Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-18 / 116. szám

1992. május 18., hétfő

HAZAI TÜKÖR-ÆjEgmïïIHjjjjjP

Indokolt a sürgős segítség Fotó: Fazekas Ferenc

Összefogás Csolt-monostorért

Mint már korábban beszámoltunk róla, a megyei közgyűlés legutóbbi ülésén foglalkozott a vésztő-mágori műemlékegyüttes sorsával. A részletekről Vésztő polgármestere, Komáromi Gábor tájékoztatott bennünket:

— A mágori templomrom pincéje, ahol a feltárt leletek bemutatása történik, erősen ned- vesedik. Ennek pontos oka még

nem ismert, de abban mindkét általunk felkért szakértő, István- fi Gyula docens Budapestről és Szabó Pál professzor Dort- mundból egyetértett, hogy sürgős intézkedésre van szükség. A pinceboltozat felett lévő betontetőt el kell bontani. Ezzel sajnos meg kell bontani a korábban kialakított, a monostor alaprajzát ábrázoló építményt is. A feltárás után a nedves pinceboltozatot ki kell szárítani, majd megkezdődhet a helyreállítás. Mindezeket a munkákat a nyár folyamán el kell végezni, emiatt a terület egy részét le kell zárni a látogatók elől. A megyei önkormányzat ezekre a munkálatokra mintegy másfél millió forintot adott, Vésztő is ugyanannyival járul hozzá a műemlékegyüttes megmentéséhez — fejezte be a polgármester. Gila Károly

Szót emeltek a fákért

Felháborodott orosházi olvasóink arról értesítettek bennünket, hogy a Bajnoki és a Gyopár utcai lakótelepek környékén az önkormányzat értékes fákat vág ki. Az ott élők úgy érzik, hogy környezetük szenved csorbát, s borzasztó nehéz lesz ezeket a szép fákat majd újakkal pótolni. Sós Bélától, a város főkertészétől érdeklődtünk, hogy valójában miről is van szó.

— Mintegy húsz évvel ezelőtt az akkori tanács pénz hiányában nem tudta egységes tervek szerint az említett lakótelepek környékét zöld növényzettel betelepíteni. Ezért megengedték az ott élőknek, hogy mindenki saját belátása szerint, lakóháza előtt parkosítson. Ehhez még pénzt is kaptak. Sajnos az eltérő fák, cserjék, bokrok szakszerű kezelés hiányában három- szor-négyszer sűrűbben nőttek és burjánoztak el, mintahogy az egyébként kívánatos lenne. Megérett az idő arra, hogy döntés szülessen a további sorsuk alakulása ügyében. A városi környezetvédelmi rendelet — amelyet az önkormányzat elfogadott — keretén belül amennyi fát kivágunk, annyit pótolni is fogunk, de a felkopaszodott, félig kipusztult, elöregedő fákat

feltétlenül szükségesnek tartjuk kivágni. Elsősorban a pelyhe- dző nyárfákról van szó, s közvélemény-kutatásunk szerint az említett lakótelepen élők háromnegyede támogatja, sőt jelentős részük kezdeményezte is a polgármesteri hivatalnál, hogy teremtsünk rendet az elburjánzott cserjék között, s szüntessük meg a dzsungelállapotot.

Örülünk annak, hogy az ott élők másik része a fák védelmében szót emelt, de szeretném őket megnyugtatni, hogy szakszerű parkosításról, területrendezésről van szó, s még egyszer megerősítem: pótolni fogjuk a kivágott fákat.

P.J.

Visszhang

A Magyar Demokraták Pacsirtája: Nagy Feró

Két levelet kaptunk gyors egymásutánban az orosházi Beatrice-koncertről szóló, május 2-án megjelent tudósításunkkal kapcsolatban. Mindkettőt MDF -szervezetből postázták, az egyiket Nagyszénásról, a másikat Orosházáról. Az utóbbi levélben egyenesen helyreigazításra szólítanak fel bennünket, amire persze nem látunk okot. Legfeljebb helyesbítés lehetne a dolgunk. Ennek ellenére— kissé rövidítve, de a lényeget nem érintve — készséggel közzétesszük a leveleket.

, Aggódom a Békés Megyei Hírlap további sorsáért. Aggodalmam okozója az 1992. május 2-án a lapjukban megjelent tudósítás az április 30-ai orosházi Beatrice-emlékkoncertről. Tudósítójuk helyismerete és ottléte megkérdőjelezhető. Fő- szerkesztő úr közlöm önnel, az MDF orosházi székháza a Pacsirta utcában van. A Beatrice zenekar az Eötvös téren felállított színpadon hangolt. Az emlékkoncert Nagyvárad alapításának 900 éves és a törökök kiűzésének 300. évfordulója alkalmából lett megrendezve. Főszerkesztő úr, ha a tudósítójuk ott lett volna, akkor eszébe sem jutott volna Temesvár nevét megemlíteni, mert az ott nem hangzott el. Az ilyen hiteltelen tudósítások az olvasók félrevezetését szolgálják. Főszerkesztő úr, a tudósítójuk biztos megkapta ezért a fércműért a megfelelő díjazást, olyant, amit megérdemel. Főszerkesztő úr, az aranytollú tudósítójuk által a (Nemzet Csótányának) nevezett Nagy Feró Orosházán valóban a mennybe ment, amit produkált, az csodálatos volt. Nagy Feró sikeresen tért vissza Orosházára április 30-án este, oda, ahonnan nem oly régen a város volt kommunista vezetői kitiltották.

Főszerkesztő úr, a tudósítójuk elfelejtette tájékoztatni a megye lakosságát arról, hogy Nagy Feró művészetével, emberi magatartásával nemzeti öntudatra és hazaszeretetre neveli hallgatóságát.

Még egyszer leírom azt, hogy aggódom az önök független napilapjáért, de azért bizakodom is, mert van már másik napilapja is Békés megyének. Merem remélni azt, hogy tudósítóik el fogják kerülni az olvasók inkorrekt informálását.

Jónás Imre,

az MDF nagyszénási szervezetének elnöke”

,,A történeti hűség és az objektív tájékoztatás kedvéért a cikk az alábbiak szerint pontosításra szorul, mivel csak a címe igaz:

1. A koncert színhelye Orosházán az Eötvös téren volt, nem a ,,helyi MDF székháza előtt” (ám elképzelhető, hogy a Hírlap meg kívánja vásárolni részünkre az épületet—előre is köszönjük).

2. Ha a tisztelt újságíró itt lett volna, értesült volna arról, hogy Nagy Feró ezentúl orosházi költésű új nevét használja: a Nemzet Csótánya helyett a Magyar Demokraták Pacsirtája!

3. Igen, jótékonysági koncert volt, ám nem a ,,temesvári magyarság segítéséért”, hanem Szent László királyunk szent városáért. Nagyváradért!

4. A szocialisták rendezvényén lehet, hogy ,,ezerfős tömeg” volt — K. E. láthatta!—, ám az nem igaz, hogy ,,körülbelül 5 ezer hallgatóság” volt a téren—ezt K. E. nem láthatta!—, hanem a koncert kezdetén minimálisan tízezer, amely később— lásd MTI, Népszabadság, Magyar Hírlap -— tizenötezerre duzzadt.

Pleskó Pál,

az MDF orosházi szervezetének elnöke”

Tudósítónk helyismerete valóban megkérdőjelezhető'. Ottléte viszont aligha. Helyismerete is csak azért, mert más vidékről idekerült kollégaként akkor járt először az Eötvös téren, a Pacsirta utcában pedig soha. Ezért helyezte tévesen a koncert terére az MDF orosházi székházát. Bizonyára súlyos hiba nem tudni a kormányzó párt székházának helyét, vigaszunk csak az lehet: az idő mit sem változott, az előző kormánypárt is elvárta az újságíróktól, hogy tudják, hol székel a hatalmon lévő párt. Munkatársunk orosházi jelenléte viszont — mint említettük — aligha kérdőjelezhető meg. Ott-tartózkodását még az sem cáfolja, hogy ötezer főre taksálta a koneerte- zők létszámát. A Népszabadság munkatársa hét-nyolcez- resnek látta a tömeget (de hozzátette: pendliztek Szűrös és Nagy Feró között), a Magyar Hírlapé tízezresnek, a helyi MDF és az MTI állítólag tizenötezresnek. Hol hát az igazság?

Kritika érte munkatársunkat Nagyvárad nevének el- hallásáért. Valóban hiba, ha valaki Nagyvárad helyett Temesvárt ír. Erre nincs mentség. A tévesztésért ezúton kérjük az orosháziak elnézését.

Ami Nagy Ferót illeti: a Nemzet Csótánya nevet nem mi ragasztottuk rá, hanem ő választotta magának még az előző rendszerben. Amelyben egyébként a Békés Megyei Népújság hasábjairól — Orosházával ellentétben — neve (személye) soha nem volt száműzve. Hogy április 30-án Nagy Feró a mennybe ment, annak szívből örülünk, s nem kételkedünk abban, hogy elnyerte a rangos „Magyar Demokraták Pacsirtája” címet. Reméljük, büszke rá, mint Főpacsirta.

Végezetül köszönjük Jónás Imre aggódását lapunkért. Figyelmessége igen jólesik.

Ismét kérni kell!

Battonyán ebben az évben 18-an kértek támogatást az ön- kormányzattól lakáscélú hitelek visszafizetéséhez. A kérelmezők közül 15-en kaptak havi 650 és 1800 forint közötti összeget.

Az önkormányzatnak erre a célra 2 millió 205 ezer forint áll rendelkezésére. A kamattámogatás iránti kérelmek egész évben benyújthatók, de visszamenőleg csak a benyújtás negyedévének első hónapjától folyósítják a pénzt.

Az OTP 441 úgynevezett „kedvezményes kamatozású” lakáskölcsönt tart nyilván Battonyán. Tavaly 84-en kértek támogatást a helyi önkormányzattól. E két adatból arra lehet következtetni, hogy sokan csak ezután fogják benyújtani kérelmüket. Félő, hogy vannak olyanok is, akik úgy vélik: a tavaly megítélt támogatás az idén automatikusan megilleti őket. Ez tévedés, a rászorulóknak a támogatás iránti kérelmüket az idén meg kell ismételniük.

M. Gy.

Walter Lord:

A Titanic pusztulása

íi.

A hajó egy másik részén is problémát okozott egy bezárt ajtó. Beszorult, mire néhány utas együttesen betörte, hogy a bennrekedt férfit kiszabadítsa. Ebben a pillanatban felbukkant egy dühös steward és azzal fenyegetőzött, mindannyiukat letartóztatják, amint a Titanic befut New Yorkba, hiszen kárt okoztak a hajózási vállalat tulajdonában.

12.15-kor senki sem tudta, tréfára fogja-e a dolgot vagy komolyan vegye. Például: betörjön-e egy ajtót és hős legyen, avagy betörje, hogy aztán New Yorkban letartóztassák miatta. Senki sem reagált egyformán a helyzetre.

Mrs. Arthur Ryerson úgy érezte, minden perc drága. Nem hagyhatja aludni a férjét. Futkosott ide-oda, hogy összeterelje a családot. Hatan voltak: a férje, három gyermeke, a nevelőnő meg a szobalány; a gyerekek túl lassan mozogtak. Végül elvesztette a türelmét, legkisebb lányának gyorsan bundát kanyarított a hálóinge fölé, és ráparancsolt, indulás azonnal. Mrs. Lucien Smith viszont úgy érezte, rengeteg ideje van: lassan, megfontoltan öltözködött, minden eshetőségre számítva; felmérte, mit hozhat még ez az éjszaka. Meleg gyapjúruhát vett magára, magas szárú cipőt, két kabátot, a fejére bélelt csuklyát. Közben férje állandóan arról beszélt, mi lesz, amikor New Yorkban partra szállnak. Onnan vonaton rögtön délnek indulnak? Beszélt er- ről-arról, csak éppen a jéghegyről nem. Már indultak is a fedélzetre, amikor Mrs. Smithnek eszébe jutott, visszafordul és magához veszi az ékszereit. De a férj most már megelégelte a dolgot: kijelentve: ilyen csip- csup holmikkal^ nem érdemes foglalkozni. Mrs. Smith tehát csak három kedves gyűrűjét vette magához. Gondosan bezárták a kabin ajtaját maguk mögött, és elindultak a lépcsőn. Közvetlenül mögöttük Rothes grófnő haladt a lépcsőn, unokahúgával, Gladys Cherry-vel. Ok nem tudták felcsatolni a mentőmellényüket, s egy úr megállt, hogy segítsen nekik. Az udvariasságot még azzal is megtetézte, hogy szőlővel kínálta a hölgyeket.

Abból, ki mit visz magával, látni lehetett, hogyan fogják fel a

helyzetet. Adolf Dyker kis zacskót adott át a feleségének, két aranyórával, két gyémántgyűrűvel, egy zafír nyaklánccal és kétszáz svéd koronával. Miss Edith Russel muzsikáló játékmalacot vitt magával, az agyagállat „am- csics”-táncdalt csilingelt, ha meghúzták a farkát. Stewart Collett, fiatal teológiahallgató, másodosztályú utas, csak a Bibliáját vette magához. Lawrence Beesley könyvekkel tömte meg viharkabátjának zsebeit. Norman Campbell Chambers revolvert és iránytűt vágott zsebre, mint aki a kannibálok közé készül. Johnson hajópincér most már egészen más fejleményeket várt, mint egy belfasti visszautazást, ezért négy narancsot dugott a zubbonyába. Mrs.

Dickinson Bishop 1100 dollár értékű ékszert hagyott a kabinjában, és visszaküldte a férjét, de nem az ékszerekért, csak a muff- jáért.

Arthur Peuchen őrnagy a C 104-esben az asztalon levő fémdobozt nézte. Kétszázezer dollár értékű kötvény volt benne, készpénzben pedig százezer dollár. Ezen gondolkodott, amíg levetette frakkját, két hosszú meleg alsót húzott, majd jó vastag öltönyt. Aztán még egyszer körülnézett a kabinban — rápillantott a tömör rézágyra, a falon végigfutó zöld hálóra, ahol éjszaka értékeiket helyezték el a

gazdag utasok, a márvány mosdóra, a fonott karosszékre, a lószőrrel tömött bőrpamlagra, a mennyezeten a ventilátorra, a csengőkre, meg a többi elektromos berendezésre; az óceánjárókon mindig olyanok ezek, mintha a tervezőknek utólag jutott volna eszükbe felszereltetni őket.

Már döntött. Becsapta az ajtót; a fémdoboz ott maradt az asztalon. Ám egy perc múlva megint benyitott, magához Vett egy szerencsetűt és három narancsot. A fémdoboz végleg ott maradt az asztalon.

A C fedélzet előcsarnokában McElroy számvevőtiszt noszogatta az embereket, ne álldogáljanak egy helyben. Rothes grófnőre is rászólt: — Siessen, hölgyem, nincs sok időnk. Kedves, hogy nem kéri a széfből az ékszereit; tudja kérem, a legtöbb hölgy kérte.

A hallókban igyekezett mindenki, a személyzet is oda terelte az utasokat, igen udvariasan. Az egyik szobapincér tekintete találkozott Miss Marguerite Frölicherével, aki éppen szembejött vele a folyosón. Négy nappal korábban a hölgy csúfo- lódott vele, amikor elhelyezte a mentőmellényét a luxuskabinban: minek az, ha ezt a hajót az Úristen se tudja elsüllyeszteni. A steward akkor elnevette magát, és biztosította a hölgyet, hogy merő formalitás az egész. Sohasem kerül rá sor, hogy magára öltse. Most, hogy eszébe jutott a beszélgetés, mosolyogva nyugtatta meg a hölgyet: — Ne féljen, kisasszony: minden rendben.

—Nem félek én—válaszolta a hölgy —, csak tengeribeteg vagyok.

Odafönt gyülekeztek. Összeterelt embertömeg, nagy zűrzavarban. Jack Thayer a felöltője

alatt zöldes színű, mellényes tweed öltönyt viselt, de felvett alá még egy mohair mellényt is. Robert Dániel, a philadelphiai bankár gyapjúpizsamában jött fel. Mrs. Turrell Cavendisch pongyolában volt, főléje a férje felöltőjét kapta magára. Mrs. John C. Hogeboom bundát húzott a hálóköntöse fölé. Mrs. Ada Clark még azt sem: csak hálóköntösben jött. Mrs. Washington Dodge nem húzott harisnyát, magas szárú gombos cipőjéhez, amelynek leffegett a széle, mert nem akarta gombolással vesztegetni az időt. Mrs. Aston mintha skatulyából húzták volna ki: könnyű, világos ruhában volt. Mrs. James J. Brown, a festőién szép denveri milliomosnő kétrészes fekete bársonykosztümöt viselt, fehér selyemhajtókával; bizonyára úgy gondolta: ez illik egy hajó- katasztrófához. Sok hölgy öltözékén meglátszott, hogy 1912 a nekilendülő automobilizmus esztendeje. Mrs. C. E. Henry Stengel fátyollal kötözte le virágos kalapját, amint robogó autóban szokás. Madame de Villiers hosszú gyapjú autósköpenyt öltött hálóköntöse fölé, lábán estélyi papucscipőt viselt.

Egy húszesztendős kölni ifjú, Alfred von Drachstedt meleg szvetterben és nadrágban jelent meg, kabinjában hagyta 2133 dollár értékű vadonatúj ruhatárát, sétapálcáival együtt.

(Folytatjuk)

Abból, ki mit visz magával, látni lehetett, hogyan fogják fel a helyzetet. Adolf Dyker kis zacskót adott át a feleségének, két aranyórával, két gyémántgyűrűvel, egy zafír nyaklánccal és kétszáz svéd koronával. Miss Edith Russel muzsikálójátékmalacot vitt magával.