Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-18 / 116. szám

1992. május 18., hétfő HAZAI TÜKÖR-ÆjEgmïïIHjjjjjP Indokolt a sürgős segítség Fotó: Fazekas Ferenc Összefogás Csolt-monostorért Mint már korábban beszá­moltunk róla, a megyei közgyű­lés legutóbbi ülésén foglalko­zott a vésztő-mágori műemlék­együttes sorsával. A részletek­ről Vésztő polgármestere, Ko­máromi Gábor tájékoztatott bennünket: — A mágori templomrom pincéje, ahol a feltárt leletek be­mutatása történik, erősen ned- vesedik. Ennek pontos oka még nem ismert, de abban mindkét általunk felkért szakértő, István- fi Gyula docens Budapestről és Szabó Pál professzor Dort- mundból egyetértett, hogy sür­gős intézkedésre van szükség. A pinceboltozat felett lévő beton­tetőt el kell bontani. Ezzel saj­nos meg kell bontani a korábban kialakított, a monostor alapraj­zát ábrázoló építményt is. A fel­tárás után a nedves pincebolto­zatot ki kell szárítani, majd meg­kezdődhet a helyreállítás. Mind­ezeket a munkákat a nyár folya­mán el kell végezni, emiatt a terület egy részét le kell zárni a látogatók elől. A megyei önkor­mányzat ezekre a munkálatokra mintegy másfél millió forintot adott, Vésztő is ugyanannyival járul hozzá a műemlékegyüttes megmentéséhez — fejezte be a polgármester. Gila Károly Szót emeltek a fákért Felháborodott orosházi olva­sóink arról értesítettek bennün­ket, hogy a Bajnoki és a Gyopár utcai lakótelepek környékén az önkormányzat értékes fákat vág ki. Az ott élők úgy érzik, hogy környezetük szenved csorbát, s borzasztó nehéz lesz ezeket a szép fákat majd újakkal pótolni. Sós Bélától, a város főkertészé­től érdeklődtünk, hogy valójá­ban miről is van szó. — Mintegy húsz évvel ez­előtt az akkori tanács pénz hiá­nyában nem tudta egységes ter­vek szerint az említett lakótele­pek környékét zöld növényzet­tel betelepíteni. Ezért megen­gedték az ott élőknek, hogy min­denki saját belátása szerint, la­kóháza előtt parkosítson. Ehhez még pénzt is kaptak. Sajnos az eltérő fák, cserjék, bokrok szak­szerű kezelés hiányában három- szor-négyszer sűrűbben nőttek és burjánoztak el, mintahogy az egyébként kívánatos lenne. Megérett az idő arra, hogy dön­tés szülessen a további sorsuk alakulása ügyében. A városi környezetvédelmi rendelet — amelyet az önkormányzat elfo­gadott — keretén belül amennyi fát kivágunk, annyit pótolni is fogunk, de a felkopaszodott, fé­lig kipusztult, elöregedő fákat feltétlenül szükségesnek tartjuk kivágni. Elsősorban a pelyhe- dző nyárfákról van szó, s közvé­lemény-kutatásunk szerint az említett lakótelepen élők há­romnegyede támogatja, sőt je­lentős részük kezdeményezte is a polgármesteri hivatalnál, hogy teremtsünk rendet az elburján­zott cserjék között, s szüntessük meg a dzsungelállapotot. Örülünk annak, hogy az ott élők másik része a fák védelmé­ben szót emelt, de szeretném őket megnyugtatni, hogy szak­szerű parkosításról, területren­dezésről van szó, s még egyszer megerősítem: pótolni fogjuk a kivágott fákat. P.J. Visszhang A Magyar Demokraták Pacsirtája: Nagy Feró Két levelet kaptunk gyors egymásutánban az orosházi Beatrice-koncertről szóló, május 2-án megjelent tudósításunkkal kapcsolatban. Mind­kettőt MDF -szervezetből postázták, az egyiket Nagyszénásról, a másikat Orosházáról. Az utóbbi levélben egyenesen helyreigazításra szólítanak fel bennünket, amire persze nem látunk okot. Leg­feljebb helyesbítés lehetne a dolgunk. Ennek elle­nére— kissé rövidítve, de a lényeget nem érintve — készséggel közzétesszük a leveleket. , Aggódom a Békés Megyei Hírlap további sor­sáért. Aggodalmam okozója az 1992. május 2-án a lapjukban megjelent tudósítás az április 30-ai orosházi Beatrice-emlékkoncertről. Tudósítójuk helyismerete és ottléte megkérdőjelezhető. Fő- szerkesztő úr közlöm önnel, az MDF orosházi székháza a Pacsirta utcában van. A Beatrice zene­kar az Eötvös téren felállított színpadon hangolt. Az emlékkoncert Nagyvárad alapításának 900 éves és a törökök kiűzésének 300. évfordulója alkalmából lett megrendezve. Főszerkesztő úr, ha a tudósítójuk ott lett volna, akkor eszébe sem jutott volna Temesvár nevét megemlíteni, mert az ott nem hangzott el. Az ilyen hiteltelen tudósítások az olvasók félrevezetését szolgálják. Főszerkesztő úr, a tudósítójuk biztos megkapta ezért a fércmű­ért a megfelelő díjazást, olyant, amit megérdemel. Főszerkesztő úr, az aranytollú tudósítójuk által a (Nemzet Csótányának) nevezett Nagy Feró Oros­házán valóban a mennybe ment, amit produkált, az csodálatos volt. Nagy Feró sikeresen tért vissza Orosházára április 30-án este, oda, ahonnan nem oly régen a város volt kommunista vezetői kitiltot­ták. Főszerkesztő úr, a tudósítójuk elfelejtette tájé­koztatni a megye lakosságát arról, hogy Nagy Feró művészetével, emberi magatartásával nem­zeti öntudatra és hazaszeretetre neveli hallgató­ságát. Még egyszer leírom azt, hogy aggódom az önök független napilapjáért, de azért bizakodom is, mert van már másik napilapja is Békés megyének. Merem remélni azt, hogy tudósítóik el fogják kerülni az olvasók inkorrekt informálását. Jónás Imre, az MDF nagyszénási szervezetének elnöke” ,,A történeti hűség és az objektív tájékoztatás kedvéért a cikk az alábbiak szerint pontosításra szorul, mivel csak a címe igaz: 1. A koncert színhelye Orosházán az Eötvös téren volt, nem a ,,helyi MDF székháza előtt” (ám elképzelhető, hogy a Hírlap meg kívánja vásárolni részünkre az épületet—előre is köszönjük). 2. Ha a tisztelt újságíró itt lett volna, értesült volna arról, hogy Nagy Feró ezentúl orosházi költésű új nevét használja: a Nemzet Csótánya helyett a Magyar Demokraták Pacsirtája! 3. Igen, jótékonysági koncert volt, ám nem a ,,temesvári magyarság segítéséért”, hanem Szent László királyunk szent városáért. Nagyváradért! 4. A szocialisták rendezvényén lehet, hogy ,,ezerfős tömeg” volt — K. E. láthatta!—, ám az nem igaz, hogy ,,körülbelül 5 ezer hallgatóság” volt a téren—ezt K. E. nem láthatta!—, hanem a koncert kezdetén minimálisan tízezer, amely ké­sőbb— lásd MTI, Népszabadság, Magyar Hírlap -— tizenötezerre duzzadt. Pleskó Pál, az MDF orosházi szervezetének elnöke” Tudósítónk helyismerete valóban megkérdőjelezhető'. Ottléte viszont aligha. Helyismerete is csak azért, mert más vidékről idekerült kollégaként akkor járt először az Eötvös téren, a Pacsirta utcában pedig soha. Ezért he­lyezte tévesen a koncert terére az MDF orosházi székhá­zát. Bizonyára súlyos hiba nem tudni a kormányzó párt székházának helyét, vigaszunk csak az lehet: az idő mit sem változott, az előző kormánypárt is elvárta az újság­íróktól, hogy tudják, hol székel a hatalmon lévő párt. Munkatársunk orosházi jelenléte viszont — mint emlí­tettük — aligha kérdőjelezhető meg. Ott-tartózkodását még az sem cáfolja, hogy ötezer főre taksálta a koneerte- zők létszámát. A Népszabadság munkatársa hét-nyolcez- resnek látta a tömeget (de hozzátette: pendliztek Szűrös és Nagy Feró között), a Magyar Hírlapé tízezresnek, a helyi MDF és az MTI állítólag tizenötezresnek. Hol hát az igazság? Kritika érte munkatársunkat Nagyvárad nevének el- hallásáért. Valóban hiba, ha valaki Nagyvárad helyett Temesvárt ír. Erre nincs mentség. A tévesztésért ezúton kérjük az orosháziak elnézését. Ami Nagy Ferót illeti: a Nemzet Csótánya nevet nem mi ragasztottuk rá, hanem ő választotta magának még az előző rendszerben. Amelyben egyébként a Békés Megyei Népújság hasábjairól — Orosházával ellentétben — ne­ve (személye) soha nem volt száműzve. Hogy április 30-án Nagy Feró a mennybe ment, annak szívből örülünk, s nem kételkedünk abban, hogy elnyerte a rangos „Magyar Demokraták Pacsirtája” címet. Reméljük, büszke rá, mint Főpacsirta. Végezetül köszönjük Jónás Imre aggódását lapun­kért. Figyelmessége igen jólesik. Ismét kérni kell! Battonyán ebben az évben 18-an kértek támogatást az ön- kormányzattól lakáscélú hitelek visszafizetéséhez. A kérelme­zők közül 15-en kaptak havi 650 és 1800 forint közötti összeget. Az önkormányzatnak erre a célra 2 millió 205 ezer forint áll rendelkezésére. A kamattámo­gatás iránti kérelmek egész év­ben benyújthatók, de visszame­nőleg csak a benyújtás negyed­évének első hónapjától folyósít­ják a pénzt. Az OTP 441 úgynevezett „kedvezményes kamatozású” lakáskölcsönt tart nyilván Bat­tonyán. Tavaly 84-en kértek tá­mogatást a helyi önkormányzat­tól. E két adatból arra lehet kö­vetkeztetni, hogy sokan csak ezután fogják benyújtani ké­relmüket. Félő, hogy vannak olyanok is, akik úgy vélik: a ta­valy megítélt támogatás az idén automatikusan megilleti őket. Ez tévedés, a rászorulóknak a támogatás iránti kérelmüket az idén meg kell ismételniük. M. Gy. Walter Lord: A Titanic pusztulása íi. A hajó egy másik részén is problémát okozott egy bezárt aj­tó. Beszorult, mire néhány utas együttesen betörte, hogy a benn­rekedt férfit kiszabadítsa. Ebben a pillanatban felbukkant egy dühös steward és azzal fenyege­tőzött, mindannyiukat letartóz­tatják, amint a Titanic befut New Yorkba, hiszen kárt okoztak a hajózási vállalat tulajdonában. 12.15-kor senki sem tudta, tréfára fogja-e a dolgot vagy ko­molyan vegye. Például: betör­jön-e egy ajtót és hős legyen, avagy betörje, hogy aztán New Yorkban letartóztassák miatta. Senki sem reagált egyformán a helyzetre. Mrs. Arthur Ryerson úgy érezte, minden perc drága. Nem hagyhatja aludni a férjét. Futko­sott ide-oda, hogy összeterelje a családot. Hatan voltak: a férje, három gyermeke, a nevelőnő meg a szobalány; a gyerekek túl lassan mozogtak. Végül elvesz­tette a türelmét, legkisebb lányá­nak gyorsan bundát kanyarított a hálóinge fölé, és ráparancsolt, indulás azonnal. Mrs. Lucien Smith viszont úgy érezte, renge­teg ideje van: lassan, megfontol­tan öltözködött, minden eshető­ségre számítva; felmérte, mit hozhat még ez az éjszaka. Me­leg gyapjúruhát vett magára, magas szárú cipőt, két kabátot, a fejére bélelt csuklyát. Közben férje állandóan arról beszélt, mi lesz, amikor New Yorkban part­ra szállnak. Onnan vonaton rög­tön délnek indulnak? Beszélt er- ről-arról, csak éppen a jéghegy­ről nem. Már indultak is a fedél­zetre, amikor Mrs. Smithnek eszébe jutott, visszafordul és magához veszi az ékszereit. De a férj most már megelégelte a dolgot: kijelentve: ilyen csip- csup holmikkal^ nem érdemes foglalkozni. Mrs. Smith tehát csak három kedves gyűrűjét vet­te magához. Gondosan bezárták a kabin ajtaját maguk mögött, és elindultak a lépcsőn. Közvet­lenül mögöttük Rothes grófnő haladt a lépcsőn, unokahúgával, Gladys Cherry-vel. Ok nem tud­ták felcsatolni a mentőmel­lényüket, s egy úr megállt, hogy segítsen nekik. Az udvariassá­got még azzal is megtetézte, hogy szőlővel kínálta a hölgye­ket. Abból, ki mit visz magával, látni lehetett, hogyan fogják fel a helyzetet. Adolf Dyker kis zacs­kót adott át a feleségének, két aranyórával, két gyémántgyűrű­vel, egy zafír nyaklánccal és két­száz svéd koronával. Miss Edith Russel muzsikáló játékmalacot vitt magával, az agyagállat „am- csics”-táncdalt csilingelt, ha meghúzták a farkát. Stewart Collett, fiatal teológiahallgató, másodosztályú utas, csak a Bib­liáját vette magához. Lawrence Beesley könyvekkel tömte meg viharkabátjának zsebeit. Nor­man Campbell Chambers revol­vert és iránytűt vágott zsebre, mint aki a kannibálok közé készül. Johnson hajópincér most már egészen más fejlemé­nyeket várt, mint egy belfasti visszautazást, ezért négy naran­csot dugott a zubbonyába. Mrs. Dickinson Bishop 1100 dollár értékű ékszert hagyott a kabinjá­ban, és visszaküldte a férjét, de nem az ékszerekért, csak a muff- jáért. Arthur Peuchen őrnagy a C 104-esben az asztalon levő fém­dobozt nézte. Kétszázezer dol­lár értékű kötvény volt benne, készpénzben pedig százezer dollár. Ezen gondolkodott, amíg levetette frakkját, két hosszú meleg alsót húzott, majd jó vas­tag öltönyt. Aztán még egyszer körülnézett a kabinban — rápil­lantott a tömör rézágyra, a falon végigfutó zöld hálóra, ahol éj­szaka értékeiket helyezték el a gazdag utasok, a márvány mos­dóra, a fonott karosszékre, a ló­szőrrel tömött bőrpamlagra, a mennyezeten a ventilátorra, a csengőkre, meg a többi elektro­mos berendezésre; az óceánjá­rókon mindig olyanok ezek, mintha a tervezőknek utólag ju­tott volna eszükbe felszereltetni őket. Már döntött. Becsapta az aj­tót; a fémdoboz ott maradt az asztalon. Ám egy perc múlva megint benyitott, magához Vett egy szerencsetűt és három na­rancsot. A fémdoboz végleg ott maradt az asztalon. A C fedélzet előcsarnokában McElroy számvevőtiszt noszo­gatta az embereket, ne álldogál­janak egy helyben. Rothes gróf­nőre is rászólt: — Siessen, höl­gyem, nincs sok időnk. Kedves, hogy nem kéri a széfből az ék­szereit; tudja kérem, a legtöbb hölgy kérte. A hallókban igyekezett min­denki, a személyzet is oda terel­te az utasokat, igen udvariasan. Az egyik szobapincér tekintete találkozott Miss Marguerite Frölicherével, aki éppen szem­bejött vele a folyosón. Négy nappal korábban a hölgy csúfo- lódott vele, amikor elhelyezte a mentőmellényét a luxuskabin­ban: minek az, ha ezt a hajót az Úristen se tudja elsüllyeszteni. A steward akkor elnevette ma­gát, és biztosította a hölgyet, hogy merő formalitás az egész. Sohasem kerül rá sor, hogy ma­gára öltse. Most, hogy eszébe jutott a beszélgetés, mosolyog­va nyugtatta meg a hölgyet: — Ne féljen, kisasszony: minden rendben. —Nem félek én—válaszolta a hölgy —, csak tengeribeteg vagyok. Odafönt gyülekeztek. Össze­terelt embertömeg, nagy zűrza­varban. Jack Thayer a felöltője alatt zöldes színű, mellényes tweed öltönyt viselt, de felvett alá még egy mohair mellényt is. Robert Dániel, a philadelphiai bankár gyapjúpizsamában jött fel. Mrs. Turrell Cavendisch pongyolában volt, főléje a férje felöltőjét kapta magára. Mrs. John C. Hogeboom bundát hú­zott a hálóköntöse fölé. Mrs. Ada Clark még azt sem: csak hálóköntösben jött. Mrs. Wa­shington Dodge nem húzott ha­risnyát, magas szárú gombos ci­pőjéhez, amelynek leffegett a széle, mert nem akarta gombo­lással vesztegetni az időt. Mrs. Aston mintha skatulyából húz­ták volna ki: könnyű, világos ruhában volt. Mrs. James J. Brown, a festőién szép denveri milliomosnő kétrészes fekete bársonykosztümöt viselt, fehér selyemhajtókával; bizonyára úgy gondolta: ez illik egy hajó- katasztrófához. Sok hölgy öltö­zékén meglátszott, hogy 1912 a nekilendülő automobilizmus esztendeje. Mrs. C. E. Henry Stengel fátyollal kötözte le virá­gos kalapját, amint robogó autó­ban szokás. Madame de Villiers hosszú gyapjú autósköpenyt öl­tött hálóköntöse fölé, lábán esté­lyi papucscipőt viselt. Egy húszesztendős kölni ifjú, Alfred von Drachstedt meleg szvetterben és nadrágban jelent meg, kabinjában hagyta 2133 dollár értékű vadonatúj ruhatá­rát, sétapálcáival együtt. (Folytatjuk) Abból, ki mit visz magával, látni lehetett, hogyan fogják fel a helyzetet. Adolf Dyker kis zacskót adott át a feleségének, két aranyórával, két gyémántgyűrűvel, egy zafír nyaklánccal és kétszáz svéd koronával. Miss Edith Russel mu­zsikálójátékmalacot vitt magával.

Next

/
Thumbnails
Contents