Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-18 / 116. szám
SORSOK 1992. május 18., hétfő áRÉKÉS MEGYEI HÍRLAPBoldog parasztok, akik már elégtételt kaptak A fennálló jogszabályok szerint a téesztag, ha akar, kiléphet a földjével együtt. A bevitt területet kimérik akár a tanyája mellett is, feltéve, ha megvan még a tanyája. Ha nincs meg már a tanya, akkor közös megegyezés alapján döntenek, hogy hol kapja meg a volt téesztag a tulajdonát. Városszél Nem mondhatom, hogy Orosháza környékén túlságosan kapkodnának a földért az emberek. Akinek tíz-tizenöt holdját vették el annak idején az „önkéntes” tagosításkor, az is azt mondja, hogy három-négy holdat szívesen visszavállalna, de több nem kell! Elég annyi, amennyivel könnyen elbír. Hiszen se eszköz, se igavonó, se megfelelő fiatal emberi erő nincs ma már! Meg hát a volt földtulajdonosok túlnyomó része idősödő ember. A földet csak azoknak érdemes egyéni művelésbe venniük, akiknek megfelelő körülményeik vannak ehhez a tevékenységhez. Néhány ilyen gazdáról hallottam már, és egyet-kettőt felkerestem közülük, hogy kitudakoljam, miként boldogulnak a visszakapott birtokukkal. Bánki Horváth Pál tanyája Orosházától hat kilométernyire van, a gádorosi kövesút mellett. Régi tanya, de jól berendezve. Mindennek van helye, hiszen jó ólak, istálló és góré is tartozik a tanyához. Néhány gyümölcsfa is van a tanya előtt, hátul pedig jó csomó rakottmány sorakozik. Értendő ezen természetesen a szénakazal, a szalma és a szár, meg más egyéb takarmány, ami kell a jószágoknak. Bánki Horváth Pál téesztag korában sem adta fel sohasem paraszti mivoltát. „Fél lábbal” mindig egyéni gazdálkodást folytatott a tanyájában, meg a szűkre szabott egy hold háztáji földjén. «Mindig tartott lovat, tehenet, sertéseket és rengeteg baromfit. A lova most is megvan, és mintha csak tudná az öreg deres, hogy íme, felvirradt a lovak napja: szült egy gyönyörű kiscsikót. Miközben Bánki Hor- váthné a tenyeréből cukorral eteti a gyönyörű jószágot, én a sörényét simogatom, vállát veregetem a kis pejkónak. Közben majdnem elrívom magamat, mert eszembe jut, hogy hatvankettőben, amikor engem is a téeszbe kényszerítettek, a vemhes lovamat a vágóhídra kellett vezetnem. És persze minden téesztagnak vágóra kellett adni, mert kötelezte a szigorú rendelet. Jól tudták a hatalom urai, hogy miként a Csabai utca bibliai Sámsonnak a hajában volt az ereje, a magyar parasztnak meg a lovában van. Attól kell tehát legelőször is megfosztani. A biblia Sámsonnak lopva, ravaszul lenyisszantották a haját, és attól kezdve minden megaláztatást eltűrt. Tudta, hogy vége az erejének. Mi, parasztok is, amikor bevezettük lovainkat a vágóhíd hatalmas épületébe és megkötöttük őket a vaskorláthoz, úgy éreztük magunkat, mint akiknek oda az erősségük. Még egyszer végignéztünk a korlátokhoz kötött állatokon. Volt, amelyik már két napja várakozott a levágásra, étlen-szomjan; lábukkal sárrá kapálták a földet, és azon feküdtek éjjel. Csak néztük őket keservesen, és éreztük, a lelkünket is vágóhídra vitték... A keserű emlékezésből — szerencsére — kizökkent a gazdasszony vidám hangja, amint újságolja, hogy megkapták a tanyájuk melletti hét hold földjüket, amit hatvankettőben betago- sított a téesz. Ezen a területen megterem az eleség, ami a jószágoknak kell... Közben a két feketetarka tehenet nézem, amint jó étvággyal pofázzák befelé a szénát. —Negyven litert is megadnak fejenként és naponként—dicsekszik Bánki- né, miközben bennem az elismerés mellett rögtön a borúlátó kérdés fogalmazódik: — Mit kezdenek ennyi tejjel a mai világban? Látszik, hogy számot vetettek a helyzettel és megfontolták már ezt a kérdést: rögtön kész a válasszal: — Most még vásárolja a tejipar. Ha esetleg majd nem veszi, akkor feldolgozom túrónak, tejfelnek, vajnak. Eladom a városban. Alig várják, hogy teljes tejből készült árukat ehessenek. Millió vevő volna rá! Látom, hogy Bánki Horváthék tájékozottak a gazdasági kérdésekben is. Ennek ellenére bizakodók, reménykedők. Elmondhatom, hogy boldog emberek. A látottak, hallottak után szinte felvillanyozva pattanok kismotoromra, s közben kérdezem: —A Balló-tanya merre van? — Ahol van ni! Ide látszik. De az öreg Balló már nem lakik itt. A városi házánál találja meg — igazít útba az asszonyság. Negyedóra sem telik belé, amikor bekopogok Orosházán a Nagyhegyi utca 6-os számú házba. A gazdasszony nyit ajtót, mert a ház ura éppen a kertben szöszmötöl. Lassan ballag elő. Fájnak a lábai, s ez midnen lépésénél meglátszik. Leülünk a verandán, és én jól szemügyre veszem. íme, tehát ez az ember: Balló Lajos, akiről annyit beszéltek mostanában, mi vei ő kapta vissza legelőször a földjét a téesztől. Ő tehát az „öreg” Balló. Azért használok idézőjelet, mert egyáltalán nem öreg. 82 évével hetvennek sem látszik. Kár, hogy a lábait el- nyűtte a rengeteg munka... Mikor előadom, hogy mi járatban vagyok: a tanyája, a földje s az élete folyása érdekel, rögtön nekikezd beszélni, miközben a szobába invitál barátságosan. Elmondja, hogy az édesapjától másfél holdat örökölt, meg a kis tanyát. A többit nehéz gürcöléssel szerezték egy életen át. Ezért fájt nagyon, amikor elvette a téesz. Hogy visszaadták, úgy érzi, elégtételt kapott. Már az elmúlt évben is ő munkálta mind a kilenc holdat. A téesztől felszántva kapta meg 1990 tavaszán. Szántás és műtrágyázás fejében 70 ezer forintot követeltek tőle. A végén megegyezés alapján 25-öt fizetett. A kilenc hold föld adója összesen 25 ezer forint lett volna egy évre, de az elmúlt esztendei aszály miatt felét elengedték ennek az összegnek. Mivel széltében-hosszában úgy hírlett, hogy az „öreg” Balló megbánta, amiért kilépett a téeszből, s talán kérte is visszaigazolását, derékfájásra hivatkozva, nem mulaszthattam el kitudakolni az igazságot. — Erről szó sincs! — feleli megfontoltan. Csupán egy megjegyzést ejtett el a téeszelnöknek arról, hogy a tanyánál Jelinek Lajos rajzai kimért régi, eredeti tulajdona nagyon megcsappant a termőerejében. Sovány lett ez a föld. Hiszen régen a szárazságot is jobban bírta. Egy kis aszály meg sem kottyant neki. Ha ezt előre tudja, akkor kétszer is meggondolta volna, hogy ilyen terhek mellett egyáltalán kivegye a földjét. Persze ez csak egy odavetett szó volt, s a „pletyka” ebből kerekedett. Határozottan kijelentette: neki kell a föld, hiszen a fia műveli, aki szintén földműves foglalkozású. Tíz tehene van, tehát lesz miből visszaállítani a föld termőerejét. És már gépeket is vásárolt a műveléshez... Rövid hallgatás után bedobtam a magam „bölcsességét” is. —A föld csak úgy ér valamit, ha rajta lakik az ember! Lajos bátyám helyesli megállapításomat. Elpanaszolja, hogy kiadta a tanyáját bérbe olyannak, aki libákat nevel fóliasátor alatt. Az épületeket nem tartja karban senki, a kerti gyümölcsfákat sem permetezik, nem ápolják, így minden pusztul... Sokszor azon gondolkodik, hogy vesz maga mellé valami fiatalabb asszonyt, és kimegy a tanyára új életet kezdeni... Tréfának véltem ezt az utóbbi kijelentést, de nem mosolyog hozzá. Én mosolygok egy kicsit zavartan, míg végül Lajos bátyám felesége üti helyre a beszélgetés egyensúlyát csöndes megjegyzésével: — Hiába minden... Megöregedtünk... Miután a föld ügyét megtárgyaltuk, a további idő politizálással telik. Lajos bátyám erősen rosszallja, hogy a képviselők annyi perpatvart űzenk a parlamentben. És hogy minek annyi párt! Elég volna egy is. És ha rajta állna, a Fideszt egyenesen betiltaná... Politikai naivitásán elcsodálkoznék vagy legyintenék egyet, ha nem találkoznék lépten-nyomon ilyen megnyilvánulásokkal. Ezért magyarázni kezdem, hogy az egypártrendszer a diktatúrákra jellemző. Igazi demokrácia nem létezik ellenzék nélkül. A képviselők civódásának örülni kell, mert így alakul ki a végén egy helyes határozat. És a mi képviselőink civódása semmi régebbi nagy demokráciák parlamentjeiben végbemenő csatározások mellett. Ott még az is előfordulhat, hogy egymásra lőnek a vita hevében. Teszik ezt a saját elveik, valamint a választóik érdekeinek védelmében. Ott senki sem ütközik meg ilyesmin. Nekünk meg hozzá kell szoknunk sok mindenhez, ami a demokráciához tartozik. Például a szabad vélemény- nyilvánítás jogához is. Hiszen ha akarunk, mi is alapíthatunk egy új pártot, Lajos bátyám! Talán meggyőződésem, mert nem mond ellent. S mikor hazaindulok, az utcáig kísér, és nagy barátsággal köszöni a látogatásomat. Én meg az őszinte szavait köszönöm. (Megjelent a Kis Újság 1992. április 26. számában.) Bonus István
