Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-11-12 / 87. szám
1992. április 11-12., szombat-vasárnap HAZAI TÜKÖR „Lázadó voltam és az is maradtam” A közelmúltban a Péter András Gimnáziumban, Szeghalmon adott műsort Dinnyés József, a „daltulajdonos”, a lázadó dalnok. A fellépés után válaszolt néhány kérdésünkre. — Hogyan látja az ország mai helyzetét egy korábbi lázadó? — Az élet nehezebbé vált, ezt magam is tapasztalom. Az emberek elkedvetlenedtek, nem ezt várták a rendszerváltástól. A politikai pártok nem partnerei, hanem sok esetben ellenségei egymásnak. Én lázadó voltam és az is maradtam. Ez minősítés is. —Min dolgozik most? — Áprilisban elkészül egy hatrészes videofilm, mely a középiskolák számára lehet irodalomórái anyag, hiszen napjaink magyar költészetéről szól, sok megzenésített verssel. A 180 perces kazettát alapítványi termékként, szponzorok segítségével szeretnénk eljuttatni valamennyi gimnáziumba és szak- középiskolába. A kazetták ára mindössze 600-900 forint között lesz. Békés megyében még keresem a támogatókat... Gila Károly Új hobbi a gombgyűjtemény Van egy-két régi gombja odahaza, a fiók mélyén? Ha valóban antik, jó állapotú, ritka gombot kínál eladásra, Nyugat;Európá- ban vagy az Egyesült Államokban, akár csillagászati összegeket is kaphat érte. Egy XVIII. századi olasz rokokó gomb, mely ölelkező párt ábrázol, 1800 német márkáért talált gazdára. Másik kedvenc darab, a szintén XVIII. századból származó francia gyöngyházgomb, melybe titkos üzenetet véstek, 900 német márkát ért. Keresett az amerikai hadsereg egyenruhájának gombja is, mely nyitható-csukható. Az I. világháborúban használatos egyenruha gombjaiba a katonák kedvesük fényképét, vagy éppen ópiumot tettek. Ára ugyancsak 900 márka. Az amerikaiak között különösen sok gombgyűjtő akad: a Nemzeti Gombtársaság 3000 tagot számlál. Rendszeres összejöveteleiken értékelik a gyűjtőmunka eredményét és a legszebbnek kikiáltott gomb tulajdonosát megjutalmazzák. Abban a körben, ahol legjobban szeretik Fotó: Kovács Erzsébet A kisiskola tanítója Karácsony-díjas Harmincöt éves pedagógusi pályafutása után, nyugdíjba vonulása előtt Szemenyei Józsefné orosházi tanítónő megkapta a Karácsony Sándor-díjat. (Megyénkből mindössze ketten részesültek ebben a kitüntetésben, amelyet a Parlamentben vehettek át dr. Andrásfalvy Bertalantól.) A plakett boldog tulajdonosát munkahelyén kerestük fel. A gyerekek ebédeltek, így maradt néhány perc a beszélgetésre. — À több mint három évtizedes pályafutásom mindössze 3 épülethez kötődik — kezdi a visszaemlékezést Szemenyei Józsefné. — A diploma megszerzése után bedobtak a mély vízbe. Tanyasi iskolában összevont 4 osztályt tanítottam. 1960 óta dolgozom az István király úti épületben, ami először az egyesé, majd a 4. Számú Általános Iskoláé lett. Kevesen mondhatják el magukról, hogy egész életükben azt csinálták, amit szerettek. Én bizony a tanításért élek, halok. Amikor bejövök az iskolába és becsukom a terem ajtaját, minden gondomat, bajomat elfelejtem. Kollégáim között vannak régi tanítványok is. Szeretek közöttük lenni, a fiatalokkal együtt dolgozni. Nem ragyogó iskola ez, de az itt dolgozók lelke beragyog minden tantermet. A kisiskola mindennapjai után természetesen élményszámba ment az országházi díjkiosztás. A Jászai-díjasokkal együtt vehette át kitüntetését az orosházi tanítónő is, aki így összegzi eddigi pályáját: — Szerényen éltem és dolgoztam, mindig tettem a dolgomat. Amit csináltam, csakis szívből, őszintén. Szemenyeinének csupán 1 éve van a nyugdíjig, de terveket szövöget. Szeptemberben beindul az iskolaotthonos rendszer, ott akar lenni, segíteni szeretne kolléganőinek. Csete Ilona Negyven év az olvasók szolgálatában Negyvenéves múltra tekint vissza hazánkban a megyei könyvtárhálózat. Ebből az alkalomból adtak találkozót egymásnak a békéscsabai könyvtár klubtermében a könyvtárigazgatók. A délelőtti előadást Engloner Gyula, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium csoportvezetője tartotta a könyvtárak infrastrukturális fejlesztésének koncepciójáról. Elmondta, hogy a fejlesztési program legfontosabb célja az információs rendszer színvonalának európai szintre emelése, mert a felsőoktatás és kutatás kiemelten fontos bázisai a könyvtárak, múzeumok, levéltárak dokumentumainak hasznosítása csakis e korszerű infrastruktúrával lehetséges. Ennek feltétele azonban a szolgáltatások széles körű hozzáférhetősége, az informatikai szakemberek magas színvonalú képzése, valamint a számítás- technikai oktatás általánossá tétele a felsőoktatásban is. A számítógépes rendszer kiépítésével az egyes intézmények — egyeztetett szoftverek segítségével — városi, körzeti, országos hálózatba kapcsolódhatnak, mely lehetővé teszi számukra a hazai és külföldi adatbázisok elérését. A program finanszírozását hivatott szolgálni többek között a minisztérium által létrehozott alapítvány is, melyhez bankok, számítástechnikai cégek csatlakozását várják. Délután a találkozó kötetlen beszélgetéssel, tapasztalatcserével folytatódott. Áz elmúlt évtizedek történetét, a fejlődés állomásait tekintették át a meghívott vendégek. Olvasóink írják Zsíros úr humorizált... Nem értem S. Т.-né felháborodását a Békés Megyei Hírlap március 25-ei számában „Zsíros úr adja a kenyeret?" című írásában. Nyilván nem vette vagy nem akarta észrevenni, hogy Zsíros úr a sportrovatnak adott nyilatkozatában humorizált, viccelt, jópofáskodott, feltette a csörgősipkát—milyen gazdag is a magyar nyelv. Túljutott, zaklatott világunkban, amikor annyi az intrika, a rosszindulatú vádaskodásból jön egy kis kikapcsolódás, móka, vidámság, hahota. Nyilván ■ez vezette Zsíros urat, amikor kijelentését tette, és meg sem fordult fejében mindaz, amit most ellenségei igyekeznek vele szemben felhasználni, hogy rossz ízű hangulatot keltsenek. Méghogy panem et circenses? Hogyan gondolhatná ma bárki is, aki ép esze birtokában van. hogy a békéscsabai választóknak éppen kenyér és cirkusz kell, pláne így, együtt. Még külön- kiilön talán? Engem sokkal inkább elkeserít, hogy az utca embere nem értékeli eléggé a tréfát, nem ismeri vagy félreismeri a nagy magyar nevettetőket. Álljon itt okulásul egy eléggé friss példa. Amikor Budapesten a bohócok világnapja alkalmából a rádió riportere sorra kérdezte az embereket, kit tartanak a legnagyobb magyar bohócnak, senkinek még véletlenül sem jutott eszébe Ötvös Gábor, a kiváló zenebohóc, sokkal inkább Torgyán József vagy a magyar parlament. Nekem viszont eszembe jutott az a régi magyar mondás, hogy „egyik Torgyán, másik Zsíros". Ha tehát e komor, szomorú világunkban egy megyénkben vezető politikus nevetősre veszi a figurát, nem kell azon bosszankodni, inkább örüljünk neki. Azon a közgazdasági, számokkal alátámasztott — hiába, akinek három diplomája is van — bűvészmutatványán is jó! szórakoztam, amelyben bemutatta nagy számát ; hogyan lehetne néhány milliárd forintot megyénkben megtartani, ha a kárpótlás és a szövetkezetek átalakulása során okosan ügyeskednénk az adókkal Én szórakoztam, bezzeg Kupa Miály törhette a fejét, mi lesz az ország költségvetésével, ha minden megyében, sőt Budapesten is akad egy-egy ilyen ügyes közgazdász. Azután persze ő is megnyugodott, hiszen legfeljebb ezt a be nem folyt összeget megajánlják Békésnek, mint saját hibáján kívül elmaradt térségnek. így mindenki jól jár. Szóval, kedves S. Т.-né nem kell mindent mellre szívni. Próbáljon ön is lazítani. A lapokban, nyilatkozatokban vegye észre a derűt, vidámságot. Megfogja látni, így könnyebb tesz az élet. F. L., Gyomaendrüd Bosszú helyett hiteles történelmet! Az Alkotmánybíróság törvénytelennek minősítette a múlt rendszer vezetőinek felelősségre vonásáról rendelkező Zétényi—Takács-rendeletet. Egyes szélsőséges elemek — kihasználva a nehéz gazdasági helyzetet — lincshangulatot próbálnak kelteni az országban. Azzal érvelnek, hogy a bűnösök megbüntetése nélkül nem áll helyre a nép lelki nyugalma. Ezt hallván sok emberben felmerül a kérdés: szükség van-e perek sokaságára? 1956-ban valóban ezreket mészároltak le a magukat haladó irányvonalának nevezett terrorista csoportok és szovjet elvtársaik. Az ezek után következett néhány évben százak sínylődtek Kádár börtöneiben. A demokráciáért szenvedett embereknek mindenképpen szükségük van valamilyen elégtételre. A kérdés csak az, hogy ennek az elégtételnek véres bosszúnak kell-e lennie. Talán a véres szó említése első hallásra durvának hangzik, de éppen egy parlamenti képviselő követelte nemrégiben a volt kommunista vezetők felakasztását. Az emberölés emberölést szül, az erőszak erőszakot. Miért van erre szükség? Ha a bűnbakkeresésben csak egyetlen ártatlan embert is elítélnek, már nem érte meg az egész. Két éve a választásokon sok párt nem leszámolást, hanem elszámoltatást ígért. Ez nem következett be. A volt országos és helyi kommunista vezetők kényelmesen ülnek villáikban, miközben ezrek kerülnek az utcára. Összeharácsolt vagyonúikat különböző vállalkozásokba fektették. Az elszámoltatást sajnos már lekéstük. A leszámolás, amely perek hosszú sorát indítaná el, nem előre, hanem hátra vinné a reformokat. Elég ha Romániára gondolunk. Attól, hogy az elnököt kivégezték még nem lett kenyere az embereknek. Vannak ugyan akik nem szeretnek különbséget tenni kommunista és kommunista között, de azért a különbség megvan. Sokkal tisztességesebb az az ember, aki vállalja baloldali gondolatait és viszonylag becsületesen élt, mint aki kiszolgálta a volt rendszert, és most valamelyik bársonyszékből szórja a kritikákat. Piros könyv alapján nyolcszázezer embert lehetne lecsukni. Ebben a darabban nem büntetőjogászoknak, hanem történészeknek kellene szerepet adni, akik a bosszú helyett hiteles képet nyújtanának az elmúlt negyven év eseményeiről. Susánszki Imre, Gyula 5. Lefelé a lejtőn Minél jobban beleásom magam ebbe a minden képzeletet felülmúló, borzalmas ügybe, annál inkább hatalmába kerít és nem hagy nyugodni a kérdés: hát tényleg ennyire félre lehet ismerni egy embert? Kell, igen kell lenni valaminek, ami miatt így kibicsaklott Kiss Mihály élete. Kutatok tovább. S elhatározom, hogy megkeresem a bátyját is. Hátha többet tud mondani... Róla. *** A dunántúli kisváros jókora parkjának közepén lakótelep terpeszkedik. Az egyik épület földszintjén tábla igazít útba. Gyorsan megtalálom Kiss Mihály bátyját. Becsöngetek, nyílik az ajtó, s egy magas, vékony, bajuszos fiatalember néz rám mereven. Épp úgy, mint amikor a vadász vizslatja a hirtelen eléje került vadat. Elmondom, hogy mi járatban vagyok, beenged. Á nappaliban kínál hellyel. —Szóval az öcsém érdekli— ül le velem szemben, s a miheztartás végett rögtön hozzáteszi, hogy nem tud semmi rosszat mondani róla. — Hisz az utcában, ahol laktunk — folytatja —, heten vagy nyolcán lehettünk közel egyidős fiúk. Jó barátok voltunk, mindenhová együtt jártunk. Legtöbbet a kórház sportpályáján fociz- gattunk. Az öcsém mindig jött velünk, de nem sportolt, nem focizott. Eljártunk a strandra is, de Misi órák hosszat csak a kis vízben üldögélt, mert nem tudott úszni és nem is tanult meg. Lejött a Tisza-partra csavarogni velünk, mivel gyerekekként sokat ott játszogattunk. Emlékszem — húzza össze szemöldökét —, imádta a galambokat és díszmadarakat tartott. Adta-vet- te őket a piacon. Rendes, csendes, visszahúzódó srác volt. Mi gyerekként gyakran bunyózgat- tunk, ám az öcsém mindegyik balhéból kimaradt. Ott volt velünk, de sohasem verekedett. A másik pedig, ami nagyon fontos: már kisiskolás kora óta rendőrnek készült. Nem tudom miért, hogy tetszhetett meg neki, erről sohasem beszélt. De mégis annyira szerette a rendőri munkát, hogy ötödikes lehetett, amikor szerzett magának tányérsapkát, derékszíját, faragott fából „gumibotot”, azt kifestette, s otthon, a ház körül meg az utcában is így járkált. Mindig azt mondta, hogy úgyis rendőr lesz belőle. Olyat megcsinált, hogy képes volt bemenni a városközpontba — akkor még nem volt lámpa, „csak” rendőr irányította a forgalmat —, és órákon át figyelte, hogy hadonászik az egyenruhás. Állítom, jobban tudta a karjelzéseket, mint bármelyik más, hozzá hasonló korú gyerek. Aztán mindjárt a 8. általános elvégzése után be akart állni közéjük. De anyánk azt mondta, hogy szó sem lehet róla. Először tanuljon ki egy szakmát, mert bármit hozhat a sors — esetleg nem felel meg rendőrnek —, és akkor mi lesz? így ment el dízelmozdony-szerelőnek. Elvégezte a sulit, majd elvitték katonának. Dolgozott Szolnokon a Centrum Áruházban, majd tényleg a rendőrségnél kötött ki. Ennyit mond egyszuszra a fiatalember, itt elhallgat, gondolkodik. — Nehezen tudom elhinni — sóhajt egy jókorát —, hogy az öcsi ilyet tett volna. Higgye el, még a vért sem nagyon bírta látni. — S elmeséli, hogy egyszer véletlenül lecsúzlizott egy macskát, s amikor az állat elpusztult, az öccse elájult. — Tudom, nehezen hihető, de így volt. Az viszont igaz, hogy az utóbbi időben sűrűsödött már körülötte a levegő. Ugyanis emlékszem, hogy tavaly október 3-án itt voltak nálunk szüreten, s rá két hétre, amikor felhívtam édesanyámat, akkor mondták, hogy nagy baj van, mert ellopták Pesten az öcsém autóját. Még én vigasztaltam, hogy semmi gond, majd kifizeti a biztosító. Meg is érkezett az értesítés, hogy ötszázvalahány ezer forint kártérítést kap a bordó Ladájáért. Menet közben viszont ugye kiderült, hogy nem is lopták el a kocsit, hanem eladta. — Sok mindent nem értek — ingatja csöndesen a fejét —, mert ha tényleg értékesítette a kocsit, akkor miért kellett még októberben fölvennie az OTP- től 35 ezer forint személyi kölcsönt? Hisz nem járt szórakozni, nem ivott, nem dohányzott, majdhogynem aszkéta életet élt. Nem tudom — mormolja maga elé, s látszik rajta, ő is tisztában van vele, hogy olyanokat kérdez, amire nincs felelet. Találgatni persze lehetne — gondolom magamban —, de fölösleges. Mert millió olyan dolog van a világon, amiket ha ilyen egyszerű kérdésekkel szúr meg az ember, úgy jön ki belőlük valami ostobaságféle, mint levegő a felfújt hólyagból. Ezért inkább másfelé kapizsgálok. — Mondja, ön látta azt a BMW-t? — karácsony másnapján meglátogattak bennünket. Lehozták az előző házasságomból származó gyerekeimet. Akkor a BMW-vei jöttek ide. — Nem érdeklődött, hogy honnan van az autó? . —De igen. S akkor nekem azt válaszolta, hogy 10 ezer márkáért vette. Mondtam is neki, ne szédíts már, hisz olvasom az újságban, hogy két és fél, három millió között ugrálnak az ilyen kocsik árai. —És erre hogy reagált? — Sehogy. Elütötte valamivel, s így én nem is firtattam tovább a dolgot. — Nem vett észre rajta valamilyen változást? — Tavaly december 17-én találkoztam vele, ugyanis akkor Szolnokon jártam. Mit mondjak: teljesen normális volt, ugyanúgy viselkedett, mint máskor. Pedig akkor már ezek szerint elkövette ezt a bűntényt. Aztán karácsony másnapján —- mint említettem —, itt voltak nálunk, de akkor is nyugodtnak látszott. Semmi jel nem utalt arra, hogy valami iszonyú tett nyomná a lelkét. Sőt, annyira jókedvű volt, hogy még kivételt is tett velem. —-Hogyhogy? — Tudja, azelőtt is voltak neki autói, de sohasem engedte meg, hogy bármelyiket is vezessem. Amikor viszont a BMW- vel eljött, kértem, gyerünk már, próbáljuk ki és hadd üljek a volán mögé. Magam is meglepődtem, de rögtön ideadta a slusszkulcsokat, ő meg odatelepedett mellém. Csináltunk egy kört a városban. Emlékszem, végig mosolygott, látszott rajta, örül neki, hogy ilyen szép autója van. — Amióta letartóztatták, beszélt már vele? — Igen, január közepén jártunk nála, s már írt is nekem. S hogy szavainak nyomaté- kot adjon, az irattáskájából kiveszi azt a levelet, amit az öccse a dátum szerint február 23-án vetett papírra. Olvassa. „Sziasztok. Nem is tudom, mit írjak, még most sem tudom, hogy jutottam idáig. Nem értem, mi történt velem, csak azt, hogy egyik napról a másikra kicsúszott a lábam alól a talaj és megindultam a lejtőn lefelé. Persze erre nincs mentség, amit kapok, becsülettel letöltőm és utána majd lesz valahogy. De az még nagyon messze van, ki tudja, hogy 2000 után mi lesz... Azért néha gondolj rám, várom a levelet. Sziasztok. Öcsi” Nagy Tibor (Folytatjuk)
