Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-23-24 / 121. szám
iRÉKÉS MEGYEI HÍRLAPBÉKÉS BARANGOLÁS 1992. május 23-24., szombat-vasárnap /pv.. ^11 Barangolás a puszták őrzőjével ....SZÉP VAGY, ALFÖLD, LEGALÁBB N EKEM SZÉP! UT RINGATTÁK BÖLCSŐM, ITT SZÜLETTEM. ITT BORÚUON RÁM A SZEM FÖDÉL, ITT DOMBORODJÉK A SÍR IS FÖLÖTTEM.’' (Petőfi Sándor: Az Alföld) KÉSIl Találkoztam a minap egy gazdag emberrel. Már most aki a gazdagságot kizárólag, mindenekelőtt és mindenek helyett olyan földi javakkal méri, mint a pénz, a vagyon, a jólét, az ne is olvassa tovább. mert szó sincs efféle kincsekről. Másféle, ennél különb és időtállóbb mérték szerint való gazdagsággal dicsekedhetne Farkas Pista bácsi — ha dicsekvő fajta lenne. Amikor a közös barangolás vége felé, fönn, a madárlesen kérdem tőle: aztán mindent egybevetve, 82 esztendővel a háta mögött (itt kijavít, mondván, az őszön tölti a 83-at) most szegény vagy gazdag embernek tartja-e magát, jó ideig csendben, összehúzott szemmel fürkészi a tájat: a pusztát. Az ő pusztáját, itt, a vásárhelyi határban, a kardoskűti Fehér-tó partján, ami hivatalos néven egyszerűen természetvédelmi terület. Félmondatokkal felel, vagyis inkább hangosan gondolkodik: a család szeretetben, fölneveltünk négy gyereket, a magunk erejibűl boldogultunk, én meg öregségemre azt csinálhatom, ami a mániám, vagyis a puszta. De tartsunk sort, hiszen az olvasó még azt sem tudja, kicsoda Pista bácsi, mit keres a pusztán, és egyáltalán, mi célból barangolunk ezen a vidéken? Ha azt mondom, hogy Farkas István nyugdíjas természetvédelmi őr, aki még most, nyugdíjba vonulása után hat évvel is dolgozik a nyomdokába lépő fia mellett, akkor még nem mondtam semmit. Mert Pista bácsi ténykedése nem fér bele semmilyen hivatalos rubrikába; mert a „munkahelye”, ez a puszta számára a sok küszködés ellenére is gazdag élete egyik felét jelenti, amely a családdal együtt alkot szép kerek egészet a szívében. Hosszú a sora annak — hamarosan majd azt is elmeséli —, hogyan lett a napszámos parasztember idővel a maga gazdája, s azután évtizedeken át mindmáig fizetett őrzője és istápolója az ország egyik legértékesebb természetvédelmi területének, értő és méltó segítőtársa ornitológusoknak, tudós kutatóknak, professzoroknak. Egyelőre ott állunk a kora délelőtti verőfényben a kutatóház meg a madárles között, a szél cibálja a ruhánkat, hajunkat, körülölel a síkság, amelynek most nekivágunk. Pista bácsit arra kérjük, ezúttal azt mutassa meg, arról meséljen, ami számára a legkedvesebb, amihez emléke fűződik — egyszóval, azt a pusztát szeretnénk kicsit meglesni, amelyik őbenne él. Jó kőhajításnyira áll, vagyis inkább rogyadozik egy kis tanya. Először ide vezet az utunk, nem véletlenül: a Farkas család itt élte le fél életét. „A híres Csanki-féle tanya volt ez, kérem — kezdi lapozni a történelmet Pista bácsi —, amikor 1932-ben összekerültünk a feleségemmel, aki pusztai lyány volt, először felesbe vettük ki, aztán ’40-be lett a miénk. Én a sámsoni határban nőttem fel, egy Ér-parti tanyán, úgyhogy már gyerekfejjel is a madarakat lestem, mindig tudtam, hány daru érkezett.” Míg Pista bácsi a kulcs után matat, s szétnézünk a vénséges vén falak között, kikerekedik a történet is: apránként, rengeteg munka árán boldogult a család, napszámba jártak, aratni, csépelni, megvették a tanya körül az öt kishold földet, amit aztán 1960-ban el is vettek tőlük. A tsz-ből négy év untig elég volt Pista bácsinak, újra rakosgatni kezdett, lassan visszavásárolta a sajátját!, de egy rossz helyrajz miatt perelni kényszerült — végtére talán most hozzájut majd a tulajdon földjéhez. Térben és időben ez a tanya Pista bácsi életének középpontja, legyen szó múltról vagy jelenről. Látom, a poros, omladozó épület az ő szemében még mindig a biztos otthon, pedig takaros házat, portát vettek Nagyéren, onnan jár ki naponta kismotorral. A feleség, Emiké szeme ma is könnybelábad, ha ide hazagondol. A földes kis szoba falai között négy újszülött sírt fel — egy fiuk, három lányuk született —, vigadtak keresztelőkön, névnapokon, megszállta gond, betegség, akadhatott hangos szó is, de a szeretet mindig mindennél erősebbnek bizonyult. Nyolcszor indult innen a világba úgy, hogy tán sohase tér vissza: nyolcszor kapott behívót, s hogy végül a fogságot megúszta, azt a zsebórájának köszönheti. Igazán csekély ár a cserébe kapott szabadságért egy „haraso csaszü”. Később, a padlássöprést már nem lehetett megúszni, hiába magyarázta az elvtár- séknak a maga józan paraszteszével: ha így szorítják a népet, az a demokráciának is árt! Azok visszakérdeztek: hát maga hogy csinálná, Pista bácsi? Úgy, mint Dánia, meg Hollandia! — felelte ő, de ez a dolgok menetén mit sem változtatott, így aztán arra kényszerült a parasztember, hogy — Pista bácsi szavaival: a magáét lopja, ha élni akar. Ami nagyjából azt jelentette, hogy titokban vágott hízót, csirkét, beadás helyett a gyereknek sütötte meg a tojást. A hajdani tornácról, s a földes szoba ablakából messzire látni. A házigazda a tél fehérjében föltűnő sötét pontokról, őzekről, nyulakról mesél, a szélről, aminek a hangja elárulja, hoz-e esőt, havat, a tóról, ami most szikkadt, repedezett medrét mutatja. A madaraknak pedig víz kéne, de nagyon! — emeli fel a mutatóujját, s hangjában most először hallani indulatot. Az ám, a madarak! Arrafelé vesszük az irányt, ahol most is láthatni néhányat az itt költő madarak közül, s közben kiderül az is végre, miként lett nyugdíjas állása Pista bácsinak itt, a pusztán. Sorolja, hogy 1966-ban vették fel, őrizni, rendben tartani a területet, figyelni a madarakat, naplót vezetni minden tapasztalatáról. De korábban, fizetség nélkül is segített az idelátogató kutatóknak, már hogyne tette volna, amikor maga is mindig vonzódott a madarakhoz, ahogyan más ember mondjuk a lovakhoz vagy a gyümölcsfákhoz. Az embernek úgy kell születni rá, és nyitott szemmel járni, szeretni a földet — intézi el egyszerűen a kérdést, hogy tudniillik miért épp a darvak, nagygodák, tőkésrécék, bíbicek, gulipánok, széki pacsirták világa érdekli, meg a horizontig nyújtózó síkság. Az fáj, hogy szűkül az életterük, és segíteni kellene nekik. Amióta ilyen nagy az aszály, azért harcolok, hogy csináljunk valamit, juttassunk vizet a tóba, pláne, hogy fúrt kút is van. Régen is volt aszály, tudom én, akkor se avatkoztak a természet dolgába, de ez most más, megbolondult az idő. Jön a felhő, de megfordul, hát hogyne fordulna, kivágtak mindent, lassan se fa, se kiserdők, és ez az eredménye! *** A Csáki-féle gulyakút messzire mutatja az irányt. Ez se lesz már százéves, merthogy megvan tán kétszer annyi is! — tréfálkozik Pista bácsi, amint körbejárjuk az öreg itatót. Magasan áll most is a víz benne. A gémeskúttól a szürkegulyához, rackanyájhoz kalauzol, majd vissza a magasleshez. Fölkapaszkodunk, neki a lélegzete se szaporább a lépcsőmászás után. Tiszta, nyílt arcát a nap felé fordítja, hunyorogva szemléli a sótól fehérlő tómedret. Most is, mint amikor mindig, ha arra jár, megakad a szeme a parton hasaló könnyű csónakon — egyszer rég a kisunoka majdnem a túlvilágra evezett benne. Északkeletnek fordulunk, puhán hullámzik a gyep, ahogyan ő mondja „vörösnadrágot hajtogat a szél.” „Azt azért sohse gondoltam volna—szólal meg eltűnődve —, hogy ne merjek kinn aludni, most pedig ez a helyzet. Csúnya világot élünk, sok a rossz ember, a napokban is itt ólálkodtak, a kutatóházat is többször feltörték, pedig sehol semmi érték, elhihetik! Nagy darab földet bejártam életemben, ismerem az embert. Egyszer csak mást mond, mint addig, sok a köpönyegforgató, meg aki kihasználja a másikat. De itt, a pusztaságban nem csalódtam soha. Itt vagyok én csak itthon, mint a madarak. A tavaszt is azért szeretem a legjobban: mindig visszatérnek, mert itt a fészkük, itt keltik ki a fiókákat, mert ez a hazájuk, itt vannak otthon...” Tóth Ibolya A nagygoda fészkében négy tojás lapul Kardoskúti természetvédelmi terület. Orosházától délre 11-12 kilométer távolságban, Kardoskút község határában, az Os-Maros egyik mellékágának medrében alakult ki. Hazánk egyik legértékesebb madárrezervátuma. Területe: 487,6 hektár, védetté nyilvánítva 1966-ban. A Fehér-tó hidrológiai tanulmányozása elősegítheti a Békés megyei szikes tavak és a fakadó vizek, a vízfeltörések keletkezésének tisztázását. Magyarázatot adhat a szikesedés folyamatára. Madártani szempontból a szikesek madárvilágának megismerésében nagy a terület jelentősége. Az ősi tájadottságok között, a sós élettérre jellemző fészkelő fajok, illetve az átvonuló madártömegek jól megfigyelhetők itt. Az őszi és tavaszi madárvonulások idején csapatostul tartózkodnak itt a különböző vadlibák, a nagy lilik, kis lilik, a vetési lúd, a récefélék, sirályok és a ritka daru. Az UNESCO természetvédelmi értéknyilvántartásában európai jelentőségű vízimadár vonulási gyülekezőhelyként szerepel. Szürke ólmos felhőfoszlányok, Tornyai János hús, lógófejű lovai a puszta gyepén, 11 ébredező vándordaru a Fehér-tó szikkadt fenekén. Köszönet, barátom ezért a pusztai lélegzetvételért! A húsz év után újra erre járó dr. L. András (Sorok a vendégkönyvből) Az oldal fotóit Kovács Erzsébet készítette II] A kiszáradt tó medre „szél-hajlógatta’’ sziksótól fehérük
