Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-08 / 84. szám
о 1992. április 8., szerda-----------TÉNY-KÉPEK S írkerti capriccio, szomorú felhangokkal Szarvas felől jövet furcsa kis tanya köszön rá az emberre Mezőberény határában. Düle- dező, málló vályogfalú ház birtokolja az egykori zsidótemetőt. Szánalmas látványt nyújt félig kiégetten, foghíjas deszkázatú padlásával. Az udvar olyan, mint a végítélet előtti káosz, a roskatag sírkövek, a csálé fejfák, a körbefalazott, titokzatos kripta ideális díszlet lenne Coppola Apokalipszis most című filmjéhez. Ám ez nem Amerika a gazos temetőkerttel, a három korcs, mérgesen morgó kutyával, a kidőlt, rongyos drótkerítéssel, sokkal inkább Magyar- ország. A tépett bundájú, borjú nagyságú kutya és a csahos aprósereg előcsalja a barakkszerű viskóból Cservenák Andrásáét, aki lapunktól kér segítséget, hogy sok-sok gyerekének segítsünk a lakásszerzésben. Szilveszter elálló fülű, aranyos kisfiú. Hirtelenszőke üstökét felkapva, csodálkozó, nagy kék szemekkel néz rám. Talán nem érti, miért is kíváncsi az 6 nyomorúságukra egy idegen.-— Már lemondtam róla, hogy meglátogatnak — hallom édesanyjától, akit éppen a főzésben zavartam meg. — Tessék csak bejjebb menni — terel be az alacsony, konyhaszerű helyiségbe. Odabenn első pillantásra hihetetlen szegénység fogad. Hatalmas a rendetlenség, összedobált ruhahegyek zsúfoltsága, millió tárgy másfél négyzetméteren. Ám jobban szétnézve látni a videojátékot, a rádiósmagnót és a hozzá tartozó sok tucat kazettát. — Egyszer nyert a gyerek a borítékos sorsjegyen 20 ezer forintot, abból vettünk ezt, azt. No, meg az egyszerre megkapott gyerektartás-hátralékból — mondja az asszony.—A 13 gyerekem közül hetet én nevelek, s ráadásul az egyik férjemtől most se jön a tartásdíj. Pedig ennek az elmulasztásáért ül a börtönben, dé csak nem küldik a pénzt. Csak a családi pótlékot kapjuk, meg az élettársam rokkantnyugdíját. Ez összesen 25 ezer forint, de erre kilencen vagyunk! Ha nem lennének az állatok, a ló, a tehén, a négy borjú, meg a hét malac, nemigen tudnánk megélni. Ebből és a bérelt kis földből összejön annyi, ami elég minden napra. De egy rendes lakás- ravalóra már nem futja — panaszolja. Közben megjött a párja és együtt magyarázzák a dolgot. Tulajdonképpen az is a jószándék jele, hogy egyáltalán fedél van a fejük felett. A rogy- gyant épület a Magyarországi Zsidó Hitközösségek Szövetségének tulajdona, s ők engedélyezték a családnak, hogy a kis elfelejtett temető gondozásának fejében, benne lakhassanak. A vizet, a villanyt már a család vezette be. A kis kalyibát is ők ragasztották a házacska mellé. Most már van fürdőszoba is, s a helyiségeket lebetonozták. így már — papíron — kiűzetett a múlt századi sanyarú komfortta- lanság. Az „álmok háza” valójában nagyon könnyen elérhető lenne. Nincs messze, a műút túloldalán jó százmétemyire magasodik jómódú tanyák között a befejezés előtt álló kétszintes épület. A tulaj külső vakolás és aljzatbetonozás nélkül 1,2 millióért adná... Csakhogy erre Cserve- náknénak nincs pénze. — Most kértünk segítséget az önkormányzattól. Több dologgal is próbálkoztunk. Először ennek a régi háznak a helyén szerettünk volna építeni, de ebből lehet, hogy nem lesz semmi. Pedig a hitközösségek szövetsége írásban is kijelentette, hogy lemondana 100-120 négyszögölnyi területről a mi javunkra, de a külterületi szabályozás miatt ennyire nem lehet építeni. Az a baj, hogy máshol sem tudGyerekszoba helyett — téglákon álló deszkaágyak — menedékhely • BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Még a gondviselő is pihenhet — a hátával a falnak támaszkodva Fotó: Lehoczky Péter nánk telket venni, s így hiába az OTP esetleges jóindulata, mert az önerős részt se tudjuk felmutatni. Beadtunk szociális lakáshoz való jutásra szóló kérelmet, ebben még reménykedünk — adja tudtomra az asszony. — Hiába minden, ha nincs pénz — állapítja meg bölcsen az élettársa. — Ászongyák, hogy adjuk el az állatokat, mert abból összejön annyi, hogy legalább a telket megvehessük. Csak azt nem mondja senki, hogy mit adok enni a kölyköknek azután, ha nem lesz tejpénz, ha nem vághatunk télen disznót?! — fakad ki dühösen. Majd megszelídül, és bizonyításképpen hozzáteszi: — Minálunk egy hétvégi ebédre három tyúk és 2 kétkilós kenyér meg sem kottyan. Az örökké éhes gyereksereg most iskolában van, úgyhogy maradt még egy kis időnk körülnézni. A két, szobának nevezett sufni egyikében föl a plafonig emeletes ágyak sorakoznak. Masz- szív, öntöttvas kályha, nagy halom rozsé próbálja enyhíteni az éjszakák hidegét az ablaktalan helyiségben. A középső átlépőben a beteg kislány alszik, s mellette a nagyszobában anyjuk és élettársa álmodja a szebb jövőt. A fürdőszobának csúfolt fülkének nincs is mennyezete, és a hézagos cserepek között szaporán fütyül be a szél. Az eternit kád és a roskatag villanybojler is inkább a múzeumba való. ♦ ♦♦ Ennyi talán elég is a nyomorúságból. Inkább azon kellene törni a fejünket, tudunk-e egyáltalán valamiben segíteni a lét perifériájára szorultakon, a szapora és egyre jobban gyarapodó nincsteleneken, kiúttalanokon. S érdemes elgondolkodni, vajon 2000-hez közelítve hol húzható meg a határ az emberi létezés minimumában. Ha cinikus lennék azt mondanám: az egész csak pénzkérdés, adni kell egy-két milliót minden rászorulónak. Ám ez nemcsak a forintok függvénye, hanem sokkal inkább a tenniakaró jószándéké, amely még a semmiből is képes lehet csodákat tenni. Kőhalmi Endre Pespecsmak, peremecs, meneh: adzsbusszan! Tatár-e a tatár bifsztek? Többnyire úgy teszünk, mintha az étkezés csupán szükséges rossz lenne. Világ- megváltó elképzeléseinkhez, zsigereinkből táplálkozó indulatainkhoz képest talán valóban az is. Ha pedig a magasztos kultúráról elmélkedünk, onnan nézve szinte a bogáncsok mélységében látjuk viszont a test eme örömét. Ám az étkezés kultúrahordozó, mégpedig a „nehezen felejtő” barátaink egyike. Vegyük például a tatárok nemzeti ételeit. A Volga— Káma vidékének ínycsiklandozó ízeiről beszélgettünk az ott született Ravil Buharajjal és ukrán származású, Moszkvában élő feleségével, az ugyancsak költő Lidával. A szakmai indíttatású beszélgetésre figyelt fel Kalmár Gyula, a Bella Italia üzletvezetője, aki asztalunkhoz telepedett. Lida miatt jöttünk éppen ide. Nemrég Olaszországban jártak, s „beleszeretett” az ottani konyha ízeibe. A Bella Italia „olasz” étlapjának láttán mégis zavarba jött. Kalmár Gyula segítette át a holtponton: milánói makarónit javasolt—mint kiderült, ajánlatával tévedhetetlennek bizonyult. Ravil bélszínt rendelt, gombával, hagymával gazdagon. — Járja a világot — fordultunk Ravilhoz. — Ha besétál valahol egy étterembe, mit rendel legszívesebben? — Nem vagyok válogatós. Pedig úgy nőttem fel, hogy az édes nagyanyám — hadd nevezzem így — nagyon jól főzött. Mindenféle tatár ételt el tudott készíteni. Azaz sokféle tésztát tett elénk, ezernyi módon sütve, főzve. Sok „könnyűvé” tett hús szerepelt étrendünkben. Rengeteg pékárut fogyasztanak a tatárok hússal, hallal. Burgonya is sűrűn kerül az asztalra. S ami talán a legjellemzőbb: édesség, édesség, édesség... — Miért olyan központi kérdés ez? — Mohamedánok vagyunk, így alkoholt nem ihatunk. Legalábbis annak idején ez így volt. Ha vendégek jöttek, a teánál meg kellett kínálni őket valamivel. Erre mindenféle süteményt találtak ki: mogyoróval, mézzel és sok minden mással. Egyszerre vagy húszféle sütemény in- gerkedik az asztalon.-—Levest fogyasztanak? — A legfinomabbak a tésztával készült levesek. Egy kicsit a magyarok húsleveséhez vagy az erőleveséhez hasonlítanak a „burjánok”. A „pespecsmak” háromszögletű, háromcsücskú süteményünk. — Most jöttem Moszkvából, ahol Ravil tatár származású barátjával is találkoztam. A lakásunkra mindenféle tatár étellel állított be. Többek között pes- pecsmakot is hozott — hagyja egy pillanatra magára makaróniját Lida. — A pirogot „sokemeletesre” készítik nálunk: a kelt tésztára túró, tojás, hús, rizs, mazsola kerül, úgy 15—20 rétegben — veszi vissza a szót Ravil. — Minden „emeleten” más töltelékhez „csöngethetünk be" ? — Úgy bizony. — Egy kevéske tatár sütemény most is van a szállodai szobánkban — csap homlokára Lida. —Ezt a „csakcsakot” meg is kóstolhatják. Ez olyan sodrott tészta, amelyet forró mézben főznek meg. Ravil lefordítja felesége szavait, tisztázzuk, hogy a tatár bifsztekről a legtöbb tatár nem is hallott, majd visszatér az eredeti kérdéshez. — Ha betérek egy étterembe, pontosan nem tudom, hogy mit, de valami, az említettekhez hasonló ilyen ételt szeretnék enni. Nemrégen Olaszországban jártunk. Őszintén szólva nem sok pénzem volt arra, hogy válogassak. De rengeteg spagetti volt az étlapon, s ez otthonossá tette a hangulatunkat. Ha nem is pontosan olyan volt, mint odahaza, de felidézte az ízeket. Talán meglepődnek a magyarok, ha egy tatár ide jön és megállapítja: a magyar ételek hasonlítanak a mieinkhez. Persze a magyarok pontosan onnan indultak mai hazájukba, ahol a mi őseink éltek, s élünk ma is. Például a leveseinkbe olyan széles tésztát teszünk, mint errefelé a lebbencs. — Szalonnát tesznek bele? — Szalonnát nem, hiszen vallási okokból sertéshúst nem fogyaszthatunk. Ezért marhahúst vagy csirkét használunk. Utóbbiból remek töltött csirkét szokás készíteni. Töltelékként májat, tojást és mazsolát gyömöszölnek bele. A libát pedig finoman kiszárítjuk és felfüstöljük. —A tatár ételek a magyarok számára is könnyen fogyaszthatok lennének? — Megkérdeztem az ausztráliai tatároktól: miért nem hoznak létre tatár éttermeket. Azt válaszolták, mivel szeszes italt nem lehetne felszolgálni, gazdaságtalan lenne az éttermek üzemeltetése. Ha meg sört, bort, egyebet is árusítanának, az hamisítás lenne. Egyes ételeket biztosan be lehetne vezetni a magyar, az olasz és más éttermekben is. Angliában viszont aligha. Az ő ételeik a tatár gyomornak nem tetszenek: hiányzik belőlük az íz, a fűszer. — Mivel várják otthon, amikor vissza-visszatér szülőföldjére? -— tudakolja a Bella Italia üzletvezetője. — Otthon tudják, hogy a „menehét” szeretem. Ez olyasmi mint a gombóc, csak hús van benne. De kedvencem a burgonyás, húsos, hagymás, vajas pirog is, különösen ha kemencében készül. A „ peremecs” szintén kemencét látott étel, de a tésztába darált húst tesznek. Ezt száraz tésztának is készítik, meg lángosszerűnek is. Szóval ilyesmivel várnak, ha várnak. Szívem szerint mindennap ennék valami tatár ételt, de vándorlásaim alatt eddig ez csak Ausztráliában adatott meg. —A tatárok hogyan kívánnak egymásnak jó étvágyat? — Adzsbusszan. Lida, Ravil: adzsbusszan! K.A.J. Lida és Ravil Buharaj Kalmár Gyula, a Bella Italia üzletvezetőjének társaságában
