Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-06 / 82. szám

1992. április 6., hétfő HAZAI TÜKÖR ■BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Átalány helyett benzinnorma Módosított KRESZ lesz A Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztériumban tar­tott sajtótájékoztatón Siklós Csaba miniszter bejelentette: a kormány a közúti közlekedés biztonságának szembetűnő romlása miatt a KRESZ egyes előírásainak mielőbbi megvál­toztatása mellett döntött. Az ér­veket megdöbbentő adatsorral támasztotta alá: I987—1991 között a közúti balesetek áldo­zatainak száma 54 százalékkal, a súlyosan sérülteké 49 száza­lékkal emelkedett. Az ittas gép­kocsivezetők a korábbinál 5l százalékkal több balesetet okoz­tak ebben az időszakban. Elsza­porodott a durva szabálysértés, a tilos jelzés figyelmen kívül hagyása, a záróvonalak, a sebes­ségi korlátozások átlépése. A KRESZ új előírása, hogy lakott területeken a gépjármű­vek sebességhatárát egységesen óránkénti 50 kilométerre csök­kentik, egyúttal módosulnak a párhuzamos közlekedésre vo­natkozó szabályok is. Ezentúl a belső forgalmi sávokban bármi­lyen jármű — lassú teherautó is — haladhat. A városokban, ahol az autóbuszok fenntartott sáv­ban közlekednek, ezentúl a ta­xikkal osztozhatnak majd a „zöld-pálya” használatán. La­kott területen kívül a főútvona­lakon és autóutakon nappal is megkövetelik majd a tompított fényszóró és a hátsó biztonsági övék kötelező használatát. Újraszabályozzák a gépko­csik üzemanyag- költségtérítési rendszerét. A saját gépkocsiju­kat hivatalos célra használók ezentúl semmilyen fenntartási, javítási átalányt nem számolhat­nak el, és az üzemanyagfo­gyasztási normák arányában, az igazolt kilométerek alapján kér­hetik az üzemanyagköltségek visszatérítését. 1000 köbcenti­méterig száz kilométerenként 8, 1001 és 1500 köbcenti között 9, 1501 köbcenli felett pedig 10 liter benzint fogadnak el norma­ként. A dízel kocsik esetében minden kategóriában egy liter­rel kisebb az elfogadott fogyasz­tási norma. (somfai) FEB „...édes Hazámnak akartam szolgálni...” Dr. Domokos Pál Péter emlékezetére Hosszú, küzdelmes élet feje­ződött be nemrégiben Budapes­ten. Rövid, súlyos betegség után 91 esztendős korában meghalt Domokos Pál Péter néprajzkuta­tó, a moldvai csángó magyarság apostoli lelkületű szószólója. Életét lehet egyetlen, általa vá­lasztott mondattal jellemezni: „...édes Hazámnak akartam szolgálni”. Önmaga választotta életcélul a szolgálatot, emberséget, tisz­tességet nehezen tűrő időkben megmaradt tiszta, igaz ember­nek, a haza szolgálójának. 1901- ben Csík vármegye Csíksomlyó nevű községében, a keleti ma­gyarság hatalmas jelentőségű kegyhelyén látta meg a napvilá­got. Kilenc évtized bőséges idő arra, hogy egy embert kemény próbák elé állítson. Különösen így van ez a XX. században. Domokos Pál Péter igazán meg­próbálta az életet. Átélte az im­périumváltást, diplomáját nem ismerte el a román hatalom. Megélhetés, állás nélkül maradi. Egy önmaga hajtotta lovawe- kérrel indult el, át a gyimesi völ­gyön, hogy fölkeresse „hétezer árvább” testvéreinket, a moldvai magyarokat. Megrendülve látta a szörnyű elhagyatottságot, szegénységet, testi és lelki nyomort. De látta a közösség és a hagyomány hatal­masan nagy megtartó erejét is. Bartók, Kodály, Lajtha László munkáját folytatva népzenei gyűjtést végzett a csángók kö­zött. Hírül adva a világnak, hogy él egy kis néptöredék Moldvá­ban, megnyomorítottan, szegé­nyen, de hatalmas hagyomány­béli örökséget őrizve. Útjának eredményeit A moldvai ma­gyarság című könyvében tette közzé, amit saját költségén adott ki. A magyarságot védő, hagyo­mányok megtartásán munkál­kodó tanító embernek nem volt könnyű dolga a két világháború közötti Romániában. 1944-ben Budapestre költözött családjá­val. Tehetsége, népéért, hazá­jáért érzett felelőssége miniszte­ri tanácsossá emelte őt. Ez az időszak azonban nem hogy elis­merést, de büntetést váltott ki a magyar érdekeket figyelmen kí­vül hagyó diktatórikus hatalom­ból. Családját Budapesten hagyta, maga pedig Szárázpusz- tán, Baranya megyében, a Moldvából Magyarországra te­lepült csángók között kezdett földet művelni. Az erős diktatú­ra enyhültével tanári állást ka­pott, amit nyugdíjazásáig, 1961- ig látott el. Bárhová vetette az élet, min­dig dolgozott. Kereste, kutatta népünk feledésre ítélt, veszendő félben lévő örökségét, ha a vati­káni levéltárban volt, ha a Szeret partján állott vagy Szárázpusz- tán szeretett csángói között művelte a földet. „A becsületes ember célja mi lehetne más, mint küzdeni a családjáért, a közösségéért, a nemzetért” — mondta volt egy vele való be­szélgetés során. Erős, rendíthetetlen lelke el­hagyta megfáradt testét. Teste a Farkasréti temetőben lelt nyuga­lomra. Koporsóját a szülőföld­ről és a moldvai magyar falvak határából hozott föld takarja. Lelke igaz hite szerint való hely­re költözött, ahol talán tovább folytatja az itt megkezdeti mun­kát. Temetése a római katolikus egyház szertartása szerint volt. Búcsúztatót többek között And- rásfalvy Bertalan kultuszmi­niszter mondott. Utolsó útjára a csángók gyönyörűséges éneke kísérte: Kérlek kegyes Jézus, add meg koronámat! Oh fájdalom, eljött az óra, Halál ellen nincsen senki prókátor ja..." Harangozó Imre „Nagyon rövid volt...” A közelmúltban Békés me­gyében járt az Európa-hírű Bu­dapesti Tomkins Énekegyüttes. Dobra János, a vokál vezetője és Sebő Ferenc népzenész volt a beszélgetőpartnerünk. —A Művelődési és Közokta­tási Minisztérium közművelő­dési pályázatát sikerült elnyer­nünk, így kerültünk ide—kezd­te Dobra János. — Egy 3 napos koncertkörút szerepelt a progra­munkban, ezalatt nyolc ifjúsági hangversenyt adtunk Szarva­son, Gyulán, Medgyesegyhá- zán, Mezőkovácsházán, Mező­hegyesen, Újkígyóson és Bé­késcsabán. Áz előadásokat a Filharmónia szervezte. — Nagyon jó benyomásunk van a gyerekekről, nagy élmény volt előttük játszani. Sokkal fo­gékonyabbak a zene iránt, mint az ország más táján élő hasonló korúak. Ez szerintem a pedagó- « gusok nagyszerű munkáját is jelzi — vetette közbe Sebő Fe­renc. — De kritikát is kaptunk a diákoktól: „nagyon rövid volt” — mondta egyikük... — Milyen összeállítással áll­tak a gyerekek elé? Ismét Dobra János vette át a szót: — A zenetörténet gerincét tárjuk a tanulók elé. Gregorián dallamoktól a ma zenéjéig sok mindennel megismertetjük őket. Sebő Feri pedig magyar népi tánczenét, népdalokat ho­zott magával. — Milyen terveik vannak a közeljövőre nézve? — Rendszeresen készítünk lemezeket, koncertezünk. Ott leszünk Sevillában, a világkiál­lításon is. Sz. Cs. Olvasóink írják Nem panaszkodni akarok Tisztelettel fordulok a Békés megyei újság igazgatóságához. Én Szabó Józsefné vagyok Végegyházáról, a Köztársaság út 74. szám alól. Ne haragudjanak, ha kicsit sértődötten is olvasom az újságot, de szinte felháborít: fizessük előre a lapot! Igen, amióta a magam ura vagyok, azóta más újsággal nem is foglalkozom, csak a Békés megyeivel. Hogy miért? Az életem: édesanyám 9 éves korában került Köröstarcsára, mint cseléd, dajka dr. Fenyő Aladár zsidó on’os családjához. Jó tanuló volt, szót fogadó, figyelmes, ápolónő­nek taníttatták ki; ott szeretett édesapámba, aki katonaidejét töltöt­te ott. Nővérem 1940. szeptember 13-án született Békéscsabán, én 1944. szeptember 21-én szintén Békéscsabán, délelőtt fél 11-kor; akkor bombázták Csabát. Édesanyámék a kis Jósika utcában lak­tak. Persze sokat visszajárt, mikor elköltözött édesapámmal Mező- kovácsházára, a szíve visszahúzta. Édesapám hamar elhalt. Négy kiskorú gyereket hagyott rajtunk kívül, mert hatan vagyunk testvé­rek, de édesanyám édesapám halálos ágyánál azt mondta, megér­tésben éltünk, de távol leszünk egymástól örökre. Ezt mi akkor értettük meg, amikor ő betegeskedni kezdett, s családját összehív­ta. Egy kívánsága volt, bármikor fog meghatni, őt a békéscsabai Vasúti temetőben tegyük örök nyugalomba, onnan indult el, őt oda vigyük. Még akkor tiszta volt az elméje, sajnos pár hónap múlva rosszabb és rosszabb lett. 1988. május 20-án eltemettük a békés­csabai Vasúti temetőben, 75 éves korában; Szabó Rózának hívták leánykorában és 1913. augusztus 9-én született, édesapámat Szán­tai Andrásnak hívták. S hogy írjam le, ő is ezt az újságot járatta, a családja is, és az én három gyerekem is. Sajnos engem leszázalé­koltak, 5340 forint nyugdíjam van, férjem szintén leszázalékolt, engem a szívemmel, őt háromszor balesete miatt. Összesen, mind­két nyugdíjunk nem éri el a 12 ezer forintot. Ebből OTP, víz, villany, tévé, újság; a Családi Lap 30 éve jár, mert 30 éves házasok leszünk május 1-jén. Nem panaszkodni akarok ezzel a levéllel, de mi fűz e Békés megyei újsághoz? Az emlék, a város, a húgom, aki ott lakik, öcsém családja, a születésem, az apám, az anyám. Előre fizetni nem tudok hónapokat, de nem ezt kellene nézni, hanem azt, mióta is járatják a lapot. Én értékelem férjemmel, családommal vitatjuk. Itt küldök be 11 db nyugtát, ennyit találtam meg s jegyez­zék meg, nem az árát kell nézni annak, amit szeretünk, az értékét s az emlékét is; Önöknek, mint újságíróknak jobban kellene tudni, mint nekem 8 osztállyal. Her lehet, szeretnék részt venni e nyeremé­nyen, próba szerencse, s emlék. Kérem, ha lehet, tegyék közzé levelem. Köszönettel, tisztelettel: Szabó Józsefné Szántai Piroska, Végegyháza #: # Ф Kedves nyugdíjas olvasónk, azóta már bizonyára tudja — mert időközben a lapban megírtuk —, hogy nem kell negyedévre előre kifizetni az előfizetési díjat. A havi szelvényeket össze kell gyűjte­ni és három hónap után egyszerre beküldeni. Ragaszkodását a Békés Megyei Hírlaphoz meghatottan olvastuk, és Önnek, vala­mint az önhöz hasonlóan lapunkat választó nyugdíjas és nem nyugdíjas olvasóinknak ezúton köszönjük. Külön megköszönjük kisnyugdíjas előfizetőinknek, hogy kis pénzecskéjükből lapunkra is áldoznak naponta közel tíz forintot. Szerkesztőség 1. Álmok és vágyak Az utóbbi időben sokat rágó­dom azon, hogy egy ember éle­tében mikor jön el az a pillanat, illetve milyen előzmények után gondolja úgy, hogy szívesebben ülne akár börtönben is, mint­hogy ezt a kinti világot elviselje. Minek kell történnie ahhoz, hogy válogatott kínhalálokról álmodjon és milyen helyzetben születnek olyan elhatározások, hogy mindent egy lapra tesz föl valaki, s mondjuk betör, bankot rabol vagy éppen gyilkol az ál­maiért. Ez utóbbi kérdésre a legké­zenfekvőbb válasz ugye az len­ne, hogy csakis nyereségvágy­ból tehet ilyet valaki, különösen akkor, hajói tudja, mi töhb, tisz­tában van vele, hogÿ tisztessé­ges úton, becsületes módon, ha élete végéig éjt nappallá téve dolgozik, akkor sem tudna ösz- szegürcölni egy családi házra vagy éppen egy csodaautóra va­lót. S ha még tovább feszegetjük a dolgot, szinte biztos, hogy az anyagiasságnál kötünk ki. És pontosan ez az, amit napjaink kényszerintézkedései automati­kusan a felszínre hoztak. Persze ha jól belegondolok, magam is nagy gondban lennék, ha ponto- sítanom kellene, ha meg kéne határoznom, hogy mi is az anya­giasság? Hisz egy időben még fukarsággal vádoltuk azokat is, akik néhány kiló lisztet vagy húst rejtegettek, mostanában már viszont követendő példa­ként emlegetjük, akik különbö­ző vállalkozásokba vagy éppen csicsás családi villákba fektetik forintjaikat. Nem lepődünk meg az autócsodák láttán, mint ahogy unottan, közönyt színlel­ve lépdelünk el a szebbnél szebb balatoni üdülők hosszú sora előtt. Szóval elég bizonytalanok vagyunk, ha az anyagiasság ke­rül szóba. Annál is inkább, mert sokunknak fogalmunk sincs ar­ról, hogy hol húzódik a határ, s meddig lehet törekvésnek titu­lálni a pénz utáni hajszát és hol kezdődik a kapzsiság birodal­ma. S pont ennek a folyamatnak a parttalansága idézhet elő könnyen zavart a fejekben, az anyagiasság folytonos, korlát­lan dicsőítgetése, példává ma­gasztosítása pedig kiégethet minden jóérzést belőlünk. És derékba törhet még ember­életeket is. * ** ■» Hát ilyesféle gondolatok ka­varognak most bennem, amint nekiállok, hogy papírra vessem egy nem mindennapi, értelmet­len és brutális gyilkosság leg­apróbb részleteit is, amelyről — az országban elsőként a Jász- Nagykun-Szolnok megyében megjelenő Új Néplap 1992. feb­ruár 20-ai számában ekképpen számoltam be: A történet tulajdonképpen egy újsághirdetéssel kezdődött. Ugyanis az Expressz hirdetési újság 1991. október 30-ai szá­mában sok más egyéb mellett eladásra kínáltak egy vadonatúj BMW személygépkocsit is. Ezen akadt meg a szeme Kiss Mihály 33 éves szolnoki fiatal­embernek, akinek minden vá­gya pont az volt, hogy egy BMW boldog tulajdonosa le­hessen. S így néhány napos gon­dolkodás után tavaly november elején felhívta az újságban meg­adott telefonszámot. A tulajdo­nossal meg is egyeztek egy kö­zeli időpontban, s akkor föl is ment Kiss Mihály Budapestre és megnézte a kocsit. Már az első pillanatban beleszeretett a csil- logó-villogó csodába, s magá­ban eldöntötte, ha törik, ha sza­kad, ez az autó az övé lesz. Meg is állapodtak az eladóval, hogy 2 millió 400 ezer forintért meg­veszi a kocsit... A dologhoz még hozzátarto­zik: a szóban forgó autót úgy hirdették meg, hogy eladó vagy lakásra cserélhető. Éz utóbbinak is megvolt a magyarázata, hisz a vadonatúj masina tulajdonosa egy zenész ember, aki legutóbb Japánban játszott és valójában összezenélte a kocsi árát... ...Itthon pedig megvette a BMW-t azzal a szándékkal, hogy majd eladja és az árából a fiának — aki nemrégiben nősült — yesz egy lakást, mivel eddig együtt éltek. így Kiss Mihály is a fiúval tárgyalt — őt Jónás Mátyásnak hívták és most, március 12-én lett volna éppen 26 éves — s megállapodtak, hogy november 11-én mégy a kocsiért és akkor már viszi a pénzt is. Úgy is történt. Találkoztak a megbeszélt helyen, Budapes­ten, a Király utcai parkolóban. Beültek a kocsiba, s akkor azt mondta Kiss Mihály, hogy nincs nála a pénz, mert először meg akarja mutatni a szüleinek és majd utána fizet. Erre mit sem sejtve megkérdezte a gyanútlan fiatalember, hogy hol laknak a szülők. Az volt a válasz, hogy ide nem messzire, mindössze 30 kilométerre, egy Pest környéki kis faluban. Jónás Mátyás bele­egyezett, s elindultak Ecser felé. Majd egy elhagyatott részen le­tértek egy kihalt, keskeny, asz­faltozott útra és néhány pillanat múlva megszólalt Kiss Mihály: — Én is szeretném kipróbálni a kocsit, hadd vezessek már! — Semmi akadálya — jött a válasz, s Jónás a fékre lépett. Amint megállt a kocsi, kiszáll­tak, hogy helyet cseréljenek. Ám közben Kiss Mihály az övé­be dugott pisztolyt elővette, cső­re töltötte és a fiatalember háta mögé kerülve, nekiszegezte és ennyit mondott: — Nekem csak az autó kell! — A fiatalember megijedhetett, mert gyorsan be­lement a dologba: — Jó, hát ak­kor vigye a kocsit -— válaszolta. De Kiss Mihály ahelyett, hogy elszelelt volna, földre fektette Jónás Mátyást és egy méterről fejbe lőtte. A fiatalember azon­nal meghalt. Ezután a holttestet betuszkol­ta a kocsiba, hazahozta Szolnok­ra és beállt vele a Molnár Anna úti garázsába. Másnap aztán, mintha mi sem történt volna, elment dolgozni, miközben a hulla a kocsiban volt. Két nap múlva, vagyis tavaly november 13-án este Kiss újból lement a garázsba. Kivette a holttestet, kitolatott a BMW-vel, belülről magára zárta az ajtót és ne­kiállt... Először lemeztelenítette a halott f atalcmbert, majd pedig egy bárddal a végtagjait és a fejét is levágta. Alapos munkát végzett, mivel dróttal minden egyes megcsonkított testrészre В—30-as téglát kötözött, a ru­hákat pedig becsomagolta. S úgy, ahogy volt, az egészet be­rakta az egyik barátjától köl­csönkért Úada Samarába és szörnyű terhével elindult Tó­szeg felé. De nem ment ki a vá­rosból, hisz a cukorgyár üzemi víztározójához érve megállt. Jól ismerte a terepet, mert odajárt lövöldözni, mivel önvédelmi fegyvere is volt. Ott aztán a fia­talember szétdarabolt holttestét bedobálta a tóba. Amikor idáig jutottak az ol­vasásban, megborzongtak az emberek. S akik ismerték Kiss MihályC-még a történtek után sem tudják elképzelni róla, hogy ilyen tettre vetemedhetett. — A Misi még egy légynek sem tudott volna ártani — hajto­gatják azóta is barátai, ismerő­sei. — Az igaz, hogy imádta, sőt élt-halt az autókért — folytatják —, de hogy még gyilkoljon is érte, azt már nem! Hisz mind­annyiunknak vannak elérhetet­len vágyaink — magyarázzák tovább —, csak éppen ez még nem ok arra, hogy öljünk. A Misi sem ilyen volt, nem így ismertük. Hallgatom őket, s egyre in­kább foglalkoztat a kérdés: egy ember életében vajon hol van­nak azok a pontok, amikor már semmi sem számít, amikor el­szabadulnak az indulatok és megszűnik mindenféle önkont­roll. így aztán elhatározom ma­gamban, hogy ismeretlenül is próbálom megismerni ezt az embert. Milyen volt gyereknek, miként alakult eddigi élete? S ki tudná ezt jobban, mint saját édesanyja. Az egyik borongós márciusi délutánon meg is állok a házuk előtt... Nagy Tibor (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents