Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-20 / 118. szám

1992. május 20., szerda HAZAI TÜKÖR Képzőművészeti szabadiskola Első alkalommal szervez is­kolás gyerekeknek erdei napkö­zis tábort a zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeum baráti kö­re. A június 14-én induló kéthe­tes turnusban összesen 130 ta­nuló ismerkedhet szerte az or­szágból a kerámiakészítés, a festés, rajzolás és általában a képzőművészet alapjaival, emellett gyógynövénygyűjtés és más hasznos tudnivalót elsa­játító program szerepel a kíná­latban. A zebegényi hegyen a Szőnyi Miklós Múzeum parkjá­nak 5 hektáros kempingjében teljes ellátást kapnak a fiatalok. Az új nyári gyermekprogram ré­sze a baráti kör idén 25. alka­lommal megrendezendő nyári képzőművészeti szabadiskolá­jának, amely a hajdani nagybá­nyai iskola mintájára alakult. Különféle témákban, egyebek mellett a kerámiában, a tűzzo­máncban és a festőművészetben képezhetik magukat a jelentke­zők — korhatár nélkül. (MTI) Kevesebb ólom a levegőben Az év első négy hónapjában 50-60 tonnával kevesebb ólom került a levegőbe ajanuár 1 -jétől Százhalombattán előállított ólomszegény benzin felhaszná­lásának eredményeként. Az üzem a benzinösszetétel meg­változtatásával a környezetet legsúlyosabban károsító ólom­mennyiség 60 százalékát kivon­ta az üzemanyagból, így most kizárólag ólomszegény benzin­nel futnak gépjárművek. Szá­mos más, a levegőt és az egész­séget károsító anyag még min­dig szennyezi a kipufogócsöve­ken át a környezetet. Éppen ezért hatmilliárd forintos ráfor­dítással egy újabb, úgynevezett hidrokrakkoló üzemet építenek Százhalombattán a Dunai Kő- olajfinomítóban. Ez az egység jövő évtől a ben­zin meglévő ólomtartalmának további 80 százalékát vonja ki az üzemanyagból. Ez megfelel a legszigorúbb nyugat-európai előírásoknak, és egyúttal lehető­vé teszi a katalizátorok felszere­lését a négyütemű motorokra is. (MTI) Éljenek(?) a diplomások A szellemes cím — be kell vallanom őszintén — nem az én ötletem. A szarvasi főiskolások sárgulásán láttam egy traktor ol­dalára festve. Elgondolkodtatott a felirat, és mindaz, amit manap­ság a mezőgazdaságról hallunk, olvasunk. Kíváncsi voltam, ho­gyan élik meg a változásokat azok a fiatalok, akik friss diplo­mával (ráadásul mezőgazdász diplomával) a zsebükben most kóstolgatják az életet. A balla­gás napján, a ceremóniát köve­tően ismerkedtem meg a végzős Szabó Tiborral és családjával. Tanulva túlélni — Kecskemétre jelentkez­tem a kertészeti főiskolára, de átirányítottak Szarvasra. A ka­tonai szolgálat idején még min­den stabilnak tűnt. Végzősként nem az elhelyezkedésre gondol­tam, hanem a továbbtanulásra. Két diplomával a kezemben na­gyobb esélyt jósolok magam­nak, és különben is sok minden történhet az elkövetkezendő egy-két év alatt. —Ebben az országban jó hírű hagyományai vannak a mező- gazdaságnak — kapcsolódik beszélgetésünkbe az édesapa. — Ha rendeződnek a tulajdon- viszonyok, akkor csak talpra áll az agrárszféra! Az is az igazság­hoz tartozik, hogy „túltermelés” van a szakemberképzésben is. Tulajdonképpen nálunk a család döntött úgy, hogy fiunk tovább­tanuljon, ez az egyetlen lehető­sége a túlélésre. Esélyegyenlőtlenség Farkas Anikó hallgatva évfo­lyamtársa szavait, a nemek kö­zötti esélyegyenlőséget hozza fel „mentségül”. —Egy lánynak mások a lehe­tőségei ezen a pályán, ezért is kezdtem gondolkodni a váltá­son. Kezdetben csak időt akar­tam nyerni, mára már eldöntöt­tem: nőiesebb pályára vágyom. Szeretnék továbbtanulni. Feltét­lenül el kell sajátítanom valame­lyik világnyelvet, külkereske­delmi vagy számítógépes tanfo­lyamra akarok beiratkozni. A szüleim rám bízták a döntést, és vállalták a továbbtanulással járó anyagi kiadásokat is. Tudnak, de segítségre szorulnak Dr. Nagy Jenő egyetemi do­cens így összegzi tapasztalatait: — Annak a nyolcvan-egyné- hány fiatalnak az életében, akik most ballagtak, vízválasztó lesz ez az esztendő. Tudásuk kon­vertálható, helytállhatnak a kis- és nagyüzemekben, sokan közülük azonban külföldi mun­ka után néztek. A mi diákjaink szellemi exportőrök, ismerik a legmodernebb, környezetkímé­lő, alternatív gazdálkodást, ezt képesek is alkalmazni. Ismerve őket, úgy érzem, vállalkozó kedvűek, az átállás sem okoz nekik gondot. Az viszont tény, hogy a szülői segítség szinte nélkülözhetetlen még azoknál is, akik az elhelyezkedésnél fon­tosabbnak tartják a továbbtanu­lást. Csete Hona A betörők kedvence 100 év után Száz esztendővel a háta mö­gött Arnóczki néni Kondoroson, a Vadászház­ban nem mindennapi eseményre jöttek össze az Arnóczki família tagjai. Podani Judit, azaz Ar­nóczki Györgyné születésnapját ünnepelte a népes rokonság. Ju­dit néni már hetek óta erre a napra várt! Sajnos testvéreit, férjét, gyermekeit korán elvesz­tette, de unokái és azok családjai szép tavaszi csokrokkal lepték meg. Az idős asszony nem is gondolta, hogy ilyen sokan szá­mon tartják e nevezetes napot és eljönnek megköszönni mind azt a jót, amit érte tett a MAMA. Gratulálunk az ünnepeltnek! —esi--­Jó l szervezett „összjáték” ered­ményeként szabadulhatott meg készletének egy részétől a kunágo- tai 116-os számú vendéglő tulajdo­nosa május 12-ére virradóra. Tör­tént ugyanis, hogy Farkas Antal he­lyi lakos és négy társa „szívességre” kérték az egyik pincért: „ugyan ko­mám, estére hagyd márnyitva vélet­lenül az ablakot!”. Ki tudja, mi jár­hatott a pincér fejében. Talán arra gondolt, hogy milyen „rendesek”az emberek, hisz gondoskodnak a reg­geli „tiszta” levegőről. így megtette. ami tőle telt Az eredmény nem maradt el. A betörők könnyedén bejutottak az épületbe, s egészen a raktárig „merészkedtek”, ahol há­borítatlanul válogathattak. Feltehe­tő,hogy legjobbanavodkát,abarac- kot és a rumot kedvelték, ugyanis ebből zsákmányoltak a legtöbbet, 80 litert. A betörés felfedezését kö­vetően a rendőrség sem maradt tét­len és a forró nyomon indított kuta­tás eredményeként gyorsan őrizet­be vették a szeszkedvelő társaságot. (Halasi) Kétpupú kupateve Kanadai levél 2. A szerző 1956 októberében részt vett a békéscsabai forradalmi események­ben, a városi forradalmi bizottság tagja volt. A szovjet csapatok bevonulása után fogságba esett, ahonnan vasutas társai segítségével kiaszabadult. Ezt követően — a további meghurcoltatástól tartva — hamarosan elhagyta az országot. Azóta Kanadában él. Próbálták már Önök, hogy mi az a honvágy? Nem kívánom senkinek se a honvágy által okozott fájdalmat. Emlékszem, amikor könnyes szemmel álltam a londoni Victoria állomás Európa térképé­nél és az arra járók vihogtak és kinevettek, mert azt hitték, részeg vagyok vagy drogos, hogy sírok a térkép előtt. Nagyon fájt, és megalázónak láttam. Ha én most ezt az embert (a párttitkárt) felje­lenteném és számon kémék tőle a tetteit (mert biztos, hogy az én ügyem az nem az egyedüli, amit tett), akkor az boszorkányüldözés lenne? Kérem a képviselő urakat, gondolkozzanak. Gondolkozzanak azok, akik a számonkérési törvény ellen vannak. A párttitkár lebzselt a Ferenc József téri irodájában. A beosztottjai minden szavát, minden gondolatát lesték. Magas fizetése volt vagy talán ma is kimagasló nyugdíjat kap. Az én édesanyám kétezer forint nyugdíjat kapott. Az nem boszor­kányüldözés, hogy 23 évig nem látogathattam meg a családom? Vagy hogy nekem el kellett menekülnöm a saját hazámból, mert különbem az életem nincs biztonságban? Mikor mi kérünk elégté­telt, az boszorkányüldözés? Ha nehezükre esik is, kedves képviselő urak, kérem, hogy gondolkozzanak. Nem kívánom azt, hogy kivé­gezzék a párttitkár elvtársat. Bár lehet, hogy megérdemelné, mert úgy tudom, voltak Békéscsabán kivégzések. Egy gyulaújvári kis­lányról és egy fiatalemberről tudok. Még azt se kívánom, hogy börtönbe zárják, talán kivándorolhatna a Szovjetunióba. Azt kívá­nom, hogy tegyen bűnvallomást. Azt kívánom, hogy ha kiemelt nyugdíja van, azt vegyék le a normális nyugdíjra. Azt hiszem, ez nem sok. Szeretném, ha azt érezné, hogy kivert idegen. Hogy a szemébe mondják azt, hogy maga idegen. Hogy legalább 20 évig ne láthassa a családját, hogy honvágya legyen, mert nem hallhatja a két templom harangját reggel fél 8-kor. Mert nem mehet hűsölni a nagy liget fái alá. Mert nem mehet a Bandika-fához. Mert a Piros alma vendéglő olyan messze van, hogy gyalog soha nem ér oda. Ez a büntetés minden kivégzésnél fájóbb. Mert ezt én mind éreztem, ez mind olyan volt, mintha a siralomházban lennék. Wurfer Gyula Vetélkedő nyugdíjasoknak E hónap végén, 23-án Nagyszénáson rendezik meg a Czabán Samu Művelődési Ház szervezésében a IX. Békés megyei nyugdíjas ki mit tud?-ot. Miként Jávorcsik Bélától, a művelődési ház igazgatójától megtudtuk, komoly érdeklődés mutatkozik a rendezvény iránt. Már az előkészítés időszakában 25 település nyugdíjas­szervezetei jelezték részvételi szándékukat. Az előzetes számítások szerint két helyszínen, a művelődési házban és a helyi szociális otthon épületében közel 750—800 résztvevő mutatja be, ki minek mestere. Szólóének kategóriában eddig 46 műsorszámot jeleztek, jelenetet adnak elő hatan, 15 kórus lép fel, 12 szólózenész mutatkozik be, két zenekar is indul, verset, prózát 32-en adnak elő, s ebből többen saját szerzeményüket. Amatőr képzőművészek eddig tízen jelezték részvételi szándékukat. A művelődési ház öt külön helyiségében egy időben egész nap tart a versengés, s többtagú zsűri dönti majd el, kinek az előadása tetszett a legjobban. A zenekari kategóriában indulók a szociális otthonban mérik össze tudásukat. Később, szintén a hagyományoknak megfelelően, ősszel rendezik meg a nyertesek gáláját, a tervek szerint szeptember első szombatján. Ez utóbbi szabadtéri találkozó lesz, ahol a tehetséges és győztes képzőművészek alkotásait is kiállítják. P.J. Walter Lord: A Titanic pusztulása 13. Lightoller visszatért kabinjá­ba és elgondolkozott. Biztos, hogy baj történt a hajóval — előbb az a koccanás, aztán leáll­tak a gépek. De hát, nincs szol­gálatban; amíg nem hívják, sem­mi keresnivalója odafönt. Ha szükség lesz rá, úgyis hivatják. Akkor pedig ott lesz, ahol kell. Lightoller tehát ismét lehevere- dett. Nyitott szemmel, ébren vá­rakozott... Eltelt öt perc, tíz perc, fél óra. Hallotta a kürtőkön kitóduló gőz süvítését, a hangokat, a kiabá­lást, a gépterem fémes neszeit, de arra gondolt: most az a köte­lessége, hogy ott tartózkodjon, ahol megtalálják, ha kell. 12.20-kor robbant be hozzá Boxhall negyedik tiszt: — Nem tudja, hogy jéghegybe üt­köztünk? — Hallottam valami kocca­nást — felelte nyugodtan Ligh­toller, azzal felkászálódott és máris öltözni kezdett. —A víz már az F fedélzetig ér és elöntötte a postaszobát — folytatta Boxhall kissé szemre­hányó hangon, de nem kellett sürgetnie társát, Lightoller már majdnem készen állt. Higgadt, szorgalmas, óvatos tengerész volt, betéve tudta, mi a köteles­sége. Ideális második tiszt. A csónakfedélzeten a matró­zok kezdték szabaddá tenni a tizenhat mentőcsónakot. Nyolc volt belőlük mindkét oldalon: négy az orrtól hátrafelé, aztán 190 lábnyi üres térség, majd is­mét négy-négy, mindkét felől. A bal oldali csónakok oldalán pá­ros sorszám fehérlett, a jobb ol­daliakén páratlan. Volt még a fedélzeten négy összecsukható mentőcsónak is: Engelhardt- csónaknak nevezték őket. Eze­ket, miután a két első csónakot leeresztették, a csónakdaruval lehetett vízre bocsátani. Az összecsukható csónakokat be­tűkkel jelölték: volt A, B, C és D. Mindent egybevetve a men­tőcsónakokban összesen 1178 férőhely volt, a Titanic fedélze­tén pedig ezen a vasárnapi éjsza­kán 2207 főnyi utas és személy­zet tartózkodott. Az utasok közül senki sem tudott erről a matematikailag megoldhatatlan dilemmáról, a személyzet tagjai közül is csak kevesen, de a leg­többen, ha tudják is, nem törőd­nek vele. A Titanic nem süllyed el... Mindenki így tudta. Mrs. Albert Caldwell, amikor a be­szálláskor Southamptonban a személypoggyász berakodását nézte, megkérdezte az egyik hordárt: — Igaz-e, hogy ezt a hajót nem lehet elsüllyeszteni? — Igaz, asszonyom — felelte az ember —, ezt a hajót az Úris­ten sem tudná elsüllyeszteni. Az utasok tehát nyugodtan várakoztak a fedélzeten, nem féltek, bár nem tudták mire vélni a dolgot. Mentőgyakorlatot so­hasem tartottak, az utasok nem kaptak csónakbeosztást, a sze­mélyzet kapott ugyan, de ők meg se nézték, melyik a csónak­juk. Most mindenki szóbeli uta­sítást várt, a személyzet valami­képpen megérezte, kire hol van a legnagyobb szükség, miben segíthet. Most mutatkozott meg a sok esztendei fegyelem hatása. Minden csónak körül kis csa­pat matróz tett-vett: leszedték a borítóponyvát, eltávolították a fölösleges szerelékeket, árbo­cot, lámpásokat és konzerveket rakodtak be. A matrózok másik csoportja a csónakdaruknál se­rénykedett, ők a forgattyúkat erősítették fel és kibogozták a kötéltekercseket. Pörögtek a forgatókarok, csikorogtak a da­ruk, a csigák, és lassanként egy­más után lebegtek odább a men­tőcsónakok a hajótesttől. Ezután bizonyos hosszúságra engedték utánuk a köteleket, így a csóna­kok egy szintre kerültek a csó­nakfedélzettel, illetve a közvet­len alatta levő sétafedélzettel. Mindez eléggé lassan ment. Lightoller második tiszt a hajó jobb oldalán vezényelte embe­reit: szabaddá akarta tenni az oldalfedélzetet, de Wilde főtiszt mintha akadályozta volna a munkát. Lightoller engedélyt kért a csónakok leeresztésére, Wilde azonban leintette: „Még ne. Várjon.” Végül Lightoller nem tehetett mást, felment a pa­rancsnoki hídra, és közvetlenül Smith kapitánytól kért paran­csot. Ezután nyíltan megkérdez­te Wilde-től, beszállhatnak-e az első utasok? Wilde ismét a fejét ingatta, Lightoller tehát kényte­len volt újra a kapitányhoz sza­ladni. Smith bólintott: — Igen. Az asszonyok és a gyerekek szánjanak be, aztán eresszék le a csónakot. Lightoller tehát a 4-es számú csónakot leeresztette az A fedél­zet szintjéig, és parancsot adott, hogy az asszonyok és a gyere­kek szánjanak be. így látszott biztonságosabbnak, nem volt akkora a veszély, hogy a csóna­kokba ugrók a tengerbe esnek, a hullámok szintje is közelebb volt, és a fedélzetet is ki lehetett üríteni kissé, mert ott még nehéz munka várt az emberekre. Ké­sőn jutott Lightoller eszébe, hogy a sétafedélzetre vezető aj­tók le vannak zárva és csukva vannak az ablakok is. Valakit leküldték, hogy nyissa ki az ab­lakokat, ő pedig ezalatt a 6-os csónakhoz ment, a tat felé; seb­tében odaterelt mindenkit. Fél lábbal a 6-os csónakban, a másikkal a fedélzeten állva, Lightoller elkiáltotta magát: — Hölgyek és gyerekek, ide! — Nem mondhatni, hogy a felszó­lítás lelkes fogadtatásra talált. Miért hagyná ott valaki az óriás hajó szépen kivilágított fedélze­tét, hogy beszálljon egy sötét, deszkákból ácsolt, evezős csó­nakba? Ezt John Jacob Astor is nevetséges ötletnek tartotta: — Hiszen itt sokkal nagyobb biz­tonságban vagyunk, mint abban az apró csónakban! — Amikor Mrs. J. Stuart White beszállt a 8- as számú csónakba, egy barátja utána kiáltotta: —- Ha vissza akar jönni, az útlevelére is szük­sége lesz. Holnap reggel meg­látja! Útlevél nélkül csónakáz­hat Amerikáig! Amikor Mrs. Constance Wil­lard kereken megtagadta, hogy csónakba szálljon, a kétségbe­esett tiszt előbb vitatkozni pró­bált vele, de végül csak megvon­ta a vállát: — Ne pazaroljuk az időt — ha nem, hát nem, marad­jon! (Folytatjuk) — A víz már az F fedélzetig ér és elöntötte a postaszobát — folytatta Boxhall kissé szemrehá­nyó hangon, de nem kellett sürgetnie társát, Lightoller már majdnem készen állt. Higgadt, szorgalmas, óvatos tengerész volt, betéve tudta, mi a kötelessége. Ideális második tiszt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents