Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-14 / 113. szám
Óriási a változások iránti igény a magyarokban Lapunk keddi számában hírt adtunk arról, hogy az orosházi Hunguard Float Üveggyárat felépítteto Guardian Industries Corporation elnöke harmincmillió dolláros alapítványt tett a michigani egyetemen a piacgazdaságra áttérő' országokban éló' szakemberek képzésének segítésére. Tegnap telefonon felhívtuk William Davidson elnököt, valamint B. Joseph White urat, az alapítvány célkitűzéseit valóra váltó Business School dékánját, és a részletekről kérdeztük őket. —Davidson úr, mi motiválta önt abban, hogy ilyen jelentős összegű alapítványt tegyen? — A Guardian Industries fejlődésével és terjeszkedésével párhuzamosan személyesen is láttam azt, hogy mennyire ki vannak éhezve az emberek arra, hogy megértsék a szabad piac- gazdaság gyakorlatát, valamint a piacgazdaság építéséhez szükséges eszközöket. —Az intézet megnyitó ünnepségén utalt arra, hogy magyar- országi tapasztalatai is erősítették elhatározásában. Hogyan összegezné ezeket a benyomásokat? — Amikor a Guardian hat évvel ezelőtt először jelent meg Budapesten, Magyarországot a kommunista blokkon belül a leghaladóbbnak és a legfejlettebb piacgazdasággal rendelkező országnak tartották. Ennek ellenére gyakorlatilag lehetetlen volt a magyar partnereinkkel tárgyalni addig, amíg meg nem ismertettük őket a piacgazdaság legalapvetőbb elemeivel. Miközben érzékeltük, hogy a kulcspozícióban lévő emberek tudása mennyire hiányos a piaci orientáció alapelveiről, azt is tapasztaltuk, hogy óriási bennük a változások iránti igény. — Első magyarországi tárgyalásai óta a világ képe alaposan megváltozott. Az intézet William Davidson: Láttam, mennyire ki vannak éhezve az emberek arra, hogy megértsék a szabadpiacgazdaság gyakorlatát megalapítását tekinthetjük a gazdasági átalakulás útjára lépett országok iránti felelősség megnyilvánulásának? — Feltétlenül, az első magyarországi tárgyalások óta eltelt időszak eseményei — a kommunizmus összeomlása Oroszországban és Kelet-Euró- pában, a piacgazdaság irányába történő elmozdulás olyan országokban, mint India és Kína — tovább növelték az oktatási lehetőségek iránti igényt és én is egyre inkább tudatára ébredtem ennek az igénynek. A piachoz béke is kell B. Joseph White: Magyarország esélyei kifejezetten jók Az Amerikai Egyesült Államok egyik legrangosabb menedzserképző iskolájaként tartják számon a michigani Business Schoolt. Dékánjánál, B. Joseph White-nál — aki a Davidson Intézet elnöke is lesz—az oktatási program lényegéről érdeklődtünk. — Mindenekelőtt kettős cél vezérelt engem és kiválasztott egyetemi oktatóimat. Az első: segítséget nyújtani a központi tervgazdálkodásról a piacgazdaságra való áttérésben, a másik: a vállalatok segítése a fejlődő piacgazdaság körülményei között. Olyan tudással bocsátjuk útnak a nálunk végzett szakembereket, amely meghatározó és elsődleges forrás lesz a szabadpiaci gazdálkodás bevezetésekor, fejlesztésekor. Úgy gondoljuk, hogy közvetlen hatást tudunk gyakorolni a nemzetközi gazdasági fejlődésre, valamint az üzletemberek és a kormányok közötti együttműködés alakítására. — Kelet-Európának és a volt szovjet köztársaságoknak nyilvánvalóan szükségük van erre a támogatásra. De mi az Önök haszna? —A piacgazdaság bevezetése történelmi jelentőségű világszerte, és nekünk fontos, hogy ebben a sorsdöntő korszakban hallassuk szavunkat, meghatározó szerepet vállaljunk az elkövetkező idők világgazdasági rendjének formálásában, a nemzetközi standard kialakításában. Természetesen van gyakorlati hasznunk is ebből; párhuzamosan tökéletesítjük, gazdagítjuk, növeljük saját államaink piacait. A piacgazdaság fejlesztéséhez tisztában kell persze lennünk az adott ország politikai stabilitásával, azzal, mennyire szilárd a béke, illetve mennyire megalapozott a korszerűség iránti igény a fejekben. — White úr, mi a véleménye Magyarország gazdasági megerősödésének esélyeiről? —- Meggyőződésem, hogy az összes kelet-európai állam között az egyik legszerencsésebb, legjobb kilátásokkal rendelkező az ön országa. A jelenlegi politikai vezetés és a szakképzés hagyományai miatt. Magyarország esélyei szerintem kifejezetten jók. KITEKINTŐ 1992. május 14., csütörtök Expón a magyar, Sevillában a világ Munkatársunk helyszíni tudósítása a világkiállításról A magyar pavilon, amely a legsikeresebbek egyike Sevilla oázis a sivatagban. A legspanyolabb spanyol város erre a tavaszra megfiatalodott. Utcáin akár hat sávban is futhatnak az autók. Az árnyas platánok alatt nemcsak a flamencóra és a bikaviadalokra hívják a plakátok az idegent, hanem elsősorban és mindenekelőtt az Expóra. Sevillában egy vendéglátásra készült város fogadja a látogatót. Az idegen útját Spanyolországban kopár hegyek kísérik. A hegyek lábánál a tengerparti sávban narancsligetek. A fákon ott van még a mézédes, bőlevű termés és fűszeres illatú, fehér vi rág formájában már a következő termés ígérete is. Aztán, ahogy a tengerparttól a félsziget belseje és andalúz tájak felé fordul az autó, a narancsligeteket felváltják a szürkészöld levelű olajfák. Ahol a fák is elmaradnak, már csak a kő és a szárazsággal, valamint az esőhiánnyal még küzdő zöld cserje és gyér fű szegődik kísérőül. Apró spanyol városok arab házai bontják meg időnként az egyhangú holdbélinek is nevezhető tájat. A látványt látni Az autóút aztán befut Kolumbusz városába, Sevillába és a platánok alatt elhaladva az 1929-es világkiállítás csipkés épületei mellett egy hídra vezeti az utast. Ott a jobb oldalon feltűnik az „új városrész”, az Expo. A látványt leírni lehetetlen. Látni kell! Sevilla az Expónak köszönheti a négysávos utakat, a tizenegy új hidat, közöttük a legnagyobbat, azt a kábelhidat, amely magasan a Quadalquivir felett viszi át a délről — az Atlantióceán parti Cádiz, illetve a Földközi-tenger, Malaga felől érkező forgalmat, s kínálja fel utasainak a csodát, a világkiállítást. Manuel del Valle Arevalo, Sevilla polgármestere azt mondta: minden országnak és városnak nagy lehetőség egy világkiállítás megrendezése. Sevilla — így a polgármester — hat hónapon át (április 20-án nyílt és október 12-éig tart nyitva az Expo) a világ fővárosa, kulturális és gazdasági értelemben egyaránt. Az Expo kapcsán számos létesítménnyel gazdagodott a város: kapott a korszerű út- és telefonhálózaton kívül egy szinte teljesen új repülőteret, szépen rendbe tették, felújították a műemlékeket, s ez a későbbi — Expo utáni — időszak idegen- forgalmának egyik alapja, vonzereje lehet. Gyarapodott az Expo révén Andalúzia és Spanyolország is: megépült ezer kilométer hosszú autópálya, ugyanilyen hosszú vasútvonal, s megszámlálhatatlanul sok szálloda, nyaralóház — magántőkéből is. Természetesen Sevilláé az Expo területe is: világváros a hatszázezer lakosú andalúz fővárosban. Ez a magyarországnyi tartomány hatmillió ember otthona, és a számítások szerint az Expo ideje alatt legalább negyvenmillió látogatót fogad. A világváros—nevezzük így 112 ország kiállítását—egy szigeten épült fel a Quadalquivir ölelésében, 215 hektárt foglal el, s a kerítésen kívül 40 ezer autónak építettek parkolóhelyet. Innen a parkolókból sűrű autó- buszjáratok viszik az utasokat a főbejárathoz. Oda, ahova befut a gyorsvonat is: szerelvénye nem egészen három óra alatt teszi meg az utat az innen hatszáz kilométerre fekvő Madridtól. A kapun belül maga a csoda. A felfedezések korának csodái. Ezen a 215 hektáros területen két évvel ezelőtt egyetlen leromlott állagú kolostor állt, szemét, törmelék és gaz fedte a szigetet. A megnyitóra 112 hivatalos kiállító álma teljesült itt, s az épületek között derékvastagságú pálmasorok vezetik a látogatót. Aki vásárol magának egy Expo-útlevelet — ötszáz pesetáért árusítják az ajándékpavilonokban—112 ország bélyegző- lenyomatát gyűjtheti össze benne: itt, ezen a szigeten bejárja a világot. Mindegyik pavilon már külső megjelenésében is más. Közös vonásuk, hogy a legtöbb korunk építőanyagából: fémből, betonból és üvegből készült. Spanyolországban ritka kincs a fa: az ibériai félszigeten leginkább csak cserje nő. így aztán a fa önmagában is szenzáció. Magyar siker; Surján-siker A magyar kiállítási pavilon, amelyet az Expo szívében helyeztek el, nemcsak anyagáért — a fáért —, hanem építészeti felfogásáért és a megvalósításért is szenzáció. Hivatalos rangsort még nem állítottak fel, de aki megfordult ezen a pálmafákkal ékesített területen, ahol zöldből készült függőemyők enyhítik az andalúz nyár tüzét, állítja: a legszebb — vagy ha óvatosabban fogalmaz: az egyik legszebb — a magyar pavilon. Makovecz Imre álmát otthon 56 pályamű közül választották ki. Valósággá a Surján Rt. munkásai változtatták nem egészen egy esztendő alatt. Amíg épült sokan megnézték. Most, hogy elkészült, sorban állnak előtte. Az Expo megnyitásának napján — húsvét másnapján — például másfél órát kellett tipródni azért, hogy bejusson valaki az épületbe. À sor a következő napokban sem lett rövidebb. A magyar kiállítás jobb oldalán fehér acélvázon fekete üvegbetétekkel a Vatikán pavilonja áll. A balon üvegházra emlékeztető épület fogja fel a délelőtti nap sugarait, s veri vissza a magyar pavilonra, különleges ragyogást kölcsönözve neki. Figyeltem a fotósokat — itt mindenki azzá válik, függetlenül attól, hogy van-e gyakorlata vagy nincs —: körbe fényképezték a házat. Nincs olyan napszak — délelőtt tíztől este tízig —, hogy valaki ne kattogtatná fényképezőgépét, a magyar házra szegezve. A külső megjelenés, az épület —- világsiker. A felfordított csónakra emlékeztető pavilon fölött hét torony, mindegyikében harang. A legmagasabbon aranysárga kereszt. Ä tető borítása pala. Ez az egyetlen építőanyag, amit nem Magyarországról szállítottak ide. A pala színe szürke, de a napszak és a fényviszonyok változásával a szín árnyalata is változik. Belül csak fa és üveg van. A hét torony alatt — bent az épületben — kettős fal. A faltól nyugatra üvegfödémbe ágyazva fa áll. (Az építők a gemenci erdőben találtak rá, s bontották ki a földből gyökerestül, majd szállították 3500 kilométeren át, hogy itt, Sevillában szimbolizálja azt a közös tudást, amely bennünk, magyarokban a legutóbbi időkig kialakult. A tervező, Makovecz Imre filozófiája szerint az alvilágba szorított tudás az élő magyar építészetben és a mai napig aktív népművészetben él. Az üvegfödém létünk bizonytalanságát és különös erőnket egyaránt ki akarja fejezni: azt az erőt, amelyet az élet fája — vagy más néven a világfa — magasságának és mélységének (koronájának és gyökerének) együtt látása jelent. Ebből a térből — a tornyok alatt — ajtók vezetnek a pavilon keleti felébe, ahol egy harminc - métres vászonra filmet vetítenek a magyar múltból. Amikora filmnek vége van, akkor nyílik meg az ajtó, amelyen ismét az utcára lép a látogató. Az út a magyar pavilonban körülbelül húsz percig tart, s míg az utat járja a hetventagú csoport, zene szól, megkondulnak a harangok is, és fények irányítják a tekintetet, próbálják befolyásolni a hangulatot. Azt, hogy végül is milyen érzésekkel lép ki a magyar múltban is tett húszperces látogatást és a filmet követően a látogató, nehéz lenne meghatározni. A zene — benne a népzene és a népdal — csak a magyar fül számára idézi a történelmet, s a filmen felvillanó politikus-arcok az elmúlt negyven évből aligha ismerősek a látogatónak, így aztán a történeteket sem érti az, aki csak segítséggel tudja elhelyezni Hungáriát.az európai térképen. Az Expo jó alkalom arra, hogy változtassunk ezen. Ahány ország, annyi felfogás Mindegyik kiállítás másként épült fel, s a maga nemében egyedülálló. A chileiek például elhoztak ide a tűző nap alá egy jéghegyet, s a jéghegy köré díszes dobozokban a chilei föld kincsét, az ásványokat: módot adva a látogatóknak arra is, hogy hazavigyen belőlük. Az ausztrálok egy hatalmas, körpa- norámás terembe vezetik a látogatót, miután végigjárt egy darabka őserdőt, s megcsodálta a tengerek élővilágát. A vászonra az ausztrál jelent vetítik, lélegzetelállítóan szép képekkel. A vendéglátó Spanyolország mértéktartó kiállítása előtt szökőkutak sora hívja fel a látogató figyelmét. A látványra épít az Egyesült Államok kiállítása is, és naphosszat zajló műsorokra. Délkelet-Ázsia országai termékeiket és népművészetüket hozták el. A japánok egy kicsit jö- vőjükbe engednek bepillantást. Az öt földrész találkozója összességében olyan, mint a világunk— ma... Az Expóra látogatónak a kiindulási és tájékozódási pont ebben a kavalkádban a magyar pavilon. Tornyait látni lehet a magasvasút kényelmes üléseiről, a libegő kabinjaiból. S nem szabad elfelejteni: a világkiállítások sorában—a résztvevők számát tekintve — a sevillai a legnagyobb. Ehhez mérték a „kiszolgáló” létesítményeket is. Hat hónap alatt ötvenezer előadást rendeznek itt. A magyarok műsorát augusztus 20-ára sorolták be. A Palenque—ez a hatalmas sátor alá települt szórakoztatóközpont — mindent befogad. A kürtők alatt érezhetően hűvösebb a levegő, s a látogató megteheti, hogy a büfében megveszi a sörét, és a nézőtér kőpadjain a műsort figyelve csöndben megissza. Azután alig sétál néhány métert az élő tető alatt, ahol vízpárát permeteznek a növények közé gondosan elrejtett szórófejek, elsétálhat egészen a to- ledói kereskedők keleti bazárnak berendezett üzletéig. Közben talál még egy-két éttermet, sörözőt. Sevillában az Expo nem forgatta fel a várost, de kényelmesebbé tette. Az andalúzok talán ezért is mosolyogva, barátsággal fogadják az idegent. Mind a negyvenmilliót, akire mindenképpen számítanak. Ha több jön, őket is. És örülnek, hogy megvalósult egy nagy álom: Andalúzia után hat hónapra a világnak is fővárosa lett az Amerikát felfedező Kolumbusz városa. Kercza Imre Vásári utcarészlet — modern épületekkel
