Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-08 / 84. szám

1992. április 8., szerda HAZAI TÜKÖR „Virágoskert” Róka Pista hegedűjén „A szegedi és a budapesti sikerek után most újra kedvem lett elővenni a hegedűt” Fotó: Fazekas Ferenc Szeged, Bálint Sándor Műve­lődési Ház, 1992. március 6. A II. országos nyugdíjas előadó­művészeti vetélkedő egyik terü­leti fordulója. A negyvenegye­dik, utolsó produkció követ­kezik, Kiss Sándor sarkadi nyugdíjas lép színpadra. A zon­gorista rutinosan kezd: „Van két lovam, mind a kettő deres...” Kiss Sándor elsápad, majd diszkréten a zongorista irányába súg: — Nem jó! Sárga lovam... A zongorista nem érti. Visz- szasúg: — C-dúr! Mi nem jó!? Sanyi bácsi nem próbálkozik többé. Fennhangon énekelni kezdi a Sárga lovamat, mire a zongorista észbe kap és a meg­felelő dallammal kísérni kezdi az énekest. Kiss Sándor, a szegedi vetél­kedő egyik győztese hetekkel a fellépés után már nevetve mesé­li ezt a „patthelyzetet”: — De tudja, kedves, a pech Budapesten sem hagyott el — meséli most már a március végi országos döntőről, ahol szintén az elsők között végzett. — Ott a következő történt: a zongorista kicsit mélyebben nézett a pohár fenekére, és így kísérő nélkül maradtam a gálaesten. Gondolja csak el a Virágoskert az én szí­vemet vagy a Melletted nincse­nek hétköznapokat zenekíséret nélkül. Mindkettő táncdal. Nem állhatok ki velük a puszta han­gommal, mint egy népdal ese­tén. No, szerencsére Kovács At­tila, az egyik versenyzőtársam férje, kisegített. Felajánlotta a kíséretet, így aztán nem marad­tam szégyenben. S hogy hogy került Sanyi bá­csi egyedül Békés megyéből a budapesti döntőbe, annak olyan hosszú sora van, hogy egy más­fél órás magnókazettára alig fért rá. A történet az ötvenes évek­ben kezdődött, amikor is Kiss Sándor megalapította az első szalonzenekarát, majd a hatva­nas években a sarkadi öntevé­keny kultűrcsoport tagjaként Harmati Ilona unokahűgával több helyen is sikerrel szerepel­tek. Ezután jött 1971, a sarkadi pávakör megalakulása. Sanyi bácsi otthonának faláról csupa pávakörös emlék kerül az asz­talra: nemzetközi Aranypáva- döntő, televíziós fellépések, ötéves a pávakör, jubileum és így tovább. Majd a sikeres évek után csaknem 10 év szünet kö­vetkezett. A Sarkadi Lenin Tsz­ből 34 év munkaviszony, 24 évi traktorozás után leszázalékol­ták. A volt szalonzenekar tagjait egymás után temették el, nem is csoda, hogy a „lant” letétetett. A történet e pontján a szek­rény mélyéről előkerül a 130 éves hegedű, ami hajdan a híres prímás, Róka Pista „kiszolgáló­ja” volt. — Egy lakodalomban láttam meg, a falon lógott. Annyira be­leszerettem, hogy megvásárol­tam a ház gazdájától — meséli, majd rövid hangolás után, igazi profi hangon elénekli a Virágos- kert az én szívem című nosztal­giaslágert. — A szegedi és a budapesti sikerek után most újra kedvem lett elővenni — magyarázza, majd így folytatja: — Tudja, nehéz erről beszélni, de .34 évi házasság után a közelmúltban kenyértörésre került sor a fele­ségemmel. És amikor az unoka­húgom felhívta a figyelmemet a szegedi versenyre, úgy éreztem, talán ha újra belépek a kulturális életbe, feledem a búmat, kicsit feloldódok, s talán lesz egy kis sikerélményem is... Beszélgetésünk napján Kiss Sándor a sarkadi nyugdíjas Ki mit tud?-ra készült, másnap pe­dig Szarvasra a több mint 20 esztendős sarkadi Pávakörrel, de említette, hogy a „budapesti dolognak” sincs még vége, hi­szen nemsoká nemzetközi szin­ten is megmérkőzhetnek az ott továbbjutottak. Úgy tűnik, akul- turális élet „visszafogadta” a volt traktorost, a hajdani prímás szólistát. Magyar Mária Olvasóink írják Harc a vevők kegyeiért A vevők nagy örömére a közelmúltban egy új élelmiszerbolt nyílt Gerlán. A széles körű választék mellett, kedvező árak és udvarias, készsé­ges kiszolgálás várja a vásárlókat. A két eladó folyamatosan méri fel az igényeket és ennek megfelelően bővíti az áruválasztékot. Nem tudni, hogy ennek hatására vagy egyéb okból, a régebben üzemelő tej-, kenyérbolt kedvezményes vásárlási akciót hirdetett egyes árucikkekből és a nyitva tartást is módosította. Választéka legalábbis ez idáig inkább édességből, déligyümölcsből, alkoholból volt megfelelő. Konkurencia hiányában nem volt érdekelt abban, hogy kedvezőbb árakon és udvariasabban szolgálja ki a vevőiket. • Bízunk abban, hogy ezentúl valamennyiünk megelégedésére ol­csóbban vásárolhatunk és a konkurenciaharcból a vevő kerül ki győztesen. A boltok dolgozóinak további sikeres munkát kívánunk. 12 gerlai lakos aláírása Csatlakozom a nyugdíjasok véleményéhez A Békés Megyei Hírlapban, március 4-én megjelent, Lesz-e ideje vállalatot vezetni című cikkben a nyugdíjasok véleményéhez szeret­nék csatlakozni. Nemcsak az én véleményem, hanem a hozzám hasonló gondolkodású, ,,reményt várt” rendszerváltásban csaló­dott ember, akiknek olyan sok szépet és jót ígértek. Azt hittük, hogy több értékünk lesz, nem az egy párt által kinevezet elitek uralják a hatalmat a nagyvállalatoknál. Igaz, most nem egy párt, hanem három párt egy koalícióban. Nem pártolom dr. Zsíros urat, de nagyon nagy a kételyem, hogyan tud eleget tenni az általa vállalt feladatnak- En a kisgazdapárt tagja vagyok, és a választás előtt Zsíros úr olyan sok mindent ígért: kártalanítási szociális helyzet javulása. Mi valósult meg? Semmi, csak a nagy parlamenti vita. Én szégyellem magam helyettük, amilyen magatartást tanúsítanak. Békési Lajos, Békéscsaba Nyelv nélkül nincs nemzetiség Megyénkben négy nemzetiség kísérte figyelemmel a „Kisebb­ségi autonómia és állam” című konferenciát. Legnagyobb népes­ségszámot a szlovákság képviseli, majd a román nemzetiségi lakosság, élnek nálunk szerbek és német ajkúak is. Megkérdez­tük őket, mire számítanak, mit tartanak fontosnak a hétvégi nagyrendezvény kapcsán nemzeti létükben. István Anna Békéscsabán él, 6 a Magyarországi Szlovákok Szövetségének alelnöke, a helyi szervezet vezetője. Bár gyer­mekgondozási szabadságon neveli csemetéit, mindenki szá­mára ismerős, nyughatatlan kö­zéleti ember. — A kisebbségi törvény át­dolgozásra visszakerült a ki­sebbségi kerekasztal és a ki­sebbségi hivatal szakemberei elé, de reméljük hamarosan — ha kisebb konszenzusok árán is — mindenki megelégedésére öntik formába. Az ország szlo­vákságának 60 százaléka, a mintegy 5000 lélekszámból, itt él nálunk. A kihelyezett kor­mányülésen is hangot adtunk a kérésünknek, kapjuk meg végre a szlovák kulturális központot. Nem tudjuk, hol áll az ügy, nem a városon és nem a megyén mú­lik a megvalósítás. Az idegen- forgalmi tervekben számítanak a nemezetiségek közreműködé­sére. Köztudott, hogy a határon túl élő magyarság jelentősége miatt a nemzetközi politika na­gyon figyel arra, hogy Magyar- országon hogyan kezelik a nem­zetiségi kérdést. Petrusán Györggyel, a Ma­gyarországi Románok Szövet­ségének elnökével váltottunk néhány szót. — Elnök úr! Ón „civilben” a szegedi tanárképző főiskola román tanszékét vezeti. Melyik minőségében látogatott el Bat- tonyára? — A szövetség képviselője­ként részt vettem a román általá­nos iskola igazgatói állására benyújtott pályázatok vélemé­nyezésében, tehát ha tetszik, kettős minőségben vagyok jelen — így Petrusán György. — Is­koláinknak biztosítaniuk kell az anyanyelv megőrzését, továbbá meg kell teremteniük gyerme­keink továbbtanulásának alap­ját. Nem szenvedhetnek ugyan­is amiatt hátrányt, hogy nem magyar iskolába járnak. — Ez magától értetődik. Mi háta gond? — A fejkvótás finanszírozási gyakorlat szerint Nagyon nehéz a kisiskolák működőképességét megőrizni. Sokat vitázunk erről a kormányszervekkel is. Azt szeretnénk elérni, hogy a fejk­vóta helyett vezessék be a tanu­lócsoportok szerinti finanszíro­zást. Éz stabilabbá tenné ezeket a kisiskolákat, s hosszú távon garantálná a működésüket. — Pénzkérdésről lenne szó csupán? — Dehogy! Az óvodától kezdve a nyolcadik osztállyal bezárólag román nyelvi környe­zetet kell teremteni Battonyán is és máshol is, ahol románok él­nek. Ehhez minden nevelőtől meg kell követelni az igényes munkát, csak így tudjuk vissza­szerezni anyanyelvűnk pozí­cióit... A nemzeti kérdés elha­nyagolása az előző rendszer lo­gikájából, igénytelenségéből következett. Iskoláinkat a rendszer nem felügyelte, velük szemben komoly követelmé­nyeket nem támasztott. így ok­tatási intézményeink elvesztet­ték presztízsüket — fejezte be nyilatkozatát Petrusán György. A Szerbek Demokratikus Szövetségének elnökségi tagjával, Roczkov Frigyessel battonyai otthonában beszélget­tünk. — Mindenekelőtt hadd kiált­sak világgá egy. igazi örömhírt: a több évszázada Battonyán élő szerbeknek ismét lesz önálló ál­talános iskolájuk és óvodájuk. Roczkó Krisztina személyében már iskolaigazgatónk is van, aki április közepén hozzákezd az új intézmény megszervezéséhez, a tantestület kialakításához. így várhatóan zavartalan lesz a szeptemberi tanévkezdés. Na­gyon reméljük, hogy iskolánk és egyházunk segítségével sikerül meggátolni nemzetiségünk tel­jes beolvadását. Most, a 24. vagy a 25. órában nekünk az anyanyelv megőrzése, jogaiba való visszahelyezése a legfonto­sabb cél. Nyelv nélkül nincs nemzetiség, nincs kultúra, nincs önazonosság. Várjuk, hogy záros határidőn belül végre megszülessen egy jó nemzetiségi törvény. Szeret­nénk világosan látni lehetősé­geinket, kisebbségi létünk tör­vényes kereteit, garanciáit. — Várjuk, hogy végre egyen­jogúak legyünk — nyilatkozta lapunknak Nádor Józsefné, a Magyarországi Németek Szö­vetsége eleki szervezetének ve­zetője a helybeli svábok véle­ményét tolmácsolva, amikor azt kérdeztük, mit várnak a nemzeti kisebbségi törvénytől. — Le­gyen német iskola: gyerekeinket eltiltották a német nyelv tanulá­sától, legalább unokáink beszél­jék őseink nyelvét! A kárpótlási törvény miatt is úgy érezzük, újból másodrendű állampolgá­rok maradunk. Most veszik el másodjára földünket. Először nem kérdeztek semmit, csak ki- semmiztek bennünket. Most a hosszú vitatkozásnak ugyanez a vége. Megcsillant az öröm, hogy utódainknak adhatunk va­lamit, de ebből sem lesz sem­mi... Egykori földjeinket, mert tulajdonosuk nem itt él, mert ki­telepítették, nem kapja meg. Másoké lesz, az eredeti gazdá­nak már nem jut belőle. B. Zs.—M. Gy.—Sz. M. 3. Teljes a káosz Zuhatagként ömlik Sárika néniből a szó. Drámaian és za­varosan. S hogy gondolatai mégis valamelyest szabályosan guruljanak, közbe-közbeszó- lok, kérdezek. — Úgy november közepe tá­ján nem látta zavartabbnak a fiát? Hisz ha valaki ilyen dolgot csinál, biztos megváltozik... egy kicsit. — Nem. Nem láttam ideges­nek. Semmi változást sem vet­tem észre rajta, úgy viselkedett, mint korábban. Én nem is hi­szem el, hogy 6 csinálta. Lehet, hogy volt valami köze ehhez az egészhez, de hogy teljesen az ő „műve” lenne... Nem. Az elkép­zelhetetlen... Higgye el, nem volt ideges, nem kapkodott, nem járkált fel s alá, nem veszeke­dett. Karácsonykor is olyan jó hangulatban mentünk el a BMW-vel a Dunántúlra, a báty­jához. Nem értem, nem értem — ingatja a fejét. Megtörli könnyes szemeit, s csak ennyit mond: — Vagy ennyire félreismertem volna a fiamat? Nem, az lehetet­len — vágja rá szinte azonnal, mintha saját magát próbálná győzködni, és sorolni kezdi ag­gályait, fogalmazza kérdéseit. — Máig sem tudom, hogy hol volt a BMW november 11 -étől december elejéig. Merthogy a garázsban nem állt, az biztos. Ugyanis én többször lementem oda krumpliért, s ott csak azt a fehér Lada Samarát láttam, amit a fiam kölcsönkért az egyik ba­rátjától. — Miért tetszik ezt állítani ilyen határozottan? — Tudja, abban az időben még dolgoztam, s rendszerint késő este jártam haza. Akkor csak észrevettem volna, ha a Lada kint parkíroz az utcán. Meghát a garázshoz két kul­csunk van. Az egyik mindig a Misi zsebében lapult, a másik pedig itt volt felakasztva az elő­szobában — mutat a hajlított fogú fogas felé —, hogy bármi­kor lemehessek krumpliért. Le is mentem. Többször. Majd va­lamikor december elején tűnt el a kulcs. Kérdeztem is a fiamtól, hogy hová tette? Erre azt vála­szolta, hogy kölcsönadta az egyik haverjának, hogy ott ösz- szerakhassa a Trabantját. így utólag, gondolom, hogy akkor jöhetett ide a BMW. De addig hol volt? Hol volt?—hajtogatja, és elmeséli, hogy nemrégiben felhívta egy ismeretlen telefoná­ló, aki csak annyit kérdezett: ér- dekli-e hol állt a BMW, mert 6 tudja, hogy egy kertes ház udva­rán rostokolt, ponyvával leta­karva. S mielőtt még bármit is kérdezhettem volna — folytatja a néni —, az illető lecsapta a kagylót. Hát, most mondja meg, mit csináljak?—tördeli a kezét, s hiába próbálja hessegetni, lát­szik rajta, hogy a gyanú mindig vissza-visszatér belé. Mondja is, hogy egyik napról a másikra ilyen szörnyűséget nem tehetett az 6 fia. Majd amikor felajzott indula­ta megint lelohad, újabb kérdé­sekkel hozakodik elő. — Hogy jutott föl azon a na­pon Pestre? — Vonattal— vágom rá. — O? —- lepődik meg. — Akkor nem ismerte az én fiamat, hisz föl nem szállt volna a vonat­ra. Még tíz méterrel odébb is kocsival ment. Ki vitte föl? Biz­tos fedez valakit. Sok minden nem egyezik — hadarja, és pró­bál kibúvókat keresni, de nem talál. —Tisztában van-e vele, hogy mit vállal? — csuklik el a hang­ja, majd amikor megnyugszik, mint a csapra vert hordóból a bor, úgy bugyog elő ismét szájá­ból a szó. — Hogy darabolta föl a testet, mert a garázs betonján annak semmiféle nyoma sincs. Meg ha csapkodott volna, arra biztos felfigyelnek, mert vissz­hangzik ez az egész panelház. Állítólag még azonosítható vér­nyomokat sem találtak Hát ez meg hogy lehet? Azt sem tu­dom, hogy kinek az elmondása alapján készült a fantomkép, amit akkoriban — mikor eltűnt Jónás Mátyás az autójával együtt — még a televízióban is bemutattak. Itt is mindenkinek az orra alá dugták a rajzot, ám az egyáltaln nem hasonlított a Mi­sire. Annak haja volt, a fiam viszont kopasz meg bajúszos. A rajzon lévő illetőnek meg bajú- sza sem volt. Szóval, teljes a káosz — sírja el magát megint az idős asszony. — Mert azt sem tudom elképzelni — cikáznak a gondolatai —, hogy miként tud­ta betuszkolni a fiatalember holttestét a kocsiba, hisz a Misi olyan gyenge, mint a nyári har­mat. Emlékszem, amikor vagy négy évvel ezelőtt ide költöz­tünk, a hurcolkodásnál alig bírt még egy fotelt is fölemelni. A néni láthatóan tovább kere­si a mentségeket fia számára, ám a rideg valóság, meg a helyzet nyilvánvaló reménytelensége —fojtogatja. * Kíváncsi vagyok a garázsra. Lemegyünk. Körbenézek. Hát itt történt meg azon a novemberi késő estén ez a szörnyűség? Alig akarom elhinni. Semmi nyom. Meg hát olyan rövid, olyan szűk ez a helyiség, hogy egy nagyobb autó talán még be sem fér ide. Ez szöget üt a fejem­be. Lemérem a garázst. Roppa­nástól koppanásig a hossza 5 méter 38 centi. Ebből ha még leszámolok csaknem fél métert — ilyen* széles sávban tárolták ugyanis a krumplit —, még ak­kor is marad 4 méter 95 centi. Most már csak fel kell lapoznom a svájci autókatalógust, s választ kapok arra a kérdésre, hogy Kiss Mihály a bezárt ajtó mögött va­jon ki tudta-e emelni a BMW csomagtartójából Jónás Mátyás holttestét? A vastag veretes könyvben nagy nehezen rábukkanok a ke­resett autóra. Olvasom. A BMW 310 injektoros gépkocsi hossza 4435 mm, vagyis nincs négy és fél méter. Nem kell hozzá mate­matikai zseninek lenni, hogy gyorsan kiszámoljam: a garázs­ajtó meg a kocsi között — még akkor is, ha benne voltak a krumplis ládák — több mint fél méter maradt. Tehát, ha nem is könnyűszerrel, de valahogy mégiscsak kierőlködhette a holttestet a csomagtartóból Kiss Mihály. Miután megválaszolok erre a kérdésre, nem érzek semmiféle elégedettséget vagy megnyug­vást, mert máris itt kunkorodnak előttem az újabb kérdőjelek. Nagy Tibor (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents