Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-04-05 / 81. szám
FILM 1992. április 4-5., szombat-vasárnap 0 .BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP'i A kiskatonáknak egyetlen célja volt: megúszni, túlélni a háborút... Sára Sándor: „El kell mondanunk a magunkét” Könyörtelen idők filmese Sára Sándor Kossuth-díjas, kiváló és érdemes művész, Balázs Béla-díjas filmrendező alkotásai, dokumentumfilmjei nem szorulnak különösebb bemutatásra. Cigányok, Pro Patria, Bábolna, Csonkabereg, Feldobott kő, Krónika, Szülőföldem című dokumentum- és játékfilmjei a legismertebbek. Készül a Magyar nők a Gulagon, még tizenheten élnek az akkor el- hurcoltakból. Néhány hete vetítették Békéscsabán az 1991-ben forgatott Könyörtelen idők című játékfilmjét; a bemutató hetén az alkotó megtisztelte jelenlétével a Phaedra Mozi közönségét, és igen izgalmas ankét résztvevői lehettünk. Elkísérte fia, Sára Balázs is, aki a társoperatőre. Oly korban élt Sára Sándor, amikor közelről láthatta, tapasztalhatta a háborút. Tizenkét éves volt, de amit látott, nagyjából értette is. A Könyörtelen időkben öt katonaszökevény történetét dolgozza fel; ezek a fiatalok a II. világháború végén vonulnak be, és egyetlen céljuk van, hogy megússzák, túléljék. Elvégre helyettük — és nélkülük mások — már mindent eldöntötték. Mi marad az emberből? Mivé fajul az, akit megfosztottak jövőjétől, emberségétől? Hogyan nézünk szembe a halállal, a fenyegetettséggel, a félelemmel? Mi a helyes magatartás? Van ilyen egyáltalán? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a rendező — és keresteti velünk, nézőkkel is. A Balatonfelvidéken bujkálnak hamis papírokkal ezek a kiskatonák, várják, hogy elvonuljon fejük felől a front. Kísérletük nem sikerül, mégis belekeverednek a háborúba, feltámad a felelősségérzetük, a kínzó lelkiismeret-furdalás. Az 1956 óta Svájcban élő Domahidy Miklós A lapítás iskolája című regénye alapján és sokéves dokumentumfilmes tapasztalatból merítve készítette Sára ezt a filmet, belesűrítve mindazt, ami a másik műfajba nem illett, nem férhetett. Üzenete egyértelmű: átvészelni, lapítani csak addig semleges módszer, amíg az ember nem kerül döntéshelyzetbe. A rendező célja, hogy tárgyilagosan tárja fel a történteket és a mögöttük rejlő lelkeket, hogy rámutasson, a katonák szenvedői voltak annak a háborúnak. „Állást nem foglalok, sugalmazok, sejtetek inkább” — mondta filmjével kapcsolatban. S reálisan felmérve a mozilátogatók szokásait, nem várja, hogy A könyörtelen idők könnyen talál utat a nézőkhöz. Mert az amerikai filmekkel elszabadult a pokol, „sikerült” kisöpörni az értékes alkotásokat. De Sára nem akar sikerfilmszerző lenni. Talán a filmtörvény, ha majd egyszer lesz olyan, megoldja a gondot. A háború előtti törvény kimondta: ha hat napig külföldi filmet vetítettek, utána, a hetedik napon kötelező volt magyar alkotást műsorra tűzni. Sára Sándornak sokat köszönhetünk: arról mesél nekünk, ami valóban megtörtént, ahogyan 6 átélte az eseményeket. Filmjeiben olyan tényeket, igazságokat mond el, amilyenek korábban sem tudományos, sem művészi köntösben nem jelenhettek meg. Bőven voltak témák, amelyekről nem lehetett beszélni, Sára akkor inkább hallgatott, de hazugságra, csúsztatásra nem volt kapható. Volt filmje, amit betiltottak, ami a dobozban várt. Némi keserűséggel említette a csabai találkozón, hogy huszonöt részes a magyar hadsereg Don-kanyari pusztulásáról készült sorozata, de a tévé a mai napig csak tizenöt részt vetített. A háborús filmek rendezője Sára? Több annál; műveiben emberi sorsok, jellemek, döntések kerülnek előtérbe. Hatással lehet-e művészete a társadalmi fejlődésre? (Sára Sándor az ankét után nyilatkozott lapunknak.) — Egész életműve a háború okozta emberi szenvedésekkel foglalkozik, de éppen ebben a témakörben rengeteg művészi alkotás született már. Ráadásul nem kifejezetten divattéma ez a mai világban. Miért kötelezte el magát mégis ennek a műfajnak ? Lehet-e még újat mondani ezen a téren, vagy lehet-e másképp?-— Való igaz, sok-sok háborús műalkotás, film készült már, de valamennyi a győzők szemszögéből. Arról, hogy a szenvedők mit éreztek, nemigen esett szó. Gondolom, nekünk is el kell mondanunk a magunkét. Tisztán kell látnunk a múltunkat, a történelmünket, ez egyszerűen hozzátartozik a jövónkhöz. Úgy vélem, hogy a tisztességgel készített, a nemzet- és helyzettudat alapkérdéseivel foglalkozó művekre nagy feladat vár. Mert szükséges, hogy a felnövekvő generáció pontosan ismerje múltunkat, vállalja erényeit és hibáit, így biztonsággal tud majd eligazodni az ország, a nemzet sorskérdéseiben. — Ha bármely művészet lehet egyáltalán olyan öntudatos, hogy azt tartja magáról, hozzájárult a társadalmi változásokhoz, akkor elsősorban az Ön dokumentumfilmjei ilyenek. — Nem gondolkoztam még ezen a kérdésen, nem tudom megítélni. Egy biztos: az elmúlt tíz évben én olyan dokumentumfilmeket készítettem, amelyeket a fennálló hatalom nem szeretett, nem is igen vetítették ezeket a filmeket. A meglepő inkább az, hogy itt két évvel a rendszer- váltás után a Magyar Televízió még mindig nem vetíti. Egyszer megkérdezték tőlem, mit gondolok, miért nem. Nem volt képem azt felelni, hogy talán azért nem, mert ugyanazok ülnek ott, akik három évvel ezelőtt, akiknek akkor sem tetszettek a filmjeim, most miért tetszenének?! Miért tetszenének nekik azok az arcok, amelyek megjelennek ezekben a filmekben. Ha a tévét nézi az ember, sok esetben ugyanazok a városi arcok jelennek meg, mintha ők alkotnák ezt az országot. Holott élnek itt még mások is. Nagyon szomorú életeket éltek régen is, és az ott van az arcokon. Ezekkel az arcokkal illenék szembenézni, dehát még mindig gátolják vagy akadályozzák a szembesülést. Éjjel 11 órára teszik a műsort, hogy még azok, akikről szól, azok se ismerjenek magukra... ^ —Az ankéten is említette, hogy álláspontja szerint inkább várja meg a film dobozban a kedvező szeleket, minthogy csonkítson, vágjon rajtuk. Azt hittem, már kedvező szelek fújnak, és hogy ehhez a széljáráshoz eljutottunk, abban részük van a dokumentumfilmeknek. — Ha a kormányra tekintek, optimista vagyok, ha a televízióra, akkor nem. Régen a kormány és a televízió egy volt, ma nem az. Ha szidom a televíziót, nem szidom a kormányt, vagy fordítva, most már nem ugyanaz a kettő, sőt, adott esetben szembe is kerülnek egymással. Ahogyan én is adott esetben szembekerülök főleg a televízióval, néha a kormánnyal, ami természetes. Az már nem természetes, hogy eltelik a forgatástól számítva öt év, és még mindig nem sugározza a tévé ezeket a filmeket, pedig ott van a helyük, oda készültek. Annak ellenére, hogy játékfilmrendező készítette őket; ami, ha úgy tetszik, áldozat és kötelesség egyszerre. Kötelesség megcsinálni, de áldozat olyan szempontból, hogy tíz évig nem csinálhattam játékfilmet; pedig lehet, hogy ehhez is értek egy kicsit. — Szembesülni a múltunkkal, vállalni azt, ez a szándék szorosan összefügg nemzeti öntudatunk építésével. —Kétségtelen. Ha az eseményeket úgy ismerjük meg, ahogyan azok valóban történtek, ha az igaz történésekből vonunk le' következtetéseket, akkor az más, mint ami eddig volt. Eddig a hamis történelmet, hamis cselekvést állították be, mintha az igaz lenne, és abból vonták le a következtetéseket. Nyilván csak az igaz cselekvésekből szabad kiindulni... A moziban, a televízióban látott Sára-filmek mindig mély nyomot hagynak a nézőben. Beavatnak, a történelem részeseivé tesznek valamennyiünket. Őszinteségükkel tisztelnek meg. Mi meg rádöbbenünk valamire, s elszégyelljük magunkat. Hogy is gondolhattuk eddig, hogy bárki kimaradhat, egyszerűen kiléphet a történelméből, abból a világból, ahová született?! Niedzielsky Katalin Lapítani csak addig lehet, amíg nem kerülnek döntéshelyzetbe... Az utolsó képsorok egyike: értelmetlen halál, értelmetlen veszteség, hiszen már minden eldőlt
