Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-14 / 113. szám

1992. május 14., csütörtök HAZAI TÜKÖR Bbééseei Hjmp A termelőknek nincs okuk a nyugtalanságra A sertésárak piaciak lesznek Nehéz helyzetben vannak a húsipari vállalatok. A tavalyi sertéstúlkínálat nem csak a termelőket, hanem a feldolgozókat is megrendítette. Több vállalat csődbe jutott, vagy a csőd szélére került. A Gyulai Húskombinát nem tartozik ezek közé. Bár a termelés ma már csak egy műszakban és a korábbinál kisebb dolgozói létszám mellett folyik, elmondható: alkalmazkodni tud­tak a piaci kihívásokhoz. Tegnapi lapunkban hírt adtunk arról, hogy a dél-alföldi megyékben csökkent a vágósertések felvásár­lási ára. Tudósításunkból kitűnt, hogy a Gyulai Húskombinát is a felvásárlási árak csökkentésére kényszerül. Egy hét múlva BNV A tavaszi BNV—re jelentke­zett cégek listája azt mutatja, hogy a külföld komolyan veszi a magyar piacot. A jelentős kül­földi beruházási termékeket gyártó cégek változatlanul jelen vannak, miközben a hazai ipar­szerkezet gyökeres átalakulá­son megy át — mondta Andics Alpár, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium képviselője szer­dán, az ez évi tavaszi BNV-t beharangozó sajtótájékoztatón. A beruházási javak idei, má­jus 20-án nyíló szakvásárán 76 ezer négyzetméteren 1628 kiál­lító mutatkozik be. Közülük 868 a magyar vállalatok száma, to­vábbi 20 országból pedig 760 cég jelentkezett. Az idei kiállí­tásra jellemző, hogy a legna­gyobb területen a német, oszt­rák, francia és olasz cégek állíta­nak ki, ugyanakkor a volt szoci­alista országok szereplése jelen­tősen visszaszorult. A volt Szovjetunió köztársaságaiból egyetlen kiállító sem jön el, és a cseh és szlovák, valamint a len­gyel cégek is a korábbiakhoz képest csak fele akkora kiállítási területen lesznek jelen. Új kiállí­tó viszont Horvátország és Szlo­vénia. Bemutatkoznak továbbá az Egyesült Államok, Kanada és Japán, sőt külön standja lesz az Európai Közösségeknek is. Tegnap megkerestük a kom­binát felvásárlási főosztályve­zetőjét, akinél a döntés hátteré­ről érdeklődtünk. Zahorán Mik­lós kérdésünkre válaszolva el­mondta, hogy a tavalyi túlkíná­lat után az idén kínálati apály keletkezett: amíg a múlt év első négy hónapjában 145 és fél ezer sertést vásároltak fel, addig az idén — ugyanebben az idő­szakban — csupán 86 ezer öt­százat. Ezen belül jelentősen, mintegy hetven százalékkal csökkent a kínálat a nagyüzemi sertésekből. Ennek oka, hogy a kistermelők a tisztázatlan hát­terű, általában más megyékből érkezett felvásárlókkal „megé­gették a szájukat”, ezért jobban ragaszkodnak a kombináthoz. A gyulai üzem feldolgozó ka­pacitása hetente hét-, hét és fél ezer sertés, ezzel szemben az utóbbi hónapokban heti öt-, öt és fél ezer állatot vágtak le, de voltak négyezres heteik is. Eze­kért a sertésekért egyébként a -, mostaninál magasabb kilón­kénti árat fizettek. — Ha ennyire nincs sertés, akkor mégis, miért csökkentik a felvásárlási árakat?—tettük fel a kérdést a felvásárlási főosz­tályvezetőnek. — Az apálynak vége! A ser­téstöbblet jelei már érezhetők. Ennek egyik oka, hogy a múlt esztendei, utolsó negyedévi malacok most érik el a vágó­súlyt. Április vége és július kö­zepe között egyébként minden évben van egy felfutás a kíná­latból. A másik ok: egy relatív sertéstöbblet, ami abból adó­dik, hogy több húskombinát tönkrement, az általuk koráb­ban felvásárolt állatok most itt maradnak. Végezetül befolyá­solja a kínálatot az import, több vállalat feldolgoz Bulgáriából behozott sertéseket. Itt jegyzem meg: a mi vállalatunk nem dol­goz fel import sertést. A fentiek miatt várható túlkínálat okán tehát a felvásárlási ár csökken­tése elkerülhetetlen. Zahorán Miklós a jövőre vo­natkozóan még elmondta, hogy a termelőkkel együttműködve, munkájukat tisztelve kívánnak dolgozni, de nem haj landók a pia­ci viszonyokkal szembenálló ál­dozatokat hozni, eladatlan kész­leteket felhalmozni. Ha ezt ten­nék, akkor a kombinát és a felvá­sárlás hosszú távú érdekeit ve­szélyeztetnék. A termelőknek nincs okuk a nyugtalanságra, de tisztában kell lenniük azzal, hogy felvásárlási áraik piaciak lesz­nek. Nehéz helyzetbe azok kerülhetnek, akik az elmúlt idő­szakban nem kötődtek biztos partnerhez. A gyulaiak biztos partnernek tartják magukat és a jövőben is ilyenek akarnak ma­radni, az alapanyagot döntően a megyei termelőktől kívánják megvásárolni. Árpási Zoltán Egy korty halál Ki tudná megmondani, hány hektoliter különböző italt vásá­roltunk már a KGST-piacokon? Vodkát, konyakot, likőrt, gint. Vettem én is, nem egyszer. Pe­dig olcsó szesznek, halál lehet a „leve”. Történt pedig, hogy le­bukott egy Szeged környéki ko­nyakhamisító banda. Letartóz­tatásukig azonban a hamisított konyakkal „betakarták” a pia­cot. Hogy tőlük származott-e az a konyak, amit egy szentesi férfi vásárolt a KGST-piacon, nem tudni. Tény, hogy a hamiltonos konyakból ivott. Másnap halva találták. A Hamilton cégjelzésű üvegekben árusított kotyvalék alapanyaga ugyanis denaturált szesz volt. Legalább tizenöten — ha nem többen — árulják Békés­csabán is a Hamilton brandyt. A középkorú férfi, aki előtt ötféle szesz sorakozik, majdnem átha­rapta a torkom a kérdésem után: — Na, ne szórakozzon. Ez originált üveg. Ezt senki sem hamisíthatta. Ha akarja, meghú­zom ezt itt — markolja fel a konyakosüveget, hogy bebizo­nyítsa, itt semmiféle hamisítás nem történt... Az idős néni valószínűleg a konyak árából egészíti ki nyug­díját, másként biztos nem állna órákon át a tűző napon, hogy megszabaduljon három üveg italától. — Tetszett róla hallani, hogy valaki meghalt a hamisított ko­nyaktól? — Ugyan kedveském, nem hiszek én ilyesmibe. Csak azt akarják, hogy ne tudjuk eladni a portékát... Jólöltözött, fiatal nő alkuszik egy baracklikőrre, amikor meg­szólítom és elmesélem a ko­nyakhalált... Csodálkozó sze­mekkel végignéz, mintha kétel­kedne a szavaimban, aztán elne­veti magát: — Egyszer úgyis meg kell halni, nem mindegy, hogy...? — legyint egyet a kezével aztán megalkuszik 350 forintra a ba­racklikőrre. Hogy is van ez? Az italárus mérges, mert rontom az üzletét. Ez még rendjén is lenne. De mi­ért hiszi a vásárló, hogy durva beavatkozás a magánügyébe, ha figyelmeztetem: vigyázzon, mert az ital hamisított is lehet? Megéri az a pár forint, amennyi­vel olcsóbban jut az italhoz, hogy kockáztasson? Persze én tudnék egy jobb megoldást is. Az arra illetékesek kobozzák el a piacon árusított szeszes italo­kat, addig, amíg nem történik még egy tragédia... b. v. Nem biztos, hogy ez a halált hozó Hamilton Fotó: Lehoczky Péter Olvasóink írják Elhullt a virág, eliramlott az élet! Emlékezés egy évfordulóra 1932-hen, tehát 60 éve, egy negyvenfős, negyedik osztályt végzett tanulók mögött végleg bezárult Gyulán a Polgári Fiúiskola nagyka­puja. Egy szépen termő fa dús virágai bő termést ígértek. Az életútra lépve próbálta megszerezni mindenki azt, amit célul tűzött ki magá­nak, ami élete továbbfolytatását jelentette. A helyzet nem volt könnyű. A politika horizontján már erősen gyülekeztek a vihart jelző sötét felhők, kitört a második világháború. Ennek a korosztálynak nagy része bevonult katonának, sőt hamarosan frontra kerülve, a még be sem érett gyümölcs korán búcsút mondott termőfájának, a pusztító háború vérzivatarában lehullott termőágáról. Nekik csak ennyi jutott. Mások—köztük jómagam is—a forró nyári szomjúsá­got a csendesen folydogáló Don-kanyar vizében enyhítettük, majd utána hosszú éveken át a magyarok őshazáját keresgéltük a messze Volga-vidéken. Sokan ott alusszák örök álmukat. Az ifjú titánok elmúlt hatvan éve történelemmé vált. Elmúlt felettünk egy emberöltő nemzedék. Az üdezöld levelű fa levelei őszbe vegyültek, megritkultak és már egy gyenge fuvallat is elég ahhoz, hogy egy-egy lehulljon ágától és végleg búcsút mondjon a még megmaradt társainak. Az eltelt 60 év alatt az osztálylétszám erősen apad. Tanárainkból már hírmondó sincs. Senki nem kérdi már mi az a perszonifikáció, de az sem sok van, aki erre válaszolna. A fényképes tablón szereplő hihetetlen fiatalságú arcokat ma már a dérlepte haj, gondterhelt homlokráncok, az időjárás frontjaitól sokat szenvedő hetvenen felüliek váltották fel, amit csak múltidőben lehet kifejezni,, elhullt a virág, eliramlott az élet”. De akik mégis megértük ezt a 60 évet, adjunk hálát az örök mindenhatónak, hogy életünk fonalát így meghosszabbította, és átsegített a sok szenvedésen. Gondoljunk tisztelettel azokra, akik már nem élnek, akiknek fiatal vére messze idegenben folyt el, ismeretlen hantjuk felett nem díszük virág, csak száraz kórólevelet kerget az irdatlan pusztai szél. Ne feledjük őket. Kedves Barátaim! A fenti sorokkal akartam emlékezni arra az időre, amikor utoljára és örökre léptük át iskolánk küszöbét, emléke legyen nagyon szép mindannyiunk számára. Segítsen Isten bennete­ket és szeretteiteket, hogy a lemenő nap, amely sokszor nagyon szép is szokott lenni, nektek is az legyen. Szeretettel köszönt volt osztálytársatok: Barát András, Gyula Nagyok voltak a kicsik A Szarvasi Krónika kuratóri­uma és szerkesztősége helytör­téneti versenyt rendezett a város általános iskolásai számára. A négytagú csapatok feladata az volt, hogy a lap eddig megjelent öt számának megadott cikkeit elolvassák, tudásukról számot adjanak. Négy általános iskola öt csapata nevezett. Voltak vil­lámkérdések, írásbeli és szóbeli teljesítményt megkövetelő fel­adatok. A leglátványosabb az „idegenvezetés” feladata volt. A városról készült videofelvé­telhez kellett kísérőszöveget mondani. Az Unigel Kft. jóvol­tából a közönség közé is hullot­tak a csokik egy-egy jó vála­szért. Az első két helyet, holt­verseny után, villámkérdések­kel döntötte el a zsűri. A Petőfi Sándor Általános Iskola csapata mindössze egy ponttal nyert a 2- es Számú Általános Iskola diák­jai előtt. Mind az öt csapatot gazdagon jutalmazták a szponzorok. Az ajándékok emléke előbb-utóbb megfakul. Az a tudás, amit most megszereztek a 14 éves gyere­kek, megmarad. Ez lehet alapja annak az érzésnek, amit a felnőt­tek lokálpatriotizmusnak nevez­nek. (kutas) Walter Lord: A Titanic pusztulása 9. A rekeszfal az ötös és hatos rekesz közt csak az E fedélzet magasságáig húzódik. Ha az öt első rekesz víz alá kerül, az orr­tőke annyira lesüllyed, hogy a víz feltétlenül átözönlik az ötös­ből a hatosba. Amint az is meg­telt, tovább ömlik a hetesbe, és így tovább, sorra a többibe. Egy­szerű, világos, matematikailag helyes számítás. Nincs menek­vés. Mégis — döbbenetes. Hi­szen mindenki úgy tartja, hogya Titanic elsüllyeszthetetlen. És nemcsak az utazási irodák rek­lámfüzetei szerint. A Shipbuil­der (Hajóépítő) című tudomá­nyos-műszaki folyóirat 1911. évi különkiadása a hajó záróre­keszrendszerét leírva külön ki­emelte: „A kapitány egy elekt­romos kapcsoló egyszerű elfor- dításával, egyetlen mozdulattal minden záróajtót azonnal elrcte- szelhet, végig az egész hajón, ami annyit jelent, hogy a hajó gyakorlatilag nem süllyedhet el.” Most a kapcsolót elfordítot­ták, Andrews mégis azt mondja: nincs menekvés. Nehéz dolog volt ezzel szembenézni. Smith kapitánynak különösen nehéz. Elmúlt ötvenkilenc éves, mosta­ni útja végeztével nyugdíjba készül. Megtehette volna hama­rább is, de már hagyomány volt a White Star Line-nál, hogy minden fontos hajójukat ő viszi el első útjára. Hat éve sincs, ami­kor a vadonatúj Adriatic első átkelése után kijelentette: — Nem tudok elképzelni olyan körülményeket, amelyek közt elsüllyed egy modem hajó. Képtelenség, hogy ezt a hajót fatális katasztrófa érje. A mo­dem hajógyártás már túlhaladt ezen a szinten. Most egy kétszer akkora óce­ánjáró parancsnoki hídján állt, kétszer olyan biztonságos hajón — és éppen az építője mondja: az óriás nem képes fennmaradni a vízen! 12 óra 05 perckor, huszonöt perccel az összeütközés, a súrló- dó reccsenés után, Smith kapi­tány parancsot adott Wilde fő­tisztnek, szedesse le a ponyvát a mentőcsónakokról, Murdoch első tisztnek pedig, hogy sora­koztassa fel az utasokat. Moody hatodik tiszt feladata volt elő­hozni a mentőcsónakok beosz­tási listáját. Boxhall negyedik tisztnek fel kellett keltenie Ligh- toller második és Pitman harma­dik tisztet. Maga a kapitány to­vábbment a csónakfedélzet bal oldalán, hogy húsz yarddal odább felkeresse a rádiósfülkét. Odabent sem John George Phillips első rádióstiszt, sem Harold Bride második rádiós­tiszt nem adta jelét, mintha tud­ná, mi történt. Kemény napjuk volt. 1912-ben a szikratávíró még bizonytalan műszaki új­donságot jelentett; a rádió ható­köre kicsi, a rádióstisztek gya­korlatlanok, a jelzéseket nehe­zen tudták venni. Rengeteg volt az ismétlés, sok a fölösleges ma­gánüzenet. Az utasokat elbűvöl­te az új csoda; nem állták meg, hogy ne üzenjenek az otthoniak­nak vagy más hajókon utazó ba­rátaiknak. Ezen a vasárnapon is felhal­mozódtak az üzenetek. Elegen­dő robot annak, aki havi harminc dollárért napi tizennégy órát dolgozik. Phillips is így volt ez­zel. Már este volt, és még min­dig zsúfoltan állt a kimenő rádiógramokat tartalmazó ko­sár, sok a bosszantó áthallás is. Alig egy órája, éppen amikor sikerült összeköttetést teremte­nie a Cape Race-i szikratávíró­állomással, a Californian köz­beszólt valamit holmi jéghe­gyekről. Annyira közelről hal­latszott az adás, hogy Phillips szinte megsüketült. Nem csoda, hogy barátságtalanul visszako­pogta: — Hallgasson, hallgas­son már, lépjen ki, foglalt va­gyok; Cape Race-szel vagyok összeköttetésben! Olyan nehéz napja volt, hogy Bride második rádióstiszt elha­tározta, éjfélkor fölváltja Phil- lipset, bár csak hajnali kettőtől kerülne rá a sor. 11.55-kor éb­redt, mert ahálófülkét a „hivata­li helyiségtől” elválasztó füg­göny súrolta az arcát. Most meg­kérdezte Phillipset, hogyan mennek a dolgok. Társa azt fel­elte, éppen most szakította meg a kapcsolatot Cape Race-szel. Bride visszament a fekvőhelyé­hez, ledobta a pizsamáját, Phil­lips pedig utánaszólt, hogy sze­rinte valami sérülés érte a hajót, vissza kell menniük Belfastba. Pár perc múlva Bride már fel­öltözve került elő és átvette kol­légájától a fejhallgatót. Phillips éppen bebújt a zöld függöny mögé, amikor megjelent Smith kapitány: — Jéghegybe üt­köztünk. Szemlét tartunk és döntünk a teendőkről. Készül­jön fel a vészjelzések leadására. De ne jelezzen semmit, amíg nem szólok! Azzal elment, de pár perc múlva ismét megjelent. Ezúttal csak a fejét dugta be az ajtón: — Adja le a segélykérő jel­zést! Addigra Phillips visszatért a rádiósszobába és megkérdezte, hogy szabályszerű vészjelzést adjon-e le. Smith azt válaszolta: — Igen, mégpedig azonnal! Átadott Phillipsnek egy pa­pírszeletet, amely a Titanic pon­tos helyzetét tüntette fel. Phil­lips visszavette Bride-tól a fej­hallgatót és éjfél után 15 perccel kopogtatni kezdte a „CQD” be­tűket, az akkori nemzetközi se­gélykérő jelzést, majd közvet­lenül utána „MGY” betűket, a Titanic hívójelét. Újra meg újra, hatszor egymás után röppent a hívás a fagyos, sötétkék atlanti éjszakába. Tíz mérfölddel távolabb, a Californian harmadik tisztje, Groves, Cyril F. Evans rádiós­tiszt priccsén ült. Groves fiatal, eleven férfi volt, csupa érdeklő­dés aziránt, ami a nagyvilágban történik. Szolgálat után többnyi­re betoppant Evans rádiósfülké­jébe, hogy elcsípje a legfrissebb híreket. Sőt, maga is szívesen eljátszogatott a készülékkel. Evans hagyta babrálni. Nem sok olyan tiszt szolgált harma­dosztályú tengerjárón, akit különösebben érdekelt volna, mi történik a távoli világon, a rádiótávíró iránt pedig senki sem mutatott lelkesedést. Annyi bizonyos, a Californianon egyetlen lelkes rádiókedvelő sem volt kívüle. Evans tehát szí­vesen látta Grovest. De éppen azon az estén nem. Nehéz napja volt, ő a hajón az egyetlen rádiós, senki, aki föl­válthatná. Különben is eléggé nyersen rápirítottak tizenegy óra tájban, amikor közölni akarta a Titanickal, hogy a Californian útját úszójég állja el. így aztán semmi kedve sem volt amatőr- ködni, és fél tizenkettőkor, ami­kor lejárt a szolgálati ideje, le­zárta a készüléket. Holtfáradtan beszélgetni sem volt kedve, bár Groves kitartóan faggatta. — Milyen hajókkal csevegtél, Spark? — Csak a Titanickal — felel­te a rádiós, fel sem nézve a ké­peslapjából. De Grovest nem tudta lerázni. A harmadik tiszt föltette a fülhallgatót. Valóban elég jól értett már a rádiózáshoz, ha egyszerűbb üzenetről volt szó. Csakhogy nem ismerte a berendezést. Á Californian rá­dióberendezésén óraszerkezet működtette a mágneses detek­tort. Groves nem húzta fel az órát, ezért nem is hallott semmit. Végül elunta, letette a fülhall­gatót az asztalra, és lement szó­rakoztatóbb társaságot keresni. Ez valamivel 12.15 után történt. (Folytatjuk) — Adja le a segélykérő jelzést! Addigra Phillips visszatért a rádiósszobába és megkérdezte, hogy szabályszerű vészjelzést ad­jon-e le. Smith azt válaszolta: — Igen, mégpedig azonnal! Átadott Phillipsnek egy papírszeletet, amely a Titanic pontos helyzetét tüntette fel.

Next

/
Thumbnails
Contents