Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-30-05-01 / 102. szám

1992. április 30., csütörtök

Ötven kilón alul mindent vitt

TÉNY-KÉPEK

A mester szerint:

ÍRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP

Súlyemelőből „elemelő"

Az emberek többsége nemigen örül ha Békéscsabáról, a Bartók Béla út 1—3. szám alól kap levelet. Ez ugyanis a rendőrség épületének a száma. Bevallom, én is kicsit félve nyitottam fel a borítékot, de idézés helyett egy fogdás invitált látogatásra. Morár István kétegyházi fogva- tartott kért arra, hogy a „beszélőn” hallgassam meg, mi nyomja az 6 szívét.

Emlékeimben kutatva beugrott, hogy nem is olyan régen „Trágyába rejtette a pénzes kazettát” címmel jelent meg róla írás. Erről a cikkről is szó esik, amikor találkozunk, de előtte a 28 éves fiatalember egy igen nagy kanyart vett életpályával ismertet meg.

— Tizenéves koromban a Csepel SC-ben sportoltam Budapesten — kezdi. — Kétszer nyertem ifjúsági Budapest Bajnokságot, egyszer országos bajnokságot súlyemelésben és kétszeres országos ifjúsági csúcstartónak is vallhatom magam. Húszéves koromban viszont abbahagytam a sportolást.

— Ügy gondolta, hogy a bűnözői pályán nagyobb sikereket érhet el?

— 1984-ben katonaidőmet töltöttem. Amikor egyszer hazajöttem, leütöttem egy gyulai taxist, a kocsiját elvittem, őt pedig megkötözve az út mellett hagytam. Egy lepedővel azért letakartam, hogy ne fázzon.

— Csak nem gondolta, hogy ez enyhít a tettén?

— Máig sem tudom megmagyarázni, hogy a rablást miért követtem el. Az biztos, hogy akkoriban a családi konfliktusaim kikészítettek. A hadbíróság nagyon humánus volt velem szemben, két év nyolc hónap civil börtönt kaptam. így is lőttek azonban annak, hogy továbbszolgálóként katonatiszt legyek. A büntetésem alatt elváltam és miután letöltöttem a rám kirótt időt, hazatérve összeálltam egy eleki cigány származású nővel. Mivel azonban munkát nem találtam, ami 50 kilón alul volt, és értékesíteni, használni tudtam, elvittem. Három év tíz hónapot kaptam, két év kilenc hónap után szabadultam. Kétegyházára költöztem a szüléimhez, de nem akartam a nyakukon élős- ködni. Bementem a polgármesterhez, hogy segítsen, mert fiatal vagyok és nem szeretném az egész életemet börtönben tölteni. 2000 forint egyszeri segélyt kaptam, mivel azonban munkál nem találtam, újra a bűn útjára léptem.

— Ekkor történt a már említett pénzeskazetta-lopás, amikor is a bűnjelet a trágyába rejtette?

— Igen. Kívülről betörtem a helyi ABC kirakatát, de szétvágtam a kezem, ami a lebukásomat elősegítette. Amikor aztán az iroda ajtaját beszakítottam, megszólalt a riasztó. Menekülni akartam, de a vért meglátva tudtam, hogy már úgyis mindegy. Leszereltem a riasztót és hazamentem kerékpárral csákányért, hogy a pénzes kazettát kiemeljem „ágyából”. Otthon aztán széthasítottam a kazettát, a pénzt kivettem belőle, a szekrényt meg a trágyába dobtam.

— Úgy tudom, hogy szabadlábon védekezett, de közben sem ült a babérjain.

— Na, itt van egy eset, amit sérelmezek. Engem az egyik eleki kocsmában majdnem agyonvertek, pedig nem is vittem el semmit. Az más dolog, hogy később visszamentem volna-e oda kocsival, mert elég jól felszerelt üzlet.

—Ezt végképp nem értem.

— Bemásztam az ablakon, átvágtam az udvaron és megbarátkoztam a két kutyával. Éppen másztam volna visszafelé, ami„Az első bűntényesből lesz a jó visszaeső...” Fotó: Fazekas Ferenc

kor 15—20, karókkal felszerelt személyt láttam meg. Mondtam, szóljanak a rendőrségnek, vagy kísérjenek be. Ehelyett, ahogy másztam le, egy nagyon kemény ütést éreztem a fejemen és elvesztettem az eszméletemet. Egyébként eltört a lábom, az orrom, s öt napig nem láttam a szememre. Úgy megvertek, hogy a nyomozók szerint horrorfilmben sztár lehettem volna. Állítólag négy-öt óráig feküdtem eszméletlenül. Külön köszönöm a gyulai baleseti sebészet dolgozóinak, hogy ők ember módjára bántak velem és meggyógyítottak.

— Visszatérve az esetre, Ön mégsem az ajtón, csengetés után lépett be, hanem hívatlanul mászott idegen területre, másnak a birtokára.

— Ez igaz. Én meg is kapom majd a büntetésem. Velem szigorú lesz a törvény, az engem bántalmazókkal viszont gyenge. Nem használtam sem gáz- spray-t, sem gázpisztolyt, tehát az 6 cselekedetük nem tekinthető jogos önvédelemnek, jogos önbíráskodásnak.

— Számomra igen furcsa a gondolatmenete. Arra nem gondol, hogy a becsületes emberek ragaszkodnak a tulajdonukhoz, a bűnözők viszont ezt jogtalan úton akarják megszerezni és megkárosítják őket? Talán még túl finoman is fogalmaztam.

— Nem mi tehetünk arról, hogy ide jutottunk. Ha az elítélt kiszabadul, nincs semmije és mindenhol utolsó gazemberként kezelik. Képtelenek vagyunk a megélhetésünket biztosítani. Nekem is két szakmám van — gépszerelő-géplakatos és hegesztő —, mégsem tudtam elhelyezkedni.

— Talán mert nem is akart. Mennyit dolgozott Ön aktívan életében?

— Másfél évet, de csak azért, mert öt évig sportállásban voltam, majd börtönben. Az élet viszont bizonyítja, amit most mondok. Az első bűntényesből lesz a jó visszaeső. És az igazi bűnözők sem mi vagyunk; hiszen azok nem buknak meg, sőt sokukat védi a törvény. Engem, mint románt még a származásomért is megvetnek és bocskoros, szőröstalpúnak neveznek. Tehát nekem a megélhetésemért harcolni kell. Elveszem az „állam bácsitól” és a gazdagoktól azt, amivel fönntarthatom magam.

Azt hiszem, a Morár úr által elmondottakhoz kommentár nem szükséges. Arra viszont érdemes odafigyelni, hogy manapság ez a felfogás, életszemlélet, megélhetési filozófia már nem is számít különlegesnek.

Nyemcsok László

„Combtűbe kell venni a lábat, oszt jó erősen szorítani"

A történet, hogy a kötegyáni Felföldi Gézából hogyan lett kovácsmester, nagyon messziről kezdődik. A most 86 éves férfi kérdésemre először emlékeiben kutat, majd mintegy önmagával tisztázva elbeszélése lényegét, eképp sóhajt fel:

— Hun is kezdjem!?

S miután megállapodott önmagával, kényelmesen elhelyezkedik otthonának egyik díványán, és hozzáfog a véget érni nem akaró, kalandokban és megpróbáltatásokban bővelkedő történethez:

— Az én apám azt akarta, hogy a három fia közül legalább valamelyik iparos legyen. Minthogy ehhez a hat elemi után további tanulásra volt szükség, a bátyám és az öcsém rögvest átengedték ezt a jogot nekem. Azt mondták, míg én tanulok, űk helyt állnak a tanyán. Mert három tanyánk és egy malmunk is volt — teszi hozzá.

— Kinek hitták a mesterit, apuka? — vág a szavába Szőke Sándor, az idős ember veje, aki (noha már számtalanszor hallotta a történetet), most ismét ott ül körünkben. Az após azonban nem hagyja, hogy megzavarják:

— Várjál már, no. Sorba megyünk. A malomban dolgozott egy Baranya Károly nevű gépész, aki amúgy lakatosmester volt. Nála kezdtem tanulni, de minthogy hamarosan átköltözött Romániába, elkerültem Sarkadra, Hídvégi Sándorhoz. Ott inaskodtam aztán három évig, s 1925-ben, 19 éves koromban szabadultam fel. Megkaptam a lakatos segédlevelet, közben kiderült, hogy a távollétem alatt a testvéreim még két hétig sem tudtak helyt állni a tanyán. Maguk helyett cselédet fogadtak. No ahogy hazakerültem, rám bízták a malom vezetését. Irodista voltam, de segítettem a molnárnak is.

Ennél a résznél rövid szünetet tart, amiből érezni lehet, valami fordulat következik. Majd így folytatja:

— Rá két évre, ahogy dolgozni kezdtem, 1927 szilveszterekor bál volt a faluban. Idősebb legények jöttek értem, hogy a menyasszonyom bátyját verik a bálban. Tudtam, kikről van szó, mert korábban ezek már az én bátyámat is megverték, előtte héten pedig hét helyen megszúrták a sógornak valómat, aki úgy táncolta végig az akkori mulatságot, hogy csak úgy csöpögött belőle a vér. A garázdákat azonban senki sem jelentette fel, és most megint azt kellett hallanom, hogy hozzányúltak az enyéimhez. Több se kellett, s már ott is voltam a helyszínen. A fő verekedő, ahogy meglátott, rögtön elszaladt. Na most tudni kell, hogy a faluban nálam jobban senki sem tudott futni.

Rövid kitérő következik a leventeversenyekről, ahonnan abban az időben kivétel nélkül mindig Felföldi Géza hozta el a pálmát.

— De volt olyan is — melegszik bele ebbe a részletbe vendéglátóm —, hogy az apám azt mondta: „Ugyan fiaim, valame- lyikótök menjen már át Sarkadra a gabona áráért.” Azonban se a bátyám, se az öcsém még a fülit sem mozdította. No, nekem se kellett több, átvetettem magam a kőkerítésen, s uzsgyi be, Sarkadra.

—Futva ?—csodálkozom.

— Futva. Oda, meg vissza — bólint. — Apám bejön az udvarról, látja, ■ mindhárman otthon vagyunk. Mondja az anyámnak: „Anyjuk! Hozd ki a csizsmá- mat, bemegyek Sarkadra, mert

Kikísérve a kapuban csak annyit kér, siessek megírni a történetét, mert 86 év az 86 év Fotó: Fazekas Ferenc

úgy látom, egy se hozta el a gabona árát.” Anyánk meg csak mosolygott: „Ülj a seggedre, ott a pénz az asztalon!” Akkor már apám tudta, a postás csakis a Géza fia lehetett.

Itt megint hosszan gondolkodik Géza bácsi, majd csak bevallja, elvesztette a beszélgetés fonalát:

— Azt se tudom, hogy hun hagytam el!

Ketten is a segítségére sietünk. A kovácsmesterségtől indultunk, de még csak 1927 szilveszterénél járunk — mondjuk.

— Na igen — jut eszébe. — Szóval hiába szaladt előlem a sógorommal kikezdő fiú, hamar utolértem. Mikor mellélépett a hídnak, elesett, én meg a sötétben felbuktam rajta. A kezemben zsebkés volt, ami úgy vágódott bele, hogy a kés a hólyagját érte, oszt ebbe belepusztult. Bár így történt, volt rosszakaróm, aki arra esküdött, hogy szánt- szándékkal nekimentem, és úgy vágtam bele a kést. Az ügyész a szúrás helye miatt nem nagyon hitte a rám esküsző szavait, de minden hiába, tíz évre elítéltek. Ebből aztán hetet le is töltöttem. Az igazság az, hogy nem nagyon akartam beletörődni az ítéletbe, így volt egy szökési kísérletem is. Egészen a határig eljutottam, de még alacsony volt a gabona, így kilátszottam belőle. A Körösnél aztán leültem pihenni, s bevártam az üldözőimet.

Bevallom, nem nagyon értettem, miért meséli el mindezt Géza bácsi, mikor a kovácsmesterségről kérdeztem, azonban hamarosan kiderül, a két dolognak köze van egymáshoz. A börtönévek alatt ugyanis többféle mesterséget is kitanulhatott.

— Először egy bútorgyárban voltam üzemlakatos — folytatja. — A művezető úgy megszeretett, hogy egyedül csak engem engedett be az irodájába. A többiek ugyanis loptak, mint a szarka. A fogházban több híres kovácsmester is dolgozott — itt neveket sorol —, akiktől eltanulhattam ennek a szakmának a csínját-bínját. Utoljára aztán Nagyfára kerültem, ahol gőzekével szántottam, s egyéb paraszti munkákat végeztem. Mire 1935. október 31 -én kiszabadultam, otthon a család már tönkrement. A tudásommal, egy öngyújtóval, egy kalapáccsal és egy baltával kezdtem újra az életet. Egy év múlva feleségül vettem a hűséges menyasszonyomat, aki végig kitartott mellettem, és a tanyáról beköltöztünk

a faluba, ahol most is élek. Nyáron paraszti munkát végeztem, télen meg az apránként felszerelt műhelyemben dolgoztam. Nemsokára pár mázsa búzáért és árpáért meg tudtam venni azokat a drága szerszámokat is, amelyek a későbbi lakatos, illetve kovácsműhelyem alapjául szolgáltak.

— Valóságos műemlék az a műhely — mondja a vő —, igazi kincs!

— Hát biztos nem jár majd vele rosszul, akié lesz — bólogat Géza bácsi, de mint mondta, még nem gondolkodott rajta, hogy kire is hagyja. Egyelőre tudniillik az a helyzet, hogy 86 év ide vagy oda, ha valami kell ismerősöknek, rokonoknak, még mindig Géza bácsi csinálja meg. S miközben elindulunk, hogy megnézzük a híres laka- tos-kovácsműhelyt, az idős ember újabb történeteket sorol. Elmondja, hogy a faluban nem sokan tudták megfogni úgy a lovak lábát patkoláskor, mint ahogy 6 megszorította azokat.

— A fiamtól mindig elvette a lábát a ló, ezért ebben nem is

tudtunk együtt dolgozni — meséli. — Pedig annyi a fortélya az egésznek, hogy combtűbe kell venni a lábat, oszt jó erősen szorítani. No, amelyik ló az én kezembe került, azt úgy megfogtam, hogy három hétig sántított utána, de a patkolása tökéletes lett.

— És általában mindig, minden tökéletes lett, amihez Felföldi Géza hozzányúlt—dicséri a veje. — Az apósom a téeszala- pítás után is megtarthatta a műhelyét, bár a téesz dolgozója volt. Mindenki szerette a munkáját, mert amit csinált, az meg volt csinálva.

A műhelyben aztán Géza bácsi hosszasan beszél az üstkészítés művészetéről, de őszintén megvallom, annál többet, mint fúró, gyorsvágó meg vaseszterga, nemigen jegyeztem meg az ott elhangzottakból. О pedig élvezve tájékozatlanságomat, hangosan fel-felnevet, és kikísérve a kapuban csak annyit kér, siessek megírni a történetét, mert — sose tudni — 86 év az 86 év.

Magyar Mária

Az ismerősöknek, rokonoknak még mindig Géza bácsi végzi el a ház körül adódó kovács és lakatos munkát