak _ azon, hogy a Beatles-időszámí- tás igazából mikorra tehető. Ar­ra a bizonyos 1961. október 28- ára, vagy november 9-ére, Eps­tein első Cavem-beli látogatásá­ra? Egyesek jóval korábbi idő­pontra esküdöznek: 1956. júni­us 15-ére, amikor John és Paul először találkoztak. A lényegen persze nem változtat a vita. Brian Epstein felfedezte a négy fiút, s menedzserként a zenekar egyik legnagyobb sikerkovácsa volt. Miből lett a cserebogár? Hosszú idő eltelt, amíg a Beatlesből Beatles lett. A leges­legelső próbálkozás Johné volt, amikor 1958-ban megalakította a Quarrymen együttest, amely szűk két esztendő múlva fel­bomlott, s lett belőle The Moon­dogs. Még ebben az évben, ami­kor az első, skóciai turnéjukra indultak, már Silver Beatles a nevük. S innen már csak egy ugrás a Beatleshez. De nem a sikerhez! Ha valaki ugyanis azt hinné, az első talál­kozás után egyenes út vezetett a világhírnévhez, a gazdagság­hoz, téved. Nem szívesen emlé­keznek vissza a fiúk például a hamburgi szerződésekre, hiszen 1960-ban, amikor először utaz­tak a német kikötővárosba, bi­zony nem éppen idilli környezet várta őket. Egy év múlva mégis visszatértek, sőt harmadszor is, akkor már a Top Ten Star Club zenészeiként. Éközben 1962. június 6-án meghallgatta őket George Martin, a Parlophone le­mezgyár nagy tekintélyű szak­embere, aminek eredményekép­pen szeptemberben újra a stúdi­óban találták magukat a fiúk; elkészült az első lemezfelvétel. Az első lemezig viszont tör­tént még egy és más. Többek között az, hogy a dobos, Pete Best elvesztette a többiek bizal­mát. A fiú rettenetesen elkesere­dett, amikor zavaros körülmé­nyek között megtudta, nem kell többé. Vele az utókor emlékeze­te nemigen „vesződik”; 1965-ig több, ismeretlen együttesben játszott, aztán felhagyott a zené­léssel. Egy liverpooli pékségben vállalt munkát. A többiek akkor már milliomosok voltak. Nos, az első lemezfelvételre már Ringó szállt be. (Apropó, Ringó. Eredeti neve Richard Starkey volt, s a többiek még Hamburgban ismerkedtek meg vele). Az új fiú borzasztóan iz­gult a felvételen. Olyannyira, hogy a második oldalon egy kül­sőnek kellett beugrania. A szá­mok pedig: „Love Me Do!” (Lennon és McCartney szerze­ménye), illetve „P. s.: I Love You”. Soha nem fordult elő Angliában addig, hogy egy is­meretlen együttes kislemeze egy hónap alatt a 17. helyre kerüljön. Az sem, hogy követ­kező számuk, a ..Please, Please Me!” Anglia első számú nótája legyen. Ez volt a második le­mezük —és befutottak. (Folyta­tása következik.) , F John, Paul, George és Ringó. Második lemezük Please Please Me című számával az angol slágerlista élre kerültek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents