Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-16-17 / 115. szám

1992. május 16-17., szombat-vasárnap 0 A HÉT TÉMÁJA A felesleges világbajnok és társai Ez itt a csúcstechnika Úgy gondolom arra a kérdésre, hogy van-e megyénkben tizenegyszeres Európa-bajnok, aki ráadásul háromszoros világbajnok is, a megkér­dezettek 99 százaléka habozás nélkül nemmel válaszolna. Pedig, bármennyire is hihetetlennek tűnik, van és ezzel még nem is soroltam fel valamennyi eredményét. Az illetőt Deim Ferenc­nek hívják, ám a „jobb körökben” őt csak HA8IE- ként tisztelik. A hozzáértők ebből már ki is találhatták, hogy rádióamatőrről van szó. Szeghalmon lakik, az ottani klub tagja. Sportágáról ős a versenyekről, különösen a leg­utóbbiról szívesen mesél: Zűrzavar az éterben — A rádióamatőr egy külön­leges lény, hogy azt ne mond­jam, állatfaj. Ez a sportág — bár sokan még sport voltát is kétség­be vonják — sok tanulást, még több időt és nem kevés anyagi áldozatot igényel, vagyis isten­igazából csak a megszállottak csinálják. Itt nincs szurkolóse­reg, nincs hangos siker, az ered­ményeket nem kürtölik világgá. Maga a verseny a kívülállók számára érdektelen, csak ül a manus a fején a fejhallgatóval és tekergeti a gombokat. Mindez persze egész más belülről. A iegutóbbi egyéni verseny, ame­lyiken részt vettem, 1990 októ­berében volt. Ez a verseny 48 órán keresztül tartott, lényege az volt, hogy minél több ország rá­dióamatőrjével sikerüljön kap­csolatot teremteni. Ez a 3,7 MHz-es hullámhosszon egyéb­ként sem egyszerű, most pedig a világ több ezer rádiósa kereste egymással a kontaktust. Szóval, volt zűrzavar az éterben. Mind­ezt még bonyolítja, hogy közben a kapcsolat tényét rögzíteni is kell. A verseny végeztével ki­derült, hogy a két nap alatt 116 országból 1455 kapcsolatot si­került létrehoznom. A kapcsola­tokról készült jegyzőkönyveket el kellett küldeni értékelésre ésa- számítógépes ellenőrzés után megszületett az eredményem. Ez 36 í 343 pont, ami önpiagá- ban nem mond semmit. Ez azon­ban új világcsúcsot is jelentett és azt, hogy harmadjára is világ­bajnok lettem. Nem dicsekvés­ként mondom-, de a fölényemre jellemző, hogy a második helye­zett eredménye 135 ezer pont körül volt. Az értékelés hosszú ideig eltartott, a képen is látható érmet és foglalatát csak ebben az évben kaptam meg. Ám Szeghalmon nemcsak én szerepeltem sikeresen, hanem társaim is. Az elmúlt évben megrendezésre került, más kate­góriájú, az ún. multi-multi ver­senyen a csapat alaposan kitett magáért. Ez a kategória egyéb­ként azt jelenti, hogy minden sávon és minden üzemmódban tart a vetélkedés. Itt a négy szeg­halmi —rajtam kívül még Bara- csi Ferenc, Gerencsér Attila és Pántya Attila — a magyar válo­gatott tagjaként szintén meg­nyerte azt a versenyt, amit mi olimpiaként tartunk nyilván. Ide kívánkozik még a csapat hivóje- le: HG73DX. Ebben a kategóri­ában egyébként 1988 óta min­den alkalommal a magyar csa­pat és benne a szeghalmiak győztek. Ezek után azt gondolná az ember, egy ilyen sikeres klub vezetője, Gulyás Sándor repes az örömtől. Ez azonban nem így van, de a történet a régebbi idők­ben kezdődik. A hívójel: HA8KQX — Az első rádiósklub még 1968 őszén alakult meg, igen mostoha körülmények között, de már ekkor felhangzott az éterben a szeghalmiak hívójele, a HA8KQX. Technikánkat a honvédségtől kaptuk, a náluk már elavult, leselejtezett műsze­reket mi rengeteg munkával és türelemmel saját magunk részé­re használhatóvá varázsoltuk. A nyolcvanas évek elején sikerült a helyi vízügy területén egy ver­senyállomást létrehozni, majd 1987-ben megyei versenyállo­mássá alakítani. Az előbb emlí­tett sikereket már ezzel az állo­mással értük el. — Az emberek számára nem sok gyakorlati hasznot jelent a rádióamatőrök munkája, gon­dolja a kívülálló. Valóban így van? Szinte egymás szavába vágva cáfolják ezt. Nem öncélú játszadozás — Néhány kiragadott példa arra, hogy nemcsak öncélú ját­szadozás a rádiózás. A második világháborúban, amikor az USA hadba lépett Japán ellen, ki­derült, hogy szinte azonnal szükség lenne vagy nyolcezer rádiótávírászra. Ennyi azonban nem állt rendelkezésre és újak kiképzése legalább fél évet vett volna igénybe. Ekkor valakinek eszébe jutottak a rádióamatő­rök. A szövetségükkel történt rövid egyeztetés után több ezer rádióamatőr mundért öltött és szolgálatba állt. Nem utolsósor­ban ennek köszönhető, hogy az­óta minden, a rádióamatőrök el­len irányuló korlátozást az ame­rikaiak megvétóznak. Egyéb­ként az amerikaiaknál nagyon hatásos segélyszolgálat él, bár­mikor bevethető emberekkel. Abból kiindulva, hogy például elemi csapás esetén nagy való­színűséggel megrongálódik a vezetékes híradás és a rádiósok a helyszínre kimenve, szinte azonnal kiépíthetik a hírközlő rendszert, hiszen ezek működte­téséhez semmi külső eszközre nincs szükségük. Ez a technikai lehetőség nálunk is rendelke­zésre áll, bár természetesen azt kívánom, soha ne kelljen hasz­nálni. Azt azonban elmondha­tom, hogy például az I989-es román események alkalmából, igencsak „élesben” mi is beve­tésre kerültünk. A kifelé menő segélyszállítmányok útvonalá­nak biztosításában aktívan részt vettünk. Többen kitelepültek a halár közvetlen közelébe, de né- hányan a személygépkocsijuk­ba szerelt állomással a konvojo­kat is elkísérték. így tették lehe­tővé, hogy az útvonalak mellett felállított szekuscsapdákat ki le­hessen kerülni. Ez sajnos nem mindenkinek sikerült, két német rádióamatőrt a kocsijukkal együtt kilőttek és mindketten életüket vesztették. Konkrét, a szeghalmiak által nyújtott segítség volt, hogy az országon áthaladó segélyszállít­mány útvonalán — együttmű­ködve a rendőrséggel — végig zöld jelzést biztosítottunk a gyorsabb áthaladás érdekében. Áz érdekesség kedvéért még annyit érdemes itt elmondani, hogy a románok egy idő után lehallgatták a mi rádióforgalma­zásunkat. Amikor ezt észre­vettük, áttértünk egy olyan üzemmódra, aminek a megfejté­séhez egy számítógép és kód is kellett. Ezt a munkát természe­tesen minden különösebb felké­rés nélkül végeztük. Amikor vé­get értek az események, köz­pontunknak megköszönték »se­gítségünket. Jelenleg a háború­sújtotta Boszniában állt elő az a helyzet, hogy ott ismét csak a rádióamatőrök tudják a folya­matos kapcsolatot biztosítani, mivel a szerb hadsereg az átját­szóállomásokat megsemmisí­tette. Szóval, ez is része a tevé­kenységünknek. — És miért rosszkedvű a klubtitkár? Hogyan tovább, sehogy? — Nagyon szomorú vagyok, ugyanis könnyen lehetséges, hogy ez a sikeres klub hamaro­san befejezi tevékenységét. Je­lenleg ugyanis mindkét helyről, ahol vagyunk, kifelé áll a sze­kerünk rúdja. A verseny ál lomás a volt vízügy területén van, ezt pedig most kínálták fel eladásra. Az eddigi szívességi használat az állomás létét jelentette, hi­szen mi a tagdíjon kívül más bevétellel nem rendelkezünk, bérleti díjat aligha tudunk fizet­ni. Bár az is lehetséges, az új gazda egyszerűen elzavar onnan bennünket. Az állomást onnan áttelepíteni annyi pénzbe kerül­ne, amennyi nekünk sosem volt és nem is lesz. A városban az egykori MHSZ új épületében lé­vő klubhelyiségünket most akarja elvenni az önkormány­zat. Az érvelésük meglehetősen eredeti. Mi a klubot már jó ideje nem működtetjük, mert egysze­rűen nincs pénzünk még a rezsi- költségre sem. Na már most, egyfelől leszámláztak nekünk több ezer forintos rezsiköltsé­get, noha mi nem is voltunk a klubban egész télen. Ha nem fi­zetünk — és nem tudunk, mert nincs miből —, akkor elveszik tőlünk az ott lévő négy helyisé­get. Ha vitatjuk a számla jogos­ságát, mondván, ez nem a mi fogyasztásunk, akkor azért ve­szik el a klubot, mert nem hasz­náljuk. Ügyes, nem? Ezt a klu­bot másutt nem tudjuk üzemel­tetni, hiszen az épület mellett van felállítva a harmincméteres antennaoszlop, amit ugye nem lehet csak úgy egyszerűen ar­rébb tenni. — Az önkormányzat ismeri-e problémájukat ? — Természetesen, hiszen egy tavalyi kérvényünkre, melyben azt kértük, engedjék el a bérleti díjat, akkor kedvező választ kaptunk. Most tudomá­Valóban ez következik? sunk szerint a nevelési tanács­adó részére kellene a klubhelyi­ségünk. A nevelési tanácsadó létjogosultságát egy pillanatig sem kívánjuk vitatni, ám ha ab­ból az épületből el kell jönnünk, az a klub végét jelenti, hiszen az ott tárolt technikát egyszerűen nincs hová tennünk. A ver­senyállomás sorsa is bizonyta­lan, de oda egyébként sem fémé el. A város más pontján lévő elhelyezés pedig az antenna mi­att lehetetlen. — így már érthető a rossz­kedve. Van-e valamilyen kiút, lehetőség a klub és a versenyál­lomás megmentésére? Nincs mentség?! — Lehetőség volna, ám ez nem rajtunk múlik. Mi ki va­gyunk szolgáltatva, a dolgok velünk megtörténnek. Nekünk a tagdíjon kívül bevételünk nincs, támogatónk sincs. Ez némileg érthető, hiszen nem igazán va­gyunk jó reklámhordozók. Bár ezen például lehetne javítani, hi­szen a rádiókapcsolatokat visszaigazoló QSL-lapok hátol­dalán bármilyen hirdetés elfér­het. Mindezek ellenére az összes adu más kezében van, jelen esetben a klubot illetően az önkormányzaté a döntés joga és felelőssége is. Szeghalom is azok közé a települések közé kerül-e, ahol ellehetetlenítve a további munkát, megszüntetik a rádióamatőr-klubot. A mérleg egyik serpenyőjébe mi az eddigi eredményeinket, a világ-, Euró­pa- és olimpiai bajnokságainkat tudjuk tenni és azt a rengeteg munkát, amit mi idáig elvé­geztünk. Ne tűnjön szerényte­lenségnek, de még dicsőséget is szereztünk Magyarországnak és főleg Szeghalomnak. Ha mind­ez kevés, akkor a HA8KQX hí­vójel eltűnik az éterből. Bízom benne, hogy nem így lesz. Gila Károly Fotó: Fazekas Ferenc Munkában a világbajnok

Next

/
Thumbnails
Contents