Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-20 / 118. szám
1992. május 20., szerda-------- TÉNY-KÉPEK B ÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Kicsi ember a nagyvilágban Az „olimpiamániás" utazó a létminimum alatt él '50-es évek vége: csonka család, kilátástalan jövő, a középkorosztály számára nehéz esztendők. Ilyen körülmények között tanulta ki a fényképész mesterséget az akkor 30 éves orosházi fiatalember. Motorkerékpárral járta az országot, fotózta a látnivalókat, de kalandvágyát nem elégítették ki az ország határain belüli dolgok. Külföldre vágyott (abban az időben „ajánlott" volt a szocialista tábor országaiba látogatni). 1964 mérföldkő a fotós életében: kijutott a tokiói nyári olimpiára és egy hónapig járta a kelet varázslatos tájait. Itthon ismeretterjesztő előadásokat tartott, a honoráriumait következő útjaira spórolta. „Utazási étvágya" napról napra javult, ajánlólevelei megkönnyítették a külföldre jutást. Ha röviden összegeznénk a 30 évet, ez az eredmény születne: világlátás, 77 ország megismerése, latin, német, angol, francia, spanyol nyelv birtoklása. S hogy kiről és milyen apropóból cikkezünk? íme: Orbán-morzsák Torgyán doktor meg Nemrégiben Békéscsabán járt dr. Orbán Viktor, a fiatal demokraták népszerű politikusa, és mivel jó hangulatú nagygyűlés után könnyű dolog rábírni egy kis laza tereferére, szívesen állt kötélnek. — Krausz Imre vagyok, 70 évesen egy 103 napos, 11 országot érintő dél-nyugat-európai körútra indulok június 25-én. Hátizsákkal és hálózsákkal fel- málházva, 55 kidolgozott térképpel és vázlattal, fényképezőgéppel szeretnék kijutni Barcelonába is többek között—mesé- li terveit az orosháziak kicsi embere, aki igen járatos a nagyvilágban. — A tokiói olimpián való részvételem nyitánya volt annak az „olimpiamániás” törekvésemnek, amely azóta sem hagy nyugodni. Eddig hét világ- versenyen jártam, az ott készített színes diasorozataimat, több mint 1500 ember előtt már bemutattam. Ez a mostani vállalkozásom felér egy olimpiai vetélkedővel. Komoly fizikai és szellemi felkészülést igényel. Manapság egy néhány napos országjáró túra is megviseli az embert anyagilag, nemhogy a világjárás! Arra is kíváncsiak voltunk, vajon hogy jött össze a 103 napos út fedezete? — Józan életvitel mellett az ember kitűzött célját megvalósíthatja. Az élet lemondásokkal jár. Én szerényen élek, számomra a kor nem akadálya vágyaim elérésének. Igaz, kisnyugdíjasként a létminimum alatt élek, de puritán életvitelre rendezkedtem be. És mindezt csak azért, hogy utazhassak. Mindössze havi 2 ezer forintból kell megélnem ahhoz, hogy bebizonyíthassam: az emberi akarat legyőz minden akadályt, nehézséget, ha értelmes a cél. Mostani „kiruccanásomra” két évig gyűjtöttem és boldog vagyok, hogy lemondhattam sok mindenről. A puritán ember nem pihen. Állítja: „Nem ülhetek a babérjaimon!” A júniusi dátumig még van egy hónapja. Minden reggel 5 órakor kel és térképeibe feledkezik, fordít vagy történelmi dokumentumokat tanulmányoz. Útja sok izgalmas kalandot, megismételhetetlen eseményt ígér. A hosszú és fárasztó kirándulás fő célja Hispánia, de Ausztria, Svájc, Franciaország ugyanúgy nagy élményeket tartogat. Krausz Imre Napóleon „ösvényén” jut el a Riviérára. Spanyolországba Perpignonból, Andorra mini államon keresztül érkezik majd pár napra Barcelonába. Innen „leugrik” Sevillába, hogy megtekintse a világkiállítást, megkeresse földijeit. Utazik vonaton, autóbuszon, hajón és gyalogol rengeteget. 13-14 ezer kilométer vár reá. Csete Ilona — Az SZDSZ madarai, az MDF tulipánja és a Fidesz narancsa közismert szimbólum. Lenne javaslatod más pártnak is? — Igen. Például a kisgazdáknak, a hatalom gyakorlásának szempontjából leginkább a makkot ajánlanám. Ugyanis: éhes disznó makkal álmodik. — Ha már az FKGP-nél tartunk, akkor hadd kérdezzem meg: van-e személyes kapcsolatod Torgyán Józseffel és milyen irányban fejlődik? — Régi jó viszonyban vagyunk. Már az Ellenzéki Kerékasztalnál egymás mellett ültünk. Én már akkor is láttam, hogy nem akármilyen emberrel van dolgom... — Én az elismerést hallom kicsengeni szavaidból. Esetleg egy hétvégét is szívesen töltenél vele? — Elvben szó lehet róla. Elképzelem az estéinket: ő hegedül, én hallgatom... Persze, csak ha az én nótámat húzza. — Sok említésre méltó kormányzati kezdeményezésről, vállalkozásról hallani manapság. Neked melyik nyerte el tetszésedet? — A közelmúltban az egyik „legszebb” a betegbiztosítási kártya ügye volt. Fennen hirdették a magas követelményeket— például a hamisíthatatlanságot, a színvonalas munkát — és az eredeti szándék szerint ezzel a megrendeléssel is a hazai nyomdaipart támogatták volna. A megvalósításra 700 millió forintot szántak. Erre mi történt? A megbízott cég a munkát kiajánlotta Németországba... — Békéscsabán javában folyik a választás. A ndgyszabású kampányharc jó néhány meglepetést tartogatott. Neked is van ilyen élményed? — Engem Kádár Béla nemzetközi tekintélye ragadott meg. A nagy sikerű közgazdász műveit nem kevesebb, mint 90(!) nyelven adták ki! Ez igen! Jó lehet a voguloknak, vepszék- nek, hegyi berbereknek, szuahé- lieknek, mert saját nyelvükön olvashatják a Kádár-tanulmányokat. Másképpen nehezen jönne össze a 90 nyelv. — Az a hír járja, hogy a Fidesz focimeccseken Deutsch Tamás a szokottnál kevesebb- szer rúg fel téged. Fiatal leányolvasóink aggódva kérdik: csak tán nem beteg? — Örömmel nyugtatok meg mindenkit, hogy Tamás egészséges. A meccseken a tőle megszokott módon pilinckázik hosszú lábaival, bemutatva mozgáskultúrája csodálatosságát. Az, hogy ritkábban faultol, a kombájn Orbán Viktor szívesen töltene egy éjszakát Torgyán Józseffel Fotó: Tóth László talán azért lehet, mert kifejtettem a társaságnak: nem kedvelem, ha a személyem iránti tiszteletlenséggel is bomlasztják a pártot. — A parlamenti munka komolysága mellett akadnak vidám percek is. Számtalan sztori kering a honatyákról. Hallhatnánk egyet tőled is? — Természetesen. Nagyon kedvelem Áder Jancsi és Torgyán doktor történetét. Volt egyszer, hogy szóba jött a mezőgazdasági munka nehézsége, az aratás komoly fizikai erőpróbája. Mondja nekünk a kisgazdák vezére, hogy mi, fideszesek csak a szánkat jártatjuk és nem is bírnánk ezt a munkát. Hallotta ezt az Áder és felajánlotta, hogy szívesen kiáll Torgyánnal az aratás idején egy kaszálóversenyre. A főkisgazda csak hallgatott sokáig, aztán huncutul mosolyogva csak annyit mondott:„Na, én inkább szerzek egy kaszálógépet!” Áder ránézett, aztán így szólt: — Tudod Jóskám, a kaszálógépet úgy hívják, hogy kombájn. Kőhalmi Endre Krausz Imre kora reggeltől késő estig a térképeket, útikönyveket tanulmányozza. Egy hónap van hátra az indulásig Fotó: Kovács Erzsébet „Mind elmegy a magyar..." Erdélyi útinapló I. Szemét, mocsok a határátkelőnél. Vajon kik hagyták itt, kinek kellene eltakarítani?... Csupán néhány autó áll a gyulai határnál: mintha nem is Romániába szeretnénk bejutni — villámgyors az ügyintézés. Még egy-egy mosoly is jut az utazóknak. Tízpercnyi várakozás, s máris „vágtatunk” Székelyország felé. Miheztartás végett az első ízelítőt már Varsánd- nál megkapjuk a román közlekedési „kultúrából”: egy Daciát nem különösebben zavar, hogy mások is az úton vannak —jelzés nélkül bevág elénk... Figyelmeztetésnek mindenesetre jó volt... Sajnos egyre több az ősi hagyományoktól eltérő, értéktelen darab a körösfői portékák között... Nagyszalonta az első nagyobb település, mely útba esik. A város végre szobrot állított nagy szülöttjének, Arany Jánosnak. — Szinte csak a Csonkatorony maradt a régi, minden megváltozott — állítják útitársaim —, az emeletes házak, a nagy építkezések nem váltak a város előnyére. Nem hiszek a szememnek! Egy magyar felirat: „KÖTÖDE”. Keresem a többi magyar szót is, jól körülnézek — sehol nem látok... Biztosan a szemem rossz, majd megnézem más helységekben is. Nagyvárad felé utazunk, az egyhangúságból csupán az aszfalti gödrök zökkentenek ki (a szó szoros értelmében). Bizony nagy szükség van a sofőr szlalomozó tudományára — persze nem csupán ezen a szakaszon (Kolozsvár környékét kivéve nagyon rossz utakon autóztunk). A „Pece- parti Párizs” (ahogy Ady nevezte Nagyváradot) belvárosa a régi épületekkel, macskaköves útjaival bizony ma is gyönyörű. Magyar szót hallani-látni annál kevesebbet... Váradot Erdély kapujának szokták nevezni, de a tényleges „kapu” a Királyhágó. Már baktatunk is felfelé a most zöldellő fák, bokrok között, már egy-egy kisvirág is előbújt az április végi nagyfény csalogatására. A Királyhágó tetejéről csodát látni: Erdély! Az állandóan vitatott sok kemény csatát és boldog pillanatot megélt csodálatos vidék. Gyönyörködök, s évszázados történelmére, bizonytalan jövőjére gondolok. Mondják, az itt élő emberek nem szászok, nem románok, nem magyarok. Az itt élők erdélyiek... Ilyen sajátos történelme, föld- és természetrajza, művészete nincs egyik vidéknek sem a földkerekségen. Várromok, kanyargó utak, hatalmas erdőségek, furcsa sziklahasadékok, havasi és alpesi legelők, tengerszemek, források, sóhegyek és tavak... Faragott székelykapuk, román fatemplomok, festői népviseletek, régi idők hangulatát árasztó középkori városok... — ez mind-mind a változatos, a különlegesen szép Erdély. Nem tudom, ettek-e már mititét a Királyhágón, de ha még nem, feltétlenül kóstolják meg! Friss forrásvizet kortyolgatva, s a panorámát figyelve talán még jobban esik az állítólag szamárhúsból (én nem hiszem!) készült étel. Székelyország messze van, indulni kell — rengeteg szépséget takar még úgyis az út, lesz miben gyönyörködnünk. Ahol a Körös még tiszta A lejtő szerpentinjein futunk be Csúcsára, föA képen a Körös-forrás látható. Itt még tiszta a vize... lőttünk emelkedik a Bonc- za-kastély, melyben egykor Ady Endre is élt fele- s é g é v e 1 Boncza Bertával, Csinszkával. Látták önök már a Köröst tisztán? 1Nekem szerencsére megadatott, sőt ihattam is belőle, forrás „korában”. Hogy őszinte legyek, nem vetekszik egy hideg Hols- tennel, de határozottan iható volt. Az más kérdés, hogy aztán a földbe vissza-, majd onnan kibújva egy szeméttelepen csordogált át... Kalotaszegen keresztül vezetett tovább utunk. Körösfőn és Nagykapuson idős és fiatal asszonyok ültek kinn a padokon és kézimunkáztak — eladó portékáik a kerítésre felakasztva várják a vásárlókat. írásos párnák, népviseletek (magyar, román egyaránt), térítők, babák jelentik a választékot. Sajnos ma már egyre több az ősi hagyományoktól eltérő, értéktelen, giccses darab is... Kincses Kolozsvár A magyar történelem egyik legjelentősebb, leggazdagabb városa. Panelházak (vagy ahogy odakint nevezik: blokkok) övezik mindenfelől Románia második legnagyobb települését, mintegy bekerítve a középkori belvárost. (Azt beszélik, ezekbe a házakba telepítették be az ország más vidékeiről az „echte” románokat...) Több száz méteres sor áll a benzinkútnál. Mi lehet az oka? Gondok vannak az ellátással, felemelik az árát? Kérdéseinkre nem kapunk választ — viszont háromnegyed órát kell várakozni, hogy teletöltött tankkal továbbutazhassunk. (Csak tudná az ember, hogy a kint élők miből autóznak, hisz az átlagkeresetük jóval alacsonyabb, mint a miénk, a benzinárak pedig magasabbak.) Láttak már csodát? Kolozsvár belvárosa az! A nagy terek, a szűk utcácskák, a klasszicista, barokk, s ki tudja még milyen korstílusú épületek, szobrok, paloták, templomok... Az ember csak néz, néz, s nem tud betelni a látnivalóval. Apropó, látnivaló. Valamit sehogyan sem „sikerül” látnom: magyar feliratot! Az újonnan megválasztott vatrás polgármester igazán jól végezte munkáját: mutatóban sincs magyar szó a házfalakon, kirakatokban. Igaz, minek is, a lakosság nagyobb része immár román nemzetiségű... A gyönyörű város, s a felháborodás keltette vegyes érzelmekkel rohanunk tovább Tordára — hogy a szívünk újra összeszoruljon. A bányászat nem kíméli a legcsodálatosabb természeti jelenségeket sem — legalábbis olyan hangok ütötték meg a fülünket a tipikus erdélyi városban, hogy a Tor- dai-hasadék is egyre „fogyóban” van. „Nem vettük ki a földünket" Erdély legjellemzőbb állata, a birka végigkísért bennünket a határ átlépésétől kezdve. Szinte nem akadt olyan terület, ahol ne „csodálkoztak” volna ránk a derék bégetők. De lovakat, ökröket, bivalyokat is láttunk: a földeken dolgoztak. Ám a mezőségen nem állatok, hanem gépek dolgoztak a szántáson. Egy idős néni üldögélt a hangos traktor mozgását lesve — megszólítottam. — Talán csak nem telik gépekre? Saját föld, saját eszközök? — No, nem egészen így van az, fiatalember — válaszolta. — Ez itt ugyan az én földem, de nem léptem ki a „kollektívből”. A faluban (Aranyosge- renden — Sz. Cs.) senki nem vette ki a földjét, hisz nem tudnánk megművelni. így meg csak jut valami... — Az úton idefele jövet sokakat láttam állattal szántani, ugyanakkor rengeteg a parlagon heverő föld is. — Látja, ezért mondom én! Rokkantnyugdíjas vagyok, 700 lejt kapok havonta, de az egészségesek sem képesek a művelésre. Öregek vagyunk, a fiatalok mind itthagytak bennünket. A fiam Ausztriában, az unokám otthon, Magyarországon próbál boldogulni. Megértem én őket, de ki marad itt? Mind elmegy a magyar... (Folytatjuk) Szigeti Csaba Kolozsvár a Feleki-tetőről. A panelházak mintegy bekerítik a középkori belvárost Az erdő csendjét csak a patak monoton csörgedezése zavarja meg A szerző felvételei
