Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-27 / 124. szám
O 1992. május 27., szerda---------- TÉNY-KÉPEK í rékés megyei hírlap A 17 éves diáklány kedvenc étele a halászlé és a grillcsirke. Főzni nem szeret, igaz, még nem is tud, vallotta be később. „Civilben” pólót és farmert hord Fotó: Fazekas Ferenc Oké/ beneve ,,Éppen a Paletta butikba mentem gyakorlatra, amikor az utcán megszólított a Tőkés Timi. Azt kérdezte, nem lenne-e kedvem jelentkezni a Szuper Modell versenyre, meg egyáltalán manökennek. Az igazság az, hogy a dolog nem állt távol tőlem, hiszen tavaly Budapesten már kipróbáltam egy manökensulit, és éppen azt tervezgettem, hogy talán az »Év arca« versenyen sikerül majd előrébb jutnom. A Palettába érve aztán Timi kérésére felpróbáltam egy fürdőruhát, és közben megállapodtunk: Oké, benevezek a Szuper Modell versenyre, sőt, még az általa szervezett manökentanfolyamra is. Emlékszem, a Szuper Modell csabai elődöntőjén Timi magyarázgatta, hogy akik díjat kapnak, milyen koreográfiával lépjenek ki és vegyék át. De én annyira nem számítottam semmire, hogy oda sem figyeltem, és amikor mondták a nevem, hirtelen azt sem tudtam, mit kell csinálni. Kiválasztottak? Engem? Alig akartam hinni a fülemnek. Pedig így volt. Mehettem a pesti elődöntőbe. Időközben kiderült, az »Év arca« versenyen is a döntőbe választottak. Sajnos a két dolog együtt nem megy. Azt le kellett mondanom." Egy másik kép az albumból. Viki 173 cm magas és 52 kilogramm. Reméli, hogy még nőni fog így emlékezett vissza a néhány hónappal ezelőtti „kezdetekre” a békéscsabai Tóth Viktória, aki időközben a Szuper Modell világverseny budapesti elődöntőjén is továbbjutott. A jászberényi Gulyás Mónikával és a budapesti Kovács Kingával megnyerték a pesti elődöntő fődíját, a párizsi utat, ami mindhármójuknak lehetőséget jelent, talán még fordulópontot is az életük menetében. Minderről Vikivel úgy indult a beszélgetésünk, hogy felütöttük a Szuper Modell budapesti főrendezője, az Image Stúdió által Vikiről összeállított fotóalbumot. Már jó ideje lapozgattuk, amikor gyanakodva megkérdeztem: —Biztos, hogy te vagy ezeken a fotókon? Nevetett. Igen, ez ő, Tóth Viktória. Néztem az „eredti”, hús-vér Vikit, és egy 17 éves diáklány pillantott vissza. Néztem a fotókat, ahonnan viszont egy huszonéves érett nő nézett rám. Hitetlenkedve csóváltam a fejem, de kénytelen voltam belátni, a smink, a frizura hölgyet varázsolt Vikiből. — Még he sem fejezted az iskolát (Viki kereskedelmi szakközépiskolába jár — a szerk.), és az élet máris tálcán hozza eléd a lehetőséget. Mik a terveid?—kérdeztem. — Mindenképpen szeretnék leérettségizni. Aztán, ha elfogadható szerződési ajánlatot kapok, kipróbálom...-— Fotómodellségre vagy manöken pályára gondolsz? — Igen. Az érettségi után nincs szándékomban továbbtanulni, ehhez meg kedvem van. — Azt mondtad, elfogadható szerződést kötnél. Mire gondolsz? — Annyi mindent hallani azokról, akik az életnek ezt az útját választják. Én szeretnék tisztességes maradni. Nem akarom például, hogy akt képeket csináljanak rólam. — Ha sikerül, mikor szeretnéd abbahagyni? Úgy értem, tervezel-e gyerekeket, családot? — Körülbelül 25 éves koromig tudom elképzelni ezt a dolgot. És utána persze szeretnék gyerekeket. Kettőt, hármat, fiút- lányt vegyesen. — Békéscsabáról elég nehéz befutni... — Tudom. Rokonaim élnek Budapesten, ott a barátom is. Érettségi után szeretnék Pestre költözni. —Nyelveket tanulsz? — Angolt és németet. Még a Ezt képet Viki fotóalbumából választottuk. Bármennyire is hihetetlen, ez ő, a tinédzserkorú manökenjelölt nyelvvizsgához sem ragaszkodom, csak beszélni tudjak. —Sport? — Az Image általában minden továbbjutónak elmondta, hogy ne hanyagolják el a kondikat. Tornásszunk sokat. Ezt én is megteszem, ezen kívül úszom vagy kerékpározom. — Szórakozás? —Nemigen. Ha Pesten járok, találkozom a barátommal. Az elég. Otthon krimit olvasok vagy nekem való, nem túl „ragadós” könyveket. A tévében leggyakrabban az MTV-t nézem, a Dallas-félék nem érdekelnek. — Politika? — Távol áll tőlem, de egyet tapasztalatból tudok. Szörnyen kilátástalan a mai fiatalok helyzete. A bátyám, az unokabátyám, ismerőseim munka nélkül vannak. Pedig tanultak, életerősek, fiatalok. Talán én egy kicsit szerencsésebb vagyok, hogy most egy út nyílt ki előttem, és szerencsés azért is, mert a szüleim mind lelekileg, mind anyagilag támogatnak ezen az úton. —Életcélod? — Ahogy mondtam: huszonötön túl szeretnék gyerekeket, kiegyensúlyozott családi életet, s talán egy kis üzletet vagy szépségszalont is, amiből megélhetek. Magyar Mária „Nem lesz itt jó világ, míg »eszkuk« uralkodnak" Erdélyi útinapló 2. Marosvásárhely mellett megsajnálunk egy stoppoló leánkát (a székelyek így nevezik a lányokat) •— felvesszük. Tartózkodó, nehezen nyíló, de azért annyit megtudunk tőle: „Vásárhelyen nagy a feszültség, ilyen estefelé nem ajánlatos már az utcára menni...” A miértre sokatmondó; ugyanakkor semmit el nem áruló tekintettel válaszol. Megértjük, hogy nem szól, nem tudhatja, kinek is az autójában utazik. Még ha magyar rendszámú is az. Késő este robogunk be Székelyudvarhelyre, itt intünk búcsút alkalmi útitársunknak. Az ablakokból kiszivárgó világosság, s csupán néhány utcai lámpa biztosít némi fényt. Anyaszék anyavárosa Másnap azután láthatjuk Székelyudvarhelyt. A Küküllő partján fekszik, szinte csak magyarok lakják. Látni is (feliratok!), hallani is, hiszen magyar szótól hangos a vidék. A forradalom után Békéscsaba nyújtott elsőként segítő kezet Udvarhelynek — ma testvérvárosok. Ha van pénze a halandónak, vásárolhat. Nem rosszabb az ellátás, mint a legtöbb magyar faluban. A „márkák” is betörtek Erdélyor- szágba: Impulse spray, Denim arcszesz, svájci és osztrák csokoládék... A helyi önkormányzat épületéből kilépve egy tagbaszakadt, mos- datlan, borotválatlan férfi méreget. Néhány perce egy rendőrtiszttel folytatott elmélyült, suttogó eszmecserét... Talán besúgó? Az lehetetlen! Hiszen azt állították: a ’90-es nagy fordulat kisöpört minden Ceausescu-emléket... A helybéli ismerősök fejcsóválva közük: A nevezetes kapuk, melyek a legnagyobb székely, Orbán Balázs sírjához vezetnek — Ez egyelőre csupán illúzió. Voltak, s vannak is spiclik. De nem csupán itt, Udvarhelyen, az egész országot ellepik ma is'. Hófehér, újjáépített a rettegett rendőrségi épület. A forradalom idején felégették az egészet, a múlt minden szennye a tűz martalékává lett. (?) — Azt beszélik, ott, azon a kerítésen lógott a milícia parancsnoka, karóba húzták — mutat a távoli ház felé egyik útitársam, majd suttogva folytatja: — Román volt, szín román, akár a többi rendőr. De nem ezért ölték meg, hisz voltak, akik be tudtak illeszkedni közülük. Gondolom felesleges mondanom, miért számoltak le velük... Egyébként itt mindenki magyar, csak a rendfenntartók jöttek távoli vidékről. Egy szót sem tudnak a mi nyelvünkön, mégis idehozzák őket. Egy könyvesboltba botiok a főtéren, kuriózumokat keresek. Magyar kötetek tömkelegével van tele az üzlet, de ezek amolyan „selejt” könyvek, melyeket Magyarországon már képtelenség eladni. Viszont meglepetésként ért, annál nagyobb örömmel fogadtam lapunk ez évi naptárát a kijárat mellett. Széchenyi szigorú tekintete „kíséri ki” a vásárlókat. Apropó, Széchenyi. Ha őt a legnagyobb magyarnak nevezzük, akkor Orbán Balázsnak a legnagyobb székely titulus joggal dukál. A Székelyföld leírásának szerzőjét ma sem feledte el népe: a város peremén lévő sírján friss virágcsokrok díszelegnek. Átsétálva a kilenc székelykapu alatt, a kicsi domb tetejéről rálátni Orbán szülőhelyére: Székelyudvarhelyre, az anyaszék anyavárosára — ahogy ő maga nevezte. „ Teszem, amit őseim is tettek" — Ha igazán szép székelykaput akar látni — mondja egy alkalmi ismerősöm —, menjen Máréfalvára, s ott meg se álljon Kovács Lajos házáig. Megfogadtam a tanácsot, bekopogtattam a székelykapu-faragó- hoz. Kovács Lajos bácsi így beszélt mesterségéről: —Még csak 17 esztendős voltam, s már akkor faragtam székely- kaput. Ma 72 vagyok—meg se tudnám számolni, hogy eddig hányat készítettem volt, de olyan 50-60-at biztosan. Édesapámtól tanultam, ő meg az ő apjától. De sajnos nincs, aki örökölje: a fiatalok mind elmentek, be a városba. A faluban rajtam kívül csak egy faragó maradt. Nem tudom a történetét, én teszem, amit őseim is tettek: megfaragom a nagy korongot, a végtelenség indáit... Több hónapig is eltart egy-egy kapu. Na persze az sem mindegy ám, hogy milyen anyagból. Az igazi székelykapu cserefából készül! Szép, szép ez a munka, mondják, értékes is — csakhát nagyon nehéz ebből megélni. Pedig sokfele dolgoztam már! Ausztriába, Svájcba, a Csíkba, Magyarországra... Békéscsaba városának is A máréfalvi Kovács Lajos bácsi egy újabb székelykapu készítésébe kezd. Már csak ketten faragnak a faluban... A szerző felvételei faragtam egy kaput, a testvérvárosság vagy mi miatt, itt áll már egy esztendeje—nem jön érte senki... Tisztelt békéscsabai vezetők! Nem lenne jobb helyen a megyei könyvtár tőszomszédságában a kapu, mint egy kicsiny székely falu mesteremberének lépcsője alatt?... A Hargitán Ha már ily közel járunk a Hargitához, nem szabad nem „felnézni”. Kanyargó szerpentinek vezetnek felfelé — Homoródfürdőn vágunk keresztül. A vidék elsősorban borvízforrásairól ismert (mielőtt a nagy borivók máris pakolni és utazni kezdenének, el kell mondanom: nemes nedű helyett ásványvíz zubog felfelé a föld alól). Megállunk az egyik forrásnál, pohárral a kezünkben figyeljük, amint két székely ember töltögeti üvegeit. Beszélgetésbe elegyedünk. Itt is, mint mindenütt a föld, a megművelés az elsődleges téma. — Kétszer tették tönkre a népet, románt, magyart egyaránt. Amikor elvették a földjét, meg most, amikor visszaadják... Nincs már aki megművelje, s aki akarná, annak sincs mivel. Itt maradtunk öregek, a fiatalok a városban vagy más országokban próbálnak boldogulni. A fiam Magyarországon tanul, Sopronban, de nem hinném, hogy valaha is visszajön. Nincs is miért... — kesereg egyikük. — Nem lesz jó világ soha, amíg ,,eszkuk” uralkodnak itt. Előbb Ceausescu, most meg Iliescu szipolyozza a népet. Nem nyugszanak, míg ezt a maroknyi székelyt el nem pusztítják — szól a másik, s néhány másodpercig mély hallgatásba burkolóznak. Csak a víz zubogása s az üvegek harangjátéka nem hagyja srkítóvá a csendet. Szigeti Csaba (Folytatjuk)
