Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-09-10 / 109. szám

1992. május 9-10., szombat-vasárnap SPORT Volt egyszer egy kongresszus... Elviszik hírünket száz országba a sportújságírók Frank Taylor: „A gyerekek mosolya sok mindent elárul” Az AIPS elnöki tisztét — álta­lános megelégedésre — nagyon hosszú idő óta az angol Frank Taylor tölti be. Afféle „magánbe­szélgetésre” invitáltuk a konfe­rencia zárónapján a Béke Szálló­ban. Egy kicsit a nemzetközi konferenciák városa lett Budapest. Egyik nagyobb, másik kisebb közfigyelem mellett zajlik. A múlt héten az AIPS, a sportújságírók világszervezete tartotta soros, 55. kongresszusát fővárosunkban. Közel nyolcvan országból érkeztek küldöttek, vendégek, előadók. Vagyis nem teljesen „szakmai belügy” volt nekünk, rendezőknek, hogyan sikerül. Egy kicsit ismét megmutathattuk magunkat a világnak, mit tudunk, mire vagyunk képesek. Szerénytelenség nélkül elmondhatjuk, hogy egy kicsit Békés megye is hozzájárult a konferencia sikeréhez, mint az alábbi összeállításból is kiderül. — Eszébe jut-e még néha az a szörnyű nap, amikor München fölött a Manchester csapatát szál­lító gépük zuhanni kezdett? — Nem, de a kérdés nem iga­zán szerencsés, mert én a máso­dik világháborút Líbiában, az an­gol légierő szolgálatában töltöt­Novotny Zoltán, a magyar sportújságírók szervezetének elnöke átveszi az AIPS díszplakettjét Frank Taylor elnöktől. Középen Gyárfás Tamás, a világszervezet új főtitkárhelyettese tem. Ezerszer meghalhattam vol­na. S a müncheni katasztrófánál sem az lett a legnagyobb fájdal­mam, hogy elvesztettem az egyik lábam, az ember alkotni tudjon, az a legfontosabb! Az fáj azóta is, hogy ott maradtak a barátaim. De tudja, hogy milyen furcsa is az élet: éppen azok a németek ápol­tak szeretettel a kórházban, akik ellen ugye harcoltunk a háború­ban... — Budapestnek régi ismerő­se. — Hogyne, 1963-ban jártam itt először, s már akkor belesze­rettem. Tudja vannak helyek, amelyek egycsapásra emlékeze­tesek maradnak. Azóta nagyon sokszor megfordultam Magyar- országon, s ha a Halászbástyáról lenézek a hatalmas Dunára... szó­val kevés megkapóbb látvány lé­tezik számomra. —Azért van, ami változott. — Pezseg az élet, a pesti utca szinte vibrál, s ezt jó értelemben gondolom. Rengeteg az autó, s az sose a szegénységre utal. Tudom, hogy vannak még gondjaik, de én egy városba érkezve mindig a gyerekek arcát figyelem. Ha ők mosolyognak, akkor az sok min­dent elárul. —Tudósít-e az olimpiáról? —A mexikói olimpia óta min­den téli és nyári ötkarikás játéko­kon ott voltam, de utóbb már visszavonultan élek, nyugdíjas vagyok. Visszaköltöztem Lon­donból is északra, ahonnan szár­mazom. Ott még az embereknek van idejük beszélgetni egymás­sal, megállni a kert előtt, s szót cserélni az unokákról, a világ dol­gairól. Én is úgy vagyok vele, de azért nem tétlenkedem teljesen. Barcelonában arra figyelek, hogy minden rendben legyen a sajtó kiszolgálása körül. Azért vagyok az elnök. Nem mondom, olykor szívesen belelapozok majd az an­gol lapokba, hiszen öt napilapnál, utoljára a Sun-nál töltöttem hosszab időt, s ezt sosem lehet csak úgy egyszerűen elfelejteni. Rengeteg tapasztalatot szerez­tem, ezt szeretném átadni a fiata­labbaknak a nemzetközi szerve­zeten keresztül. A feleségem és jómagam hálás szívvel fogadtuk a két kis kerá­miát! Nagyon művészi, na­gyon bájos és örökre emlékez­tetni fog a budapesti 55. világ­tanácskozásra. Köszönetem és jókívánságaim — Frank Taylor, az AIPS elnöke. Riporterállás helyett főtitkári székben Az élet furcsa fintora, hogy a világszervezet magyar főtitkára éppen Budapesten kényszerült lemondani posztjáról. Egy má­sik főttikári székbe ült át, a pesti­ből egy londoniba, a Knights- bridge-en, itt székel a Nemzet­közi Amatőr Atlétikai Szövet­ség. Először arról kérdeztük, ne­héz volt-e a döntés? — Nagyon. Két hónapot töp­rengtem, de végül be kellett lát­nom, bármilyen megtisztelő is nekem, hogy 1981-ben Szom- bathy István helyébe léphettem, két ilyen felelős tisztet képtelen­ség egyszerre betölteni. — Hogyan látja a sportújságírók szervezetének helyzetét? — Nagyon nehéz erre a kér­désre röviden válaszolni. Úgy érzem, a szervezet budapesti tit­kársága nem végzett rossz mun­kát az elmúlt időszakban, s erre bizonyság, hogy — jóllehet a szervezet irodája mindig a főtit­kár országában székel — most mégis úgy döntőt a legszűkebb vezetőség, hogy egyelőre ma­radjon Pesten. Én ezt önmagá­ban is elismerésnek tekintem. Ami az érdemi munka másik ré­szét illeti, a szervezet kétségte­lenül megérett a reformokra. A sportba minden korábbinál job­ban beépült a pénz, s ez termé­szetes is, hiszen az üzleti világ bekapcsolódása elősegíti, hogy magasabb szintű eseményeket lehessen életre hívni. Az viszont már nem természetes, hogy a sportújságírók, akik igazán nem keveset tesznek azért, hogy köz­kinccsé is váljanak a sport érté­kei, egyszóval rajtuk, illetve lapjukon keresztük óriási propa­gandához jutnak nem csupán a sportolók, hanem egyes cégek, termékek is —, akkor a horribi­lis haszonból egy huncut fillért sem lát a sportújságírók szerve­zete. A tokiói atlétikai világbaj­nokságot tekinthetjük ugyan egyfajta áttörésnek, de az a hat­vanezer dollár, amit akkor átu­taltak kasszánkba, elenyésző ahhoz képest, amely megilletne bennünket. — Mostantól viszont a másik olda­lon áll. — Én azért világéletemben sportújságíró maradok, s átér- zem azokat a gondokat, ame­lyek a riporterek társadalmát érintik. Itt van például az akkre­ditálások kérdése. Egyre inkább szűkíti a keretet a legtöbb sport- versenyt rendező szervezet, hol­ott a lapok száma szaporodik, új országok, s velük együtt új mé­diák lépnek be a világ tömeg­kommunikációs rendszerébe. Ezért nagyon fontos, hogy a jö­vőben mindinkább a hivatásos újságírók élvezzenek előnyt, amikor az olimpai részvételről, s más világeseményekről van szó. — Azt ígérte korábban, hogy Bar­celonában a monitor mellett ül majd... — Azt sosem mondtam, hogy csak ott fogok ülni, de sajnos még rövidebb közvetítésekre sem jut időm, ezért fájó szívvel, Tévés személyiségből sport­diplomata de le kell mondanom arról, hogy a magyar nézőket tudósítsam az eseményekről. Ám senki se gondolja, hogy a „vipemberek” díszpáholyában feszítek, azt hi­szem ennél sokkal prózaibb szervező munka jut feladatul, amit persze szívesen végzek, hi­szen egy sportági főtitkár nem is tehet másképpen. — Kedves Pista, van itt még vala­mi, befejezésül. Egy fotó, amelyet — milyen kicsi a világ — a sportújság- író világkongresszus emblémájának készítője, Kállai Júlia békéscsabai grafikustól kaptunk kölcsön. A sor­ban második Császár Zoltán miatt őrzi ugyan, de azért ismerős a fotó, ugye? — Természetesen, Zoli na­gyon nagy tehetség volt, sporto­lóként is és az egyetemen is. Emlékszem, egyszer szóba került, hogy ki milyen idő alatt képes megtanulni egy idegen nyelvet. Zoli — nem is teljesen alaptalanul — nevetve mondta: „Gyerekek, ha adtok egy jó könyvet, én pár hét alatt bebizo­nyítom, hogy megtanulok...” Úgy tudom, súlyos betegségben meghalt, és ne feledjem, termé­szetesen emlékszem arra is, hogy gyulai származású. Hiába, ahogy rohan az idő, egyre in­kább érdemes emlékezni, néha- néha visszatekinteni. Dehát ez a világ most nem nagyon kedvez az ilyesfélének. A sportújságíró világkong­resszus kétségtelenül legna­gyobb érdeklődéssel várt ven­dégelőadója Manfred Donike professzor volt, aki élenjárója a doppingellenes harcnak. Csak a sors szeszélye, hogy előadásá­val szinte egy időben a Mars­cég termékeiről esett szó, igen­csak édes tálalásban... Amitől persze a kérdés még kérdés ma­radt: vajon megússzákre Krab- béék? Donike professzor úgy véli, a sajtónak mindenről tudnia kell. Rendelkezzenek minél több in­formációval az újságírók, mert csak így tudják hitelesen^ tájé­koztatni a közvéleményt. Őszin­tén beszélt arról is, hogy vannak, akik csak a szenzációt szimatol­ják egy-egy pozitív eset mögött, ilyenformán azután elsikkad a lényeg: a megelőzés. Amely pe­dig a legfontosabb lenne! Doni­ke a német atlétanők ügyére tér­ve elmondta: az ominózus eset­nél három teljesen egyforma vi­zeletmintát vettek a raj­taütésszerűen érkező „ellenő­rök”, s a három sportoló aláírta azt a nyilatkozatot, hogy a dop­pingminta levétele szabályos körülmények között történt. Számára ilyenformán elég egy­értelmű minden, csakhogy... közben bizonyos erők, eszkö­zök és személyek közbeléptek és megpróbálják bebizonyítani az ellenkezőjét a történteknek. Mindenesetre Donike a közvé­leménnyel együtt nagy érdeklő­déssel várja a hónap végi, To­rontóban sorra kerülő tanácsko­zást, ahol a nemzetközi atlétikai szövetség fellebviteli tanácsa dönt arról, vétkes-e Krabbe és két társa? Ezzel az is eldől, hogy megkaphatja-e a szőke futóki­rálynő a Budapesten neki előze­tesen megszavazott koronát, amely a világ legjobb teljesít­ményt felmutató atlétáját illeti előző évi teljesítménye alapján? Aki tovább viszi a váltóbotot... Mostanában inkább a Nap Tv kapcsán emlegették nevét, például amikor elnökeként a nyilvánossághoz fordult a reggeli magazinműsor megmentése érdekében. Ha errefelé nem is látható a Nap Tv — legfeljebb az Össztűz —, a műsor „él”. Gyárfás Tamás vérbeli sportújságíró, számos emlékezetes ripor­tot írt korábban a Népsportban, közte békéscsabai vonatkozásúakat is, hogy csak egyet, az Oroszlánketrec címűt említsük, amelyben egy emlékezetes húsvéti tojásdobálás történetét írták meg kollégájával, Bocsák Miklóssal. Egy időben nem szívesen látott vendég volt ő sem a Kórház utcában, fogadták azzal is, hogy „a kicsi az nem mehet be!”, de a riportersors már csak ilyen. Az elmúlt héten ő lépett az egyre nagyobb tekintélyű világszervezet főtitkárhe­lyettesi posztjára, Gyulai István helyébe. Nem kis sportdiplomáciai siker ez sem, s nagyon büszke is rá a 42 éves újságíró, aki mellesleg a Sport plusz foci és a Rádió 11 főnöke, kiadója a Cégkódexnek is. —Nagy kihívás ez számomra, de természetesen nem egyik pil­lanatról a másikra merült fel a nevem, mint ahogy a másik há­rom, természetesen nem magyar jelölté sem. 1978 óta dolgozom az ÁlPS-ben, először a szervezet kosárlabda-magazinját szerkesz­tettem, majd az úszó-vízilabda szaklapot. Sajtófőnöke voltam a kolumbiai kosárlabda-világbaj­nokságnak, jelenleg tagja vagyok a FIF A sajtóbizottságának, s még sorolhatnék megbízatásokat, de nem ez a legfontosabb. Jól kell dolgozni, s nem is mertem volna belevágni, ha nincs annyi kitűnő, segítőkész kollegám! Feladatom lesz kordinálni főtitkárhelyettes­ként a 113 tagország munkáját, szerkeszteni az InterSportot, szö­vetségünk ötnyelvű, színes ma­gazinját — Ez ideiglenes választás volt Gyulai lemondása indokolta. Egy év múlva... — Igen, egy év múlva újra megmérettetik, s remélem, nem találtatik könnyűnek. Biztat, hogy most egyetlen ellenszava­zat nélkül kaptam bizalmat, per­sze nagy a kihívás, de igyekszem megfelelni. Akkor lennék a leg­boldogabb, úgy szeretnék tevé­kenykedni, hogy egyszer az én ajánlásom is olyan fogadtatásra találjon, mint most Gyulai kolle­gámé. Egy legendás 4x400-as BEAC-váltó a Népstadion salakján a hatvanas években. Balról: Gyulai, Császár, Spányik, Mihályit Szamársztori A tanácskozás harmadik napja. Végre egy kis pihenő, kirándulás­sal. Kora délután a társaság a Trófea-kertből egyenesen Bugac felé indul. Illetve, csak Kecskeméten innen, Lajosmizse határába. Régen tanyalátogatásnak mondtuk, most farmernézőnek illik. Formás ku- cikaz ólban, büszke páva a hátsó kertben, a barackosban. Barackpá­linka és pogácsa az asztalon. Egy „mintagazdaság”. A gazda csak azért panaszkodik, mert pár év alatt egyötödére csökket a szőlőter­més. Aztán irány a pusztaromantika. Csikósok kápráztatják el a nem­zetközi társaságot, engedelmes pacik omlanak a homokba egy-egy fülbesúgás, szelídpaskolás nyomán. Hanem a hét sztorija mégsem a sokszor megtapsolt bemutató. A fedett tribünnel szemben ugyanis apró karám, benne egy fiatalabbféle szamár. ,Aki” addig mesterkedik, amíg orrával „ki­bontja” a kallantyút, majd átlépve a hasa alatti keresztrudat is, elengánsan kilép... a szabadságba. Mit mondjak, az igazi tapsot ő kapja. De jön a szigorú gazda, visszatereli, a kallantyúkat helyére akasztja. El. Főszereplőnk nem rest, megismétli a „kiszabadulást". A hatás leírhatatlan. A csikósok nem tudják mire vélni, mi történik mögöttük, miért az óriási elismerés? Amely persze, nekik is szólhat­na, de most—be kell látni—felborult a forgatókönyv. Újra jön a gazda, bezárja a nagy fülű szürkét. Füttykoncert. Nem is lehet más, a pályán mindig a kisebbnek szurkolunk. A történtek leginkább Roberto Steph Malongát, a világszövetség kongói alelnökét villanyozzák föl. Nem tudni, Brazzavillében ült-e már szamáron, most mindenesetre kipróbálja. Büszkén feszít a hátán, mígnem a derék négylábú a karám széléhez oldalog és — hopp! Egyetlen mozdulat, s Malonga barátunk máris porolhatja ingéből, nadrágjából a bugaci homokot. Kicsit biceg egy darabig, de alighanem mégis úgy van vele: ezután senki sem mondja, hogy a szamár ostoba, buta állat... Donike (is) nagyon várja a torontói döntést

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents